Áldás vagy átok?

Életünk velejárója a szorongás, amelyben ott van a félelem, az ijedtség, az idegesség, a bizonytalanság, a reménytelenség, a feszültség, a düh és olyan testi reakciók, mint az izzadás, a gyors légzés, szapora szívverés, amelyekből többel mindannyian megküzdünk kisgyermekkorunktól életünk végéig. De nem lehet csak negatív értelemben beszélni a szorongásról, hiszen olyankor is erőt vesz rajtunk, amikor kellemes eseményre készülünk, mint a szeretett személlyel való találkozás, vagy sportversenyre, amelyen magabiztosan indulunk. 

A szorongás kettős hatása

Ez a kétarcú érzelem ellentétes módon gyakorolhat ránk hatást, megbénít, gátol, pánikba kerget, és egyre gyakoribbá válva már kóros állapotnak tekinthető, általános szorongássá, pánikrohammá erősödhet. Máskor a boldogság jóleső érzésében oldódik fel eljegyzésen, esküvőn, előadás közben, ha érezzük, hogy meghódítottuk a közönséget. Sportversenyen küzdelemre serkent, miközben ott van benne a győzelem ígérete is. Ha kirándulás közben veszélyes állattal találkozunk, a félelem a menekülési ösztönt erősíti fel bennünk. 

Kettős hatása ellenére, a szorongás, ami egyre gyakrabban van jelen az életünkben, olyan negatív előjelet kapott, amelyet mindenáron csökkenteni akarunk, hiszen nem kényelmes elviselni. A fő kérdés viszont az, hogy miként tudjuk jól kezelni, hogy erőforrásainkat aktivizálja, és ne a gátló hatása kerekedjen fölül, uralkodjon el rajtunk. Mivel „hegyeket megmozgatni, olimpiát nyerni és konfliktust kezelni sem tudunk szorongás nélkül, így érdemes inkább megtanulnunk felismerni, kordában tartani és céljaink irányába, jó időben hasznosítani”. 

Erről a témáról tartott előadást a Mathias Corvinus Collegium (MCC) marosvásárhelyi központjában Áldás vagy átok? Szorongás a teljesítmény mögött címmel Hal Melinda, az MCC – Mindset Pszichológia Iskola Test és Lélek Műhelyének vezetője, a bajai Szent Rókus kórház klinikai szakpszichológusa, közgazdász, a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar Alkalmazott Pszichológia Tanszékének pszichológusa.

Az előadást követően Szucher Ervin újságíró kollégával beszélgettünk el a vendéggel. 

– Miért választotta ezt a témát? – hangzott el a bevezető kérdés.

– Már korábban is dolgoztam egyetemistákkal, középiskolásokkal, és külön felkérések is érkeztek azzal kapcsolatosan, hogy a vizsgadrukkal, a szereplésekkel járó szorongást hogyan lehet kezelni. Sokat dolgozom sportolókkal is, akiknek adott pillanatban a legjobban kell teljesíteniük. Ezeken kívül egy általános szorongásiszint-emelkedést tapasztalunk az utóbbi években. Először a koronavírus-járvány okozott egy rendkívüli társadalmi krízist, ami egy általános szorongásiszint-emelkedést mutatott, most pedig a háború. És a kettőnek együtt olyan általános szorongásemelkedés lett a következménye, ami már kezdi rontani az emberek életminőségét. 

Rendkívüli teljesítményhelyzetben

– Előadásában elhangzott, hogy egyre fiatalabb korosztályoknál jelenik meg. Mi ennek az oka?

– Azt hiszem, hogy a mai fiatalok rendkívüli teljesítményhelyzetek elé vannak állítva. Ezt a többi között a változó világ hozza, és mellette ott van a több oldalról érkező nyomás. Gondolok itt egy nagyon egyszerű példára: már hét-nyolc éves kortól a fiatalok fent vannak bizonyos portálokon, ami azt fogja jelenteni, hogy 24 órás figyelmet szentelnek valaminek. Egy multitasking (több tevékenység végzése eg yidőben) valósul meg, amely során egyszerre figyelnek a tanulásra, mellette játszanak a gépen, közben kellene figyelni, hogy mit mond valamelyik szülő, a barátokkal csetelni, és megoldani a matek-házifeladatot is. Hihetetlen, hogy milyen kapacitás szükséges ennek a megvalósításához. Azt gondolom, hogy egy eléggé szétforgácsoló helyzetről van szó, és keveset törődünk azzal, hogy mennyire szorongató. Az általános iskola felső osztályába járó diák feljegyzéséből vettem a példát, de már a negyedikesek és az ötödikesek is erről számolnak be. 

Nagy probléma a videófeltöltő TikTok alkalmazás is, már látszik, hogy felhasználóinak átlagéletkora 13 év, ami azt jelenti, hogy a nyolc-kilenc évesek is fent vannak, akik még nem igazán értik ezeket a videótartalmakat, ami bizonytalanságot és szorongást fog okozni.

– Élsportoló volt, sportolókkal, edzőkkel, klubvezetőkkel dolgozik. Miképpen lehetne őket meggyőzni arról, hogy a kisgyermekeknél ne erőltessék az eredményt, és a játék kedvéért járjanak sportolni?

