Anekdoták Bolyai Farkasról

Tény, hogy Bolyai Farkasról már életében legendák és anekdoták születtek, és ezek meghatározták a később róla alkotott képet. Ezért is nehéz objektív portrét rajzolni róla.

A fennmaradt anekdoták közül több igazi irodalmi alkotás, mások, a népmesékhez hasonlóan, módosultak, az idők során csiszolódtak, változtak. Ma olyan változatban látjuk, ahogyan írásban közölték. Sok közöttük az értékes, amelyek ha nem is igazak, mégis hihetők, a valóságban gyökereznek, akár meg is történtek vagy történhettek volna. Ez általában igaz a Bolyaiakról írt irodalmi alkotásokra is. Nem baj, ha az író fantáziája csapong, csak az, amit ír, legyen hiteles, ne a tényekkel ellentétes, és főleg ne írjon le hazugságokat az író, amiket könnyen cáfolnak a tények! E szempontok szerint szeretném kommentálni a most felidézendő két anekdotát.

Az első:

A megláncolt Cenk-hegy

Bolyai az alsó osztályokban földrajzot is tanított. Egy alkalommal az egyik nebuló Brassó városáról és fekvéséről felelt. Mikor odáig jutott, hogy Brassó a Cenk-hegy alatt fekszik, s az mintegy föléje hajlik, azt kérdezte Bolyai, hogy miért nem esik a hegy a városra. A tanuló a váratlan kérdésre zavarba jött, egy darabig hallgatott, végre kinyögte:

– Mert meg van láncolva.

– Mihez van láncolva? – kérdé Bolyai.

– Egy nagy cölöphöz – válaszolta kínjában a diák.

Bolyai előbb elmosolyodott, aztán hirtelen elgondolkodott. Mekkora lehet egy ekkora cölöp és ekkora lánc. Fogta a krétát és nagy számításokba merült a táblán. Mikor órák múlva magához tért, egyedül volt a teremben. Az óra rég eltelt, a diákok szép csendesen kimentek az osztályból.1

Sajnos már az első sora hazugság. Bolyai Farkas nem tanított alsó osztályokban, és 1848 előtt nem volt földrajzoktatás (más volt a felosztás: philologica, rhetorica, syntactica, grammatica, conjunctica stb. osztályok voltak). Bolyai Farkas csak a tógás, a subscribeát diákokat tanította, akik már jogász- vagy teológusjelöltek voltak. A tárgy annyira naiv, hogy ilyen hülyeségekkel azért Bolyai Farkas nem fecsérelte az időt. Bármennyire is jól hangzik, ez az anekdota szemenszedett hazugság, gyenge kitaláció.

A másik anekdota így hangzik:

Mikor Kazinczy Ferenc Erdélyt bejárta, a vásárhelyi professzorok látogatást tettek nála. Bolyai mindenkit rendre bemutatott neve és hivatala szerint; azzal a kezeügyében levő asztalon elkezdett ujjaival dobolni.

– És uraságod? – kérdezte végre Kazinczy, ki nem ismerte őt.

– Én, én – szólt a már egészen gondolataiba merült tudós – én a geometria professzora vagyok.

– Bolyai – kiáltott föl Kazinczy, s megölelte az ismeretes nagy név emberét!2

Ez már érdekesebb, izgalmasabb és hihetőbb témát boncolgat. Kazinczy Ferenc valóban járt Marosvásárhelyen, 1816. július 25-án, és meglátogatta a Teleki Tékát. (A Népújságban is megírta Buksa Éva-Mária tanárnő Kazinczy és Marosvásárhely c. írásában ezt a tényt, 2019. 09. 28-i lapszám.) Valószínű, hogy a Református Kollégiumot is (bár erről nincs fennmaradt bizonyíték). Kazinczy megírta erdélyi útjait, és részletesen beszámolt a benyomásairól és tapasztalatairól. De sehol sem említi a Bolyaiak nevét! Először is azért nem, mert akkor a Bolyaiak még nem voltak olyan híresek, mint 1848 után. Kazinczy a mai Kogălniceanu utcában szállt meg, valószínű a báró Kemény család házában, ahol ma a rendőrség működik (azt az utcát sokáig Kazinczy utcának is hívták).

Ezzel az anekdotával az a gond szerintem, hogy átköltés történt az idők folyamán. Mert erről a történetről én is tudtam, és írtam is, csak nem Kazinczyval történt meg, hanem az 1852. július 31-én Marosvásárhelyen járt Ferenc József császárral. Erre ugyanis bizonyítékaink vannak. Először is Bolyai Farkast felkérték, hogy üdvözölje a fiatal császárt. Bolyai Farkas (Arany Jánossal ellentétben, aki ilyen felkérésre írta az A walesi bárdokat) a háromnyelvű Szív-hangokkal válaszolt (a Szív-hangok magyar, latin és német nyelvű poéma). A császár valóban meglátogatta a Református Kollégiumot, és a történet pont az, amit a fenti anekdota leír, csak Kazinczyt ki kell cserélni Ferenc József császárral. Persze a végén a császár nem ölelte át Bolyai Farkast. Néhány sort idéznék a Szív-hangokból, mert a Bolyaiak németpártiak voltak, sem Farkas, sem János nem szerette Kossuthot, mind a két Bolyai Széchenyi híve volt.

„Egyetlen halálos rabom is csak vádlott.”

Első József, ’s Ferencz is oly szelíd jellem,

Hogy a’ két név együtt bizalmas kegyelem.

Fő Atyát esmerjünk ilyen képeiben,

’S szintúgy a’ jobbító fenyítéseiben,

Mikor a’ még messze – időkig éretlen

Nép fordítja fel a’ szent rendet fejetlen.

De bukhatás nélkül nincs járni tanulás,

’S a’ hold elfogytával támad az újulás.

A’ véghetlen tervben minden halad elé,

Lássék bár a’ bolygó néha vissza felé.

A’ legszörnyebb mocsok sincs örök szépben

Csak állásunk szerint látszó árny a’ képben,

Vagy elfedő ború öntözni a’ földet

Hogy kék ég ölelje a’ virágos zöldet,

Századok’ virága becsét sem értették,

Titusi Jo’sefet míg el nem vesztették.

Nap után éjj pirul, ’s oly könnyek ömlenek,

Melyek új’ jöttével gyöngyül tündöklenek.

’S így ha az ily ember-barát korán elholt,

Öröm! Hogy oly Atya’ mustrája adva volt.

A fenti két anekdota tehát, bár jól hangzik, nem hiteles, mert a tények ismeretében semmiképpen nem történhettek meg így, ebben a formában. 

1 A magyar anekdotakincs, gyűjtötte és magyarázta Tóth Béla. Új, átdolgozott kiadás, Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása. p. 399.

2 A magyar anekdotakincs, gyűjtötte és magyarázta Tóth Béla. Új, átdolgozott kiadás, Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása. p. 214.