Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A legfontosabbat kaptam tőle: az életem. Azt a mindenkori biztatást, hogy nincsen lehetetlen, csak az, amit nem próbál ki az ember. A bátorságot, hogy a küzdelmet vállalni kell, a nehéz helyzetekből nem tisztességes elmenekülni. Rengeteg gyakorlati tanácsot, amit egy mezőségi nagyközségből a városba férjhez ment asszony magával hozott: hogyan kell ízletes ételeket készíteni, mosni, vasalni, rendet rakni, szabni, varrni, és a kézimunkázás megnyugtató hatásának megélését. A bölcsességet, hogy miképpen lehet a lázadó kamasszal, az anyai tanácsot elhárító felnőtt gyermekkel szót érteni. Azt a képességet, hogy a magányon hogyan lehet úrrá lenni, hogyan kell méltósággal viselni a betegséget. Tőle kaptam a türelmet, a konokságot, a szép szeretetét, az olvasás, a tanulás szenvedélyét. De nem adta át nekem szelíd nyugalmát, a beletörődés képességét, azt a megnyugtató vigasztalni tudást, ahogy az elkeseredett emberek felé fordult.
Rendezgetem régi képeit, amelyek közül azon a legszebb, ahogy a saját maga varrta különleges ruhában mosolyogva a faágon ül vőlegénye, az apám mellett. Látom megtört, fakó, az éveken át tartó szenvedéstől barázdált arcát, és fáj, hogy kamaszkori lázadásaim, önállósodási kísérleteim, felnőttkori útkereséseim során a morzsáját sem tudtam visszaadni annak a gondoskodásnak, annak a féltő, védő, feltétel nélküli szeretetnek, ami az anyák kiváltsága.
Marad bennen az örök sóvárgás a gyermekkor védett, de mégis gondtalan lepkeléte után, és az emlékeim, amelyek, ha eljön az idő, velem együtt elsüllyednek a múlt vizében.