Különös álmot láttam az éjjel. E Föld nevű bolygó egyik országából tartottam a lazán, de még létező határátkelő felé, amelynek rozsdás kapuin túl fölcsillant a korlátlan lehetőségek hazája.
Különös álmot láttam az éjjel. E Föld nevű bolygó egyik országából tartottam a lazán, de még létező határátkelő felé, amelynek rozsdás kapuin túl fölcsillant a korlátlan lehetőségek hazája. Hatszáz kilométert kavartunk le az autópályán négy és fél óra alatt, gond és fáradtság nélkül, a hegyoldalakon takaros ősi kastélyok szemeztek velünk szinte kínos tisztaságban, virágillat, napfény, fehéren vakító kőfalak, precizitás, rend, patyolat minden, mindenütt. E napot a Fennvaló is a végtelenségében tökéletes utazásra teremtette.
Áthajtottunk a kapun, föltárult a keleti Svájc. A rádió sávot és nyelvet váltott. Éppen vad csaholással uszított benne ellenünk valaki, valaki másnak egy táborbeli kijelentése miatt. Más frekvencia. Elvállalják egy kis ország rendreutasítását. Más frekvencia. Errefelé soha a büdös életben autonómia nem lesz. Mert az ősök szelleme, a kiontott vér satöbbi. Más frekvencia. Meghalt a király. Más frekvencia. A multikulturalitás zászlórúdjának magasba tartásában jeles város főteréről száműzik a magyar rendezvénysorozatot. Más frekvencia. Inima me-e-e-eaaa… – sipítozza kasztrált hangon valaki, irtózatos tökpengetés közepette. Akkor inkább csend. És újabb négy és fél óra. További hatszáz kilométer? Csak százhatvan. Hogy legyen idő nézelődni. És ebédelni. Ebéd közben végignézni, ahogyan valaki az orrában rejtőző almazöld mócsingokat hosszú évek tapasztalatával csattintja az asztalra. Ahogyan a négyéves kislány szobafestőket idéző karmozdulatokkal vakarja az alfelét. Mely nemes testrész másvalaki szolgálatában éppen Darth Vaderhez méltó hangokat hallat. A vendéglő teraszán. Mert a toalett használhatatlan – Shrek odaköltözött, jelzi az odor. Csodálkozunk? Nem.
De mégis, könyörgöm… Mire olyan büszkék!?
Az álommanó nagy gazember. Úgy keveri az idő síkjait, hogy belebolondulunk. A vendéglő teraszáról például hazacsöppentem. A kertvárosba, amely inkább város, mint kert. Okulva a rozsdás kaput megelőző időből, úgy döntöttem, szebbé teszem. Nincs itt semmi, csak panelek, por és burjánok. A kultúra kikopott a falak közül. Vissza kellene hozni. Látható kultúrát teremteni, tehát olyat, amit az utca embere láthat. Vagy nézhet. Ezért rekordidő – pár nap – alatt elkészítettem és felállítottam a saját mellszobromat! Természetesen nem szerény személyem a lényeg, hanem a MŰ, a szobor, a látható kultúra. Amit nézhetnek. Modellem más nem akadt, tükörbe néztem, míg mintáztam. Szép lett. A fejem kicsit nagyobb lett ugyan, meg hülye szögben áll, de sebaj. Nem kezdem elölről. A szomszédoknak tetszett. Mert kultúra van a blokk előtt. A mamák virágokat is ültettek köréje. Aztán jöttek valami idióták és lefényképezték. Feltették ide-oda, az internetre. Híre ment. Pedig kitettem eléje a táblát: ideiglenes alkotás. Értik? Ott van, de csak ideiglenesen. A talapzatot is ideiglenesre csináltam. Nem úgy, mint a gyermeket. Aztán elkezdtek mindenfélét írogatni. Hogy a városvezetés így meg úgy. A tanács meglepődött! Rá vagy öt napra. Pedig volt engedélyem. Adott a bürgermeister. És elérhető közelségbe került a Pro Urbe-díj. A mű elkészült tehát, a továbbiakban bulizni fogok. Hogy hol? Hát a Maros-parton! Hol másutt?
Álmomban gyönyörű helyeken jártam. Kreatív emberek között. Nem szépek, de legalább van bennük valami visszataszító. Sírni nem tudunk, tenni nem akarunk? Marad a nevetés, a legvégső menedék idegösszeroppanáson innen, csalódásokon túl. Önmagamon is jót röhögtem.
Másokon nem illik. De azért lehet.