– Amikor elkezdtem sportolni, Hosszú Katinka volt a legjobb barátnőm, hároméves korunktól együtt úsztunk, és a nagyapja volt az edzőm. Annyira meg tudta velünk szerettetni az uszodát, az úszást, hogy mi vasárnap is ott voltunk. Bár a gyakorlatban játéknak látszott, valójában edzettünk sok-sok ugrálással, rosszalkodással, amit hagyott, hogy jól érezzük magunkat. Szerintem nagyon fontos, hogy sportolás vagy tanulás közben jól érezze magát a fiatal, és megpróbáljuk elérni azt a bizonyos flow-élményt, amikor a tevékenység szeretetéért végzünk valamit, és nem az eredményért. Amúgy a sportolóknak tanítják is, hogy versenyzés közben nem szabad az eredményre gondolni. Példaként Katinka mondatát tudom említeni, miszerint ő nem másokkal és nem az aranyéremért, hanem az órával versenyezik. Ez nagyon fontos tanulság, így lehet jó eredményt elérni, és a flow-állapotot ingerelni, gyakorolni, miután először átéltük. Az első ilyen élményem egy matekpélda megoldása közben volt, ami nagyon jóleső érzést keltett bennem. Számos terület, a művészeti ágak is alkalmasak ennek átélésére, javasolom, hogy meg kell próbálni „tréningezni” a sikerorientáltság jegyében. Szerintem nem probléma, ha valaki szeret, és az sem, ha nem szeret versenyezni, de a személyhez, az egyénhez kellene igazodnia az elvárási és az oktatási módszereknek is. Ez nagyon fontos lenne főleg a kicsiknél a sport területén. 

Nem fektetünk kellő hangsúlyt a megküzdésre

– Miért van az, hogy az emberek többsége a szorongást valami rosszal társítja, holott egyértelmű, hogy vannak pozitív hatásai is?

– Az első, amit mondani tudok, a helytelen tudománykommunikáció. Valójában ezt közvetítettük, miközben nagyon betegségorientált szemléletek voltak jelen. A pszichológiában, pszichiátriában és egyáltalán az orvostudományban is igyekszünk ezen változtatni. Szerencsére évtizedek óta jelen vannak az egészségpszichológiai szemléletek, és a pozitív pszichológia is egy ilyen ág lehet. Emellett kétségtelen, hogy a szorongást nagyon nehéz elviselni, hiszen a komfortzónánkon kívülre kerülünk. Voltak tanulmányok világszerte, hogy melyik a három legszorongatóbb élethelyzet, és ezek között volt a házasodás is. Jelenthet pozitív élethelyzetet, de ugyanakkor szorongást is. Szerintem nem fektetünk kellő hangsúlyt a megküzdésre, a kezelési, az önsegítő módszerekre. Ezért történhetett meg, hogy nagyon sokan magukra maradtak a szorongásukkal, innen ered a negatív jelző. A mai világban úgy lehet érvényesülni, ha az önkontrollunk által kezelni tudjuk. Ebben a folyamatban az érzelmi intelligenciát sok tekintetben kulcsnak látom. 

– A pozitív szorongás mennyire szinonimája a pozitív stressznek?

– A szorongás egy kicsit tágabb fogalom, mert az érzelmi, a motivációs rész is benne van, ami kifejezetten fontos tényező, de gyakorlatilag a köznyelv szinonimaként használja a két kifejezést. 

Tapasztaltabb a megküzdésben

– Igaz-e, hogy az idő előrehaladásával az ember egyre kevesebbet szorong, mert egyre kisebb a teljesítménykényszere?

– Én azt gondolom, hogy az életünknek vannak olyan időszakai, amikor bizonyos történéseknek, fejlődéseknek, szorongásoknak is meg kell történniük, mert akkor van az idejük. Minden korosztály szorong, csak más dolgoktól. Bár úgy tűnik, hogy időskorban csökken a szorongás, de nem feltétlenül, hiszen addigra annyi tapasztalat gyűl össze a szorongástechnikákból, élettapasztalatokból, bölcsességből, hogy a szorongás kevésbé látható, de ugyanannyira lehet nyomasztó is. Nehéz helyzet megküzdeni a betegséggel, a gyermekek kirepülésével, az elmagányosodással, egy bizonyos korlátozottság élményével. Én nem azt szoktam mondani, hogy időskorban kevésbé szorong az ember, hanem azt, hogy tapasztaltabb a megküzdésben, ami szerintem fontos szempont. 

– Egyre többet hallunk a boldogságpszichológiáról, mi a véleménye erről az irányzatról?

– Személyes szakmai szempontból nem pártolom, hogy olyan irányzatok érkezzenek hozzánk, akár a pszichológiában, akár más területen, amelyek kulturálisan idegenek tőlünk. Vannak olyan képviselői, akik inkább a trendekhez igazodnak, mint egy nemzet kulturális hagyományaihoz. Minden pszichológiai fogalomban egy meghatározó tényező a narratíva, hogy mi is van a fejünkben. Én azt tudom, hogy mi lehet egy magyar ember fejében, ami egészen más, mint annak, aki például Amerikában él. Másak a mimikai jelzéseink, másként fogadjuk el, ha valaki közeledik hozzánk, és sorolhatnám tovább. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy olyan módszert nem támogatok, ami nem igazodik a kulturális hátterünkhöz. A másik problémám, hogy valójában még nem is tudjuk, hogy mi a boldogság. A tudomány nem fejtette meg. Találgatások vannak, és szerintem nagyon egyéni, hogy mi is a boldogság, és pontosan hogyan tudjuk lefordítani a tudomány nyelvére. Viszont azt elismerem, hogy pozitív üzenetekre szükségünk van.