Amikor felnőtté válunk

Azt mondják a bölcsek, hogy akkor válunk igazán felnőtté, ha mind a két szülőnket elveszítettük. Velem ez a szerencsétlenség csak néhány napja történt meg, mikor édesanyám visszaadta lelkét Teremtőjének. Most, mikor csaknem három éve unokáim vannak. Azaz kivételes szerencsében volt részem, mert közel hat évtizedig gyermek lehettem. Volna. Ó, pedig annak idején a nagy családi viták után azt mondtam, én úgy születtem, hogy a marosvásárhelyi Somostető túlsó oldalán, a jeddi erdőben egy fenyőfa tövében megtaláltak, majd begurítottak anyám mellé. Bizony, manapság már ilyet nem mondanék. 

Mint oly sokan mások, a trianoni békediktátum áldozata, de a második világháború szörnyűségeit is megtapasztalta. Gyerekeit, unokáit és dédunokáit feltétel nélkül szerető, mély érzésű, családcentrikus és csodálatos otthont teremtő asszony volt, aki kiváló házastárs és édesanya is lehetett volna, ha van apám személyében egy olyan társa, aki ezt felismeri és fel tud nőni hozzá. De az ő családját olyan mértékben üldözték és megbélyegezték, hogy egész életében szorongott, félt és rettegett a „fasiszta kommunizmus” rendszerétől. Ráadásul anyám szülei még kislány korában elváltak. Két hiányos életmintának kellett volna összecsiszolódnia. Nem sikerülhetett. 

Megbecsült és elismert gyermekgyógyász édesanyámat és anyai nagyanyámat kisgyermek koromtól kezdődően leginkább csak sírni láttam – karácsony és húsvét vagy esküvő és keresztelő –, ők mindig sírtak. Ha megkérdeztem, miért, anyám azt válaszolta: „Tudod, kisfiam, azt siratjuk, hogy milyen borzalmas és igazságtalan sors jutott nekünk”. Nagyanyám szipogva az alábbiakat dünnyögte: „Jaj, menj el, édes fiam, hiszen itt mindent mi teremtettünk, és minden a miénk volt, és ma is így kellene, hogy legyen”. 

Életének vége felé hirtelen nagyon megöregedett, kortársai majdnem mind eltávoztak, a sok keserűségtől és boldogtalanságtól megviselve, kiüresedett és kiszáradt lélekkel már csak saját sorstalanságáról tudott beszélni. Szavainak és mondatainak honvágya valamiféle hontalanság megtestesülése volt. Amott a jogfosztottság, emitt két Magyarország. Azt hitte, itt kizárólag szeretetre és vigasztalásra talál. Gondolatban mindig legkedveltebb Bolyai utcájában sétált, lélekben sosem hagyta el szeretett szülőhelyét, Kibédet és csodálatos iskolavárosát, Székelyudvarhelyt. Most, hogy átbotorkált az üdvösség folyosóján és reményeink szerint az öröklét dimenziójába lépett, már onnan fentről figyeli tovább székely népének szenvedéstörténetét. 

Lukácsy József