Ősz derekán mindig jó képzeletben visszalopakodni a nyárba, még ha csak rövid időre, egy szándékosan „ottfelejtett” történet erejéig is. Még ha nem is az üdülések csúcsidejének számító júliusba, augusztusba, hanem a szelíd, szeptemberi nyárutóba, amit egy villanásnyi, kétnapos ratosnyai kirándulás emelt számomra rangban a hőség élménydús hónapjai fölé.
A hazafele vonatozást színesítő találkozásokról még akkor, „melegében” írtam, a ratosnyai állomáson kötött ismeretség emlékét azonban mostanáig őrizgettem. Úgy érzem, most már jó lesz ezt is megosztani.
Mivel sosem tudom kiszámítani, mennyi időbe telik megszokott szálláshelyünktől az állomásig elgyalogolni, rendszerint a szükségesnél legalább negyedórával hamarabb elindulunk, így volt ez legutóbb is. Alig értünk célba, és alighogy megszabadultam a hátizsákomtól és a kezemben szorongatott elemózsiásszatyortól, máris ott termett előttem egy hosszú, befont hajú, tarka szoknyás, vézna kislány. Nem láttam, mikor és honnan érkezett, így kicsit olyan volt, mintha valami titkos, láthatatlan járaton suhant volna végig hangtalanul egészen az ütött-kopott bakterházig. Eleinte csak feltűnően nézegetett, mint aki mindenképpen ki akarja követelni, hogy szóba álljanak vele. Pár perc múlva azonban elfogyott a türelme, és kezdeményezett.
– Hova mész? – kérdezte románul, miközben okos, átható tekintetével tetőtől talpig végigmért. Mondtam neki, hogy hazafele utaznánk a fiammal Marosvásárhelyre.
– Ő hol van? – jött azonnal az újabb kérdés, mielőtt én is megtudakolhattam volna a leányka úti célját.
– Kicsit odébb, éppen telefonál – mutattam a számomra legcsodálatosabb tinédzserre, akit már nagyon vártak otthon a barátok.
– Értem – nézett rám fürkészőn a kislány, aztán a csomagokra tévedt a tekintete. – Olyan szomjas vagyok, nincs valami innivalód?
A szatyorból kikandikált a megkezdett félliteres üdítőspalack, így egyértelmű volt a válasz. Miközben átnyújtottam a hűsítőt, az járt az eszemben, milyen rafinált ez a kicsi lány, hiszen direkt módon is megkérdezhette volna, hogy nem adom-e neki a műanyag flakonban tárolt nedűt.
– És te hova mész? – vettem most már át a faggató szerepét.
– Régenbe az unokatestvéreimhez, anyám nővére vár majd az állomáson. Anyámék nincsenek itthon, „Spanyolban” dolgoznak a testvéreimmel, én pedig itt laktam a nyáron mamámnál. De mindjárt kezdődik az iskola, úgyhogy ideje a nagynénémékhez menni.
– Hányadikos leszel? – fűztem tovább a kérdések sorát.
Erre beszélgetőtársam egy pillanatra elbizonytalanodott. Az ujjain kezdte számolni, hogy melyik osztályt is kellene hamarosan elkezdenie, aztán alig hallhatóan mondta, hogy harmadikos.
– És egyedül utazol Régenbe, nem kísér el a mamád? – tudakoltam.
– Nem kell jöjjön, mert már nagy vagyok – húzta ki magát újra a kislány. – Régóta egyedül járok oda-vissza. Egy kicsit megéheztem – lépett hirtelen közelebb. – Nincs valami édességed?
Volt a szatyorban pár csokis kifli, az egyiket nekiadtam. Villámgyorsan kibontotta, és jóízűen falatozott, ahogy csak régi cimborák tudnak egymás társaságában. Következő kérdésére sem kellett sokáig várnom.
– Egy lejt tudnál adni?
– Nincs nálam apró – szögeztem le határozottan. Meg akartam kérdezni, hogy mire költené a pénzt, de mielőtt újra szóhoz jutottam volna, mint egy előre megtervezett színjáték végén jelent meg előttem a végszót kimondó szereplő, egy hosszú szoknyás, szürke haját virágos kendő alá szorító, idős asszony.
– Már megint idáig elcsavarogtál, te leányka? Mindenhol kerestelek. Nem megmondtam, hogy maradj a ház előtt? – sorolta mondandóját egy szuszra, mégpedig magyarul, aztán bocsánatkérőn nézett rám.
– Remélem, nem zavarta a nagyságát az unokám. Mindig kijön ide, és koldulászik összevissza az utazóktól. Na gyere, Mândra, hazamegyünk, köszönj el a nénitől – fogta meg a kislány egyik csuklóját, azzal már vezette is a közeli házak irányába.
Szívesen kiderítettem volna, hogy volt-e némi igazság a leányka szavaiban, valóban külföldön dolgoznak-e a szülei, és szokott-e iskolába járni – ha nem is Szászrégenbe –, de erre már nem volt lehetőségem. Távoli vonatfüttyöt hozott az alkonyat, fiammal ketten szedelőzködtünk. Mire felszálltunk az alig pár percet várakozó szerelvényre, copfos beszélgetőtársam és idős kísérője már messze járt. Mindkettőjüket elnyelte a lassan álomba szenderedő falu.
