Csütörtöki kimenő
Jobb híján kinézek az ablakon. Ehhez előbb fel kell kelnem, ki kell sétálnom a kifehérített konyhába, amely a Covid-időszak erőfeszítéseinek és idővagyonának eredménye, ekkor történt meg ugyanis a konyha reformálása és korszerűsítése. Természetesen ebben nekem csupán a néző szerepe jutott, meg a bólogató jánosé, aki minden változást valódi lelkesedéssel fogadott. Egyebekben életem párja és az ötleteket megvalósító aranykezű mester, B. Á. vitték a dolgok nehezét, és viselték az apró kudarcokat, lettek úrrá a nehézségeken, amelyeket a végén elfelejthetünk. Én biztos. A konyha csudájára jártak hetekig a népek, akiket meghívtunk, avagy lakásunkba beengedtünk. Bércsodálók megkíméltek.
A kávé ma már üvegtégelybe (kancsóba) csorog le. Gyengébb, mint a presszó, holott ez is a forralás-gőzölés, őröltkávé-masszán való átcsorgás elvén működik, csak nem akkora nyomás alatt. Az atmoszférikus nyomásnak mértékét nem tudom, nincs ui. a családban gyakorló fizikus vagy mérnök. Mi már csak ilyen szegényes család vagyunk – önhibánkon kívül.
Ez a legújabb kávéfőző masinánk, amely november óta van birtokunkban, egy nagyáruházban (neve nem ejthető) vásároltuk szülővárosomban, mely eme kis írásunknak teret adó lappal egyezőleg egyazon település lenne. Ez csak véletlen, mert születhettem volna Parajdon vagy Gyulafehérvárott is, esetleg a Mezőség valamelyik falujában, ha szüleim nem vettek volna előzőleg részt a történelemben. Jobban mondva, ha a hazai mikrotörténelem nem kényszerítette volna őket jelenlétre és elviselésre, mi több túlélésre.
Korábban mindenféle kávét készítő masináink voltak – gomba, kotyogó, alumínumfőző, lombikos, elektromos, meg voltak török kávé készítésére alkalmas, elfeketedett, hosszú nyelű edényeink (sajna, nem vörösrézből), amelyekben a bukaresti nagybátyám tanítása szerint forraltuk a vizet és a finomra őrölt kávét, szedtük le a habját (román szaknyelven caimac – vélhetően török eredetre valló terminus technicus), és iszogattuk vízipipa nélkül, amúgy kontinentális egyszerűséggel. Na meg volt a Tutun, ahová ifjúságom jelentős részét befektettem nem éppen haszon nélkül. (Lásd megíratlan emléktáramat.) Ez a műintézet – azoknak mondom, akik nem tudnák – a Bolyai utcában volt, eredeti formájában a helybéli iskolai és főiskolai ifjúság találkahelye, fórum, eszmecsatározások és handabandák helyszíne, ismerkedési alkalmak bölcseje, sőt bölcsebbek is lettünk tőle, ui. a Borsos Tamás utca megbízottai számára gyakorta a megfigyelés/lehallgatás/kihallgatás tárgyát képeztük. Be is zárták olykor a csehót, ilyenkor renoválás címén felújítottták a műszakilag elavult megfigyelési eszközöket, hogy pontosabban értesülhessenek a kisebbségi (és nem csak) ifjúság állapotáról.
Amíg várom, hogy a reggeli serkentő lé lecsorogjon a hasas lombikba, kinézek konyhánk ablakán. Éppen egy közepes forgalmú összekötő utcára nézek, amelyen ilyenkor – nem kevés kárörömmel – szemlélem a hóba-sárban, esőben vagy tavaszi-őszi kedvetlenségben az iskolába bandukolókat, biciklizőket, rollerezőket, a kettesével-hármasával ügető kicsiket, egymást a szomszéd tömbház magasított lépcseje előtt megvárókat, meg azokat a hivatalnokokat, akikért taxi áll a ház elé, és vár, amíg sebbel-lobbal és három Gucci-táskával kirohan egy nő az ajtócsapkodással egybekötött mindennapos munkafelvételéhez.
Valljuk be, az utcának az ad színt és életet reggel, délben, délután, hogy még mindig vannak iskoláskorú gyerekek, annak ellenére, hogy rengetegen hagyták el a várost, éppen azok, akiknek ma itt járnának gyermekeik egyetemre, iskolába, óvodába. Fogyó népességű városban élünk, mondják sokan. Igaz, nincs már ipar, nálunk ugyanis úgy zajlik a posztindusztriális forradalom, hogy felszámolták a cukorgyárat, csökkentették a bútorgyár termelését, nincsenek mindenféle gép- és szerszámgyárak, melynek névbetűi egykor naponta fordultak elő az ott dolgozók és családjuk nyelvén, álmukban, az újságokban propagandisztikus hamis és álhírekben, győzelmi gyagyogásban. Nem is kellett tudni a IUIU-k, IMASA-k, IMATEX-ek feloldását, elég volt annyit tudni, hogy mindenkit felvettek, nem volt munkanélküliség, igaz, reális termelési eredmények sem a maguk fájdalmas nagyságában. Langyos hazugságban éltünk.
Akkor a dolgozók közül senki sem sejtette, hogy a későbbiek során munkakereső (olykor jobban kereső) lesz Németországban, Olaszban vagy Spanyolban, Párizsban és Budafokon, Kisbéren. Hogy visszakapja földjét, amit már nem művel meg, házát, amit fel kell újítani nem kevés pénzért. Fogalma sem volt, hogy taxisofőr lesz, és minden reggel beszáll hozzá egy iskolás fiú, két vihogó bakfis, és elvitetik magukat a legpatinásabb gimnáziumokba – mert telik rá a szülőknek, míg más gyermekek atyai-anyai felügyelet mellett lesznek kirakva pont a suli előtt, és mindezt a konyhaablakból regisztrálja egy korosabb egyén, aki éppen a kicsorgó friss reggeli kávéra várakozik.
