Álmatlanul

• 2014-06-24 14:54:23

• Nagy Székely Ildikó

Úgy ült ott, a semmibe könyökölve, markába rejtett gondolatokkal, mint az aprópénzre mozduló élő szobrok.

Szalmakrumpli és kávé illata keringett az ébredező bevásárlóközpont emeletén. A játékbolt később nyitott, fémarca szürkén meredt a közeli padon várakozó kamaszra. Úgy ült ott, a semmibe könyökölve, markába rejtett gondolatokkal, mint az aprópénzre mozduló élő szobrok. Vörös hajáról és mosottkék farmerdzsekijéről ismertem fel. Valamikor szomszédok voltunk, a szülei válásakor költözött el az édesanyjával, miután eladták a közös lakást. Ha nem kötöm össze a szálakat, biztos, hogy továbbmentem volna, így viszont nem esett nehezemre megszólítani.

– Csókolom – emelte rám álmatag tekintetét, pedig már rég megegyeztünk, hogy tegez. Amikor emlékeztettem erre, zavartan motyogta, hogy szia. Érződött a hangjából, hogy nagyon a terhére vagyok, valami mégsem engedett továbbmenni.

– Vége a sulinak? Hányadikot végeztél? – tettem fel akaratlanul a legkellemetlenebb kérdést.

– Nyolcadikot.

– Akkor most jönnek a vizsgák?

– Majd ősszel talán a pótvizsgák. Románból és matekből is elvágtak.

– Pedig régebb nagy számtanos voltál. Harmadikban versenyre is mentél.

– Ez van. Nem is igazán érdekel. Majd úgyis kimegyek anyámékhoz Kanadába.

– Édesanyád kiment?

– Még az ősszel, apámhoz. Az öregem már két éve kint van. A kanadai nagybátyám szerzett neki munkát valami építkezésnél. Miután apám kitelepedett, hónapokig nem is érdeklődött rólunk, és most egyszerre kibékültek anyámmal. Megfőzte a neten. Pedig régebb nem voltak jól, sok cirkusz volt nálunk. Na, mindegy. A tesómat is magukkal vitték, ő még csak negyedikes, könnyebben beilleszkedik az ottani életbe. Én azt mondtam, egyelőre inkább mamámnál maradok. Ő falun él, suliidőben busszal járok be a városba. Kicsit kényelmetlen így, de mamám nagyon rendes, mindent megtesz értem. Még a netet is bevezettette, mióta hozzáköltöztem.

– Biztos hiányzik édesanyád.

– Nem mondom, hogy nem. De ő akarta így, ő választotta inkább apámat. Majd én is kimegyek hozzá, azt mondták, várnak, csak szóljak, mikor rászánom magam erre a lépésre. De egyelőre élvezem a szabadságot. Az éjjel is bulizni voltunk a haverokkal. Nyár van, és egyszer vagyok fiatal, nem?

– Hova szoktatok járni?

– Mikor hova. Van egy játszótér a volt lakásunk közelében, mindig ott gyűlünk össze a régi barátokkal. Van, hogy játszunk valamit, kártyázunk, sakkozunk, meg ilyenek, vagy csak beszélgetünk, hülyéskedünk. Aztán elmegyünk egy klubba.

– Honnan van pénzed?

– Anyámék havonta küldenek, és mamám is mindig ad legalább egy tízest a nyugdíjából, pedig neki sincs sok. Nagyon szeret, nem akarja, hogy elmenjek tőle. De egyszer mégis az lesz a vége. Azt sem tudja, hogy elvágtak, nem akartam elszomorítani. Pótvizsgázni is csak miatta megyek. Egyébként nem érdekel az egész továbbtanulósdi. Egy csomó embert ismerek, aki még az egyetemet is elvégezte, és most somerpénzből (munkanélküli-segélyből) él. Akkor megéri?

– Te gondolkoztál már azon, hogy mi szeretnél lenni?

– Autószerelő. Az elég jó szakma, meg is fizetik, úgy tudom. De majd meglátjuk.

Közben a játékbolt bejáratánál felhúzták a fémredőnyt. Beszélgetőtársam úgy állt fel, mint aki mély álomból ébred.

– Mennem kell. A húgomnak lesz a szülinapja, és muszáj ma megvennem az ajándékot, hogy időben elmenjen a csomag – mondta céltudatosan. – Csókolom..., vagyis szia.