Csütörtöki kimenő
Vannak dolgok, amelyek kimaradtak az életemből. Vagy egész egyszerűen nem tapadtak meg, nem kerítettek hatalmukba, elsiklottam mellettük. Vagy a kudarctól való félelemből utasítottam el magamtól. Fene tudja... Annyi biztos, sohasem bántam meg. Nagyon. Láthatóan. Nem korholtam magamat érte. És lehet, hogy ez is csak afféle irodalmasított önigazolás.
Szóval vannak dolgok, amelyek nem szippantottak be, messze elkerültem őket, mint olyan foglalatosságok, amelyek nem érdekeltek, nem szippantottak be, nem vonzottak bűvkörükbe, nem érintettek meg eléggé (mélyen vagy megrázóan), vannak köztük nagy könyvek, amelyek kimaradtak, bár ott vannak a könyvesházikómban.
Efféle dolgok, ahol nem voltam, vagyok parti-, párbaj- és társaságképes: a sakk (el lehet rajta szörnyülködni), a horgászat (az osztatlan felháborodás az egeket verdesheti), a meccsre, mérkőzésre járás (pfujjozás és köpködés jogosult) vagy esti focizás a haverokkal – belefér némi sörözés (most fordulnak el az embertől a titkos támogatók), a korcsmázás (nem is találnak rá szavakat az igazi férfiak és belevaló nők), a fúrás-faragás, melynek hiányát az ember anyagi vonzatában akkor fájlalja csak istenigazából, amikor Murphy első törvénye beüt a lakásba, vagyis ami elromolhat, az el is romlik, és megjavításához az ember ötezer-hatszázhuszonkilenc kötetes könyvtára és képeslapgyűjteménye elégtelennek bizonyul, a csap csöpögni fog, a lefolyó eldugul, a fal a kisszobában vigasztalanul penészedik, pedig százféle halálbiztos recipét kínálnak az embernek a virtuál-digitál patikából. És az sem vigasz, hogy apánkat sem vonzották az ilyes természetű szerelős dolgok.
Például a minap rendeltünk egy olyan igazi ergomókus széket, amelyen az ember munkakedvet kapva szorgalmasan gürizhet, szellemiekkel gurigázhat, kifordulhat-befordulhat, mégis a szék a szék, elegánsan és vezérigazgatói mozgáskultúrát nyer általa... Na nem folytatom, kihozták időre, a közbesítő udvarias volt, maszkot viselt, másfél méteres távolságról nyújtotta át a csomagot stb., ahogy a szakma kívánalmai ma ezt megkövetelik a kézbesítőtől, aki valószínűleg sakkozik, meccsre jár – amikor majd lehet, biztosan kiugrik a San Siro stadionba –, szabadidejében fúr-farag, esténként kimegy a Cucc-mollban felkínált villanyfényes fociterembe rúgni a bőrt a fiúkkal, aki fél hektó sört is képes meginni merő baráti fogadásból, szóval megkaptuk, kibontottuk, és a félórásnak ajánlott összeszerelési idő helyett két óra alatt lábra állítottuk a széke(segyháza)t, beleülve felszenteltük, nem esett szét, nem olyan volt, mint egy hazai kormánykoalíció, sőt funkcionálisan használható és diadalérzéssel tölti el a benne üldögélő, jegyzetíró ál-vezérigazgatót.
Nos, ettől vérszemet kapva – mintha reánk már nem vonatkozna a földi vonzás és a kudarc a szerelés terén – rendeltünk egy kerti alkalmatosságot – micsoda pimasz merészség azoktól, akiknek kertjük, telkük, művelni való földjük egy talpalatnyi sem, de van két csudálatos erkélyük, az északi meg a déli (amenyiben jól tájoltuk be iránytű nélkül), hogy majd azon fogunk üldögélni öregségünkre, mint Arany János a Szigeten a vén tölgyek alatt. Kézbesítő jött, átadott, aláíratott, kifizetve lett, köszön, távozás sietve, és a darabjaira számozott padrészletek ott állottak egy koporsónyi dobozban, nekitámasztva a szobabiciklinek, mindaddig, míg neki nem veselkedtünk az összeeszkábálásához. Szerszámok tekintetében úgy gondoltuk, jól állunk: vannak csavarhúzóink, sőt, vagy két, csillagcsavarok besrófolásához való szakszerszám is áll rendelkezésünkre, kalapács, kombinált fogó. Aztán raktuk, pászítottuk, sűrűn távcsöveztük a rajzot (elég primitív, és a mellékelt reklámcédula szerint a román gazdaságot mentettük meg ezzel a vásárlásunkkal, mert román emberek román fenyőből készült román termékét vásároltuk meg román pénzért, és így román munkahelyeket teremtve román embereknek újra otthont teremtettünk a román verejtékezéshez stb.), elképzeltük térben, időben és anyagszerűségében az alkotmányt, méregettük magunkhoz, ha elegendő lesz a pad kettőnk-hármunk súlyviszonyaihoz, és... kiderült, hogy nincs furdancsunk és hiányzik a villás kulcs meg más titokzatos-ismeretlen hogyan-is-használják-úristen szerszámok, amelyeket gyermekkorunk óta kellene ismernünk, de mindenképpen az utált, unt és antipedagógiailag példaértékű műhelygyakorlatokon kellett volna elsajátítanunk ismeretségét, ám mi Verne Gyulát olvastuk a pad alatt, és Rebreanu Ionját a satupad helyett.
Nem csigázlak tovább: szerbe-félbe maradt, mint a szocializmus tornya, pokoli zűrzavar uralkodott el önbelsőm önbecsülésében, irigyeltem a hazatérő (karantént megjárt), szorgalmas honfitársaimat, akik bizonyára játszva, olasz canzonettákat fütyülve szerelték volna össze seperc alatt.
Így ahhoz a modern gépelyhez folyamodtunk, amely mindig kézügyünkben, meg tudjuk szólaltani, felelni tudunk csábító hívásaira, szóval a telefon után nyúltunk, és felhívtuk kedvenc szerelőnket, az aranykezű Árpit, aki már du. háromkor ideszárnyal összerakni a rakoncátlan padot. Amelyre majd kiülnek... a nóta szavai szerint, és isten tudja miről folyik a pletyka...
