Almavirág
2015-08-11 16:51:40
- Nagy Székely Ildikó
Húsz évvel ezelőtt, egy júniusi estén érkezett, négy héttel korábban a várt, piros golyóstollal bekarikázott napnál.
Húsz évvel ezelőtt, egy júniusi estén érkezett, négy héttel korábban a várt, piros golyóstollal bekarikázott napnál. Fehér, habkönnyű jövevény volt, akit a legkisebb szellő is elfújhat, ha akar, az anyja mellől. Ez a gondolat ihlette a nevét is: Almavirág.
– A szülés előtti napon a lányom reggeltől estig a konyhában sürgölődött, nem is tudom, hány üveg meggyet tett el. Mondtam, hogy ne fárassza ki magát, nem lesz jó vége, de ő soha nem hallgatott rám. Másnap délelőtt aztán rosszul lett, a vejem bevitte a kórházba, és még aznap, nyolc hónapos várandósság után világra jött a kisebbik unokám – kezdte a történetet Katalin, akivel az ócskapiaci hőségben, régi játékbabák és romantikus történeteket tartalmazó, egykor népszerű füzetsorozatok között találkoztam.
– Almavirág farfekvéssel született, császármetszéssel kellett életre segíteni. Az első hetekben úgy tűnt, hogy minden rendben van, senki nem jelezte, hogy gond lenne a kislánnyal. Úgy egy hónap múlva vált gyanússá, hogy egyáltalán nem fejlődik, nem reagál a jelenlétünkre, nem követi a szemével a kezünk mozgását. A háziorvos javaslatára szakemberhez fordultunk, és hamarosan kiderült, hogy gond volt a születésénél. Erről akkor senki nem tájékoztatta a lányomat, benne pedig fel sem merült a gyanú. Nyolc évvel korábban egészséges fiúcskának adott életet, és úgy gondolta, hogy ezúttal sem lehet gond, még a koraszülés miatt sem.
– Gondolom, kemény évek jöttek.
– Egy végtelennek tűnő harc következett. A lányom első döbbenetében azt sem tudta, mihez fogjon, hova szaladjon segítségért. Akkoriban már léteztek sérült gyerekek számára létrehozott alapítványok, és a lányom sorra felvette velük a kapcsolatot, több helyre is beíratta a kislányt. Egész nap fejlesztő programokra járt vele, és otthon is csak vele foglalkozott. A vejem és a nagyobbik unokám csodálatosan alkalmazkodott az új helyzethez, egyiküket sem hallottam panaszkodni, amiért már nem ők a főszereplők. Apja és fia addig is nagyon kötődtek egymáshoz, de utána még szorosabb lett a kapcsolatuk. A vejem sokszor a tanulásban is segített a fiúcskának, aki akkor még kisiskolás volt, szabadidejükben pedig közös programokat szerveztek, moziba, futballmeccsre jártak. A lányom a szülés előtt titkárnőként dolgozott, de Almavirág miatt otthagyta a munkahelyét. Akkor döntöttem el, hogy eladom a kétszobás lakásom, és garzonba költözöm. Abból az összegből, ami a lakás árából megmaradt, éveken át támogattam a lányomékat. Közben munkát is találtam magamnak egy fénymásoló irodában. Egy évet húztam ott ki, amíg be nem zárt az iroda.
– Hogyan fejlődött a kislány?
– A különféle programok segítségével, ha nehezen is, de végül megtanult járni, és négy-öt éves korára már elkezdett beszélni is. Normál iskolát azonban nem végezhetett, írni, olvasni nem tanult meg. Pár évig a kisegítőbe járt, de nem érezte ott jól magát, úgyhogy végül kivette a lányom. Sérült fiatalokkal foglalkozó alapítványokhoz azonban a mai napig szívesen jár. Kézimunkázni, igaz, nemigen tud, mert reszket a keze, de élvezi a társaságot, könnyen barátkozik. Érdekes módon bármennyi telefonszámot észben tud tartani, és van egy okostelefonja, amit én egyáltalán nem tudok használni, ő viszont fotókat és filmecskéket is készít vele. Ez az egyik szenvedélye, rögzíteni, megörökíteni a körülötte levő arcokat, történéseket. Persze, nem mindenki veszi jó néven, ha egy ismeretlen lencsevégre kapja, de Almavirágnak olyan megnyerő stílusa van, hogy végül mindenki beadja a derekát.
– Milyen a kapcsolat a testvérek között?
– Ritkán találkoznak, mert a fiúunokám Kolozsváron él a barátnőjével. Ott végezte az egyetemet földrajz szakon, és most ott is dolgozik, igaz, egyelőre nem a szakmájában. Amikor azonban itthon van, elválaszthatatlanok. Almavirág gyakran mondogatja is az anyjának, hogy költözzenek abba a nagy városba, ahol a testvére lakik. Egyébként nagyon szeret utazni, kirándulni. Nemrég Tusnádfürdőre mentek a lányom egyik volt osztálytársához, és Almavirág egész úton fotózott, filmezett. Amikor aztán hazajöttek, és meglátogatott, odatette a fejét az ölembe, és úgy, háton fekve pörgette végig a szebbnél szebb pillanatokat.
– Mennyibe kerülnek ezek a füzetek? – állt meg előttünk egy alacsony, szemüveges nő.
– Két lej darabja – mondta beszélgetőtársam, aztán, miután az érdeklődő odébbállt, arról beszélt, hogy Almavirág nagyon elkeseredne, ha tudná, hogy a régi babáit is árulja, de sok a kiadás, egy éve bankhitelük is van, így minden lej számít.
– Igyekszünk mindent megadni neki, hogy ne érezze azt, hogy mások szebben, jobban élnek. Igaz, abból, ami a legfontosabb, legalább annyit kap, mint az egészséges gyermekek. Szeretetből, megértésből mindig „túltermelés” van nálunk – kacagta el magát az idős asszony, aztán egy sovány fiatalasszonyhoz fordult, aki kézbe vette az egyik hosszú ruhás, porszeplős játékbabát.