Albert-Lőrincz Márton: (Áttűnődés)
Műgond? Csak mű gond!
Adott az angol szövet és a kínai selyem,
a székely szőttes, a gyolcs és a posztó,
és a varráshoz az arany gyapjúszálak,
és az el-elszakadó fércelő cérna,
és persze a próbaidom, a női lélek,
amely versruhákat ölt magára, ma.
Szóval: adott a Pőre Igazság,
az izgága játék a szóval,
a megszabott és megvarrt ruhadarab,
s a színésznő, nyilván,
ki fölpróbálja, s jelzi, hol bő, vagy hol szorít.
Lemezteleníti a verset és lemeztelenedik.
Mi legyen most az Egésszel,
amelyet a költő sem bírhat egészen?
És adott még a versmosószer is,
a színésznő majd kiteregeti,
amit kézileg kimosott,
magára öltött s testén szárított,
s vasalta így ki a ráncokat,
O tempora, o arte aeterna,
a rész a teljesség Egésze.
Van-e olyan, ki verset ír s mond,
hogy ne akarná a körbekínált rondót,
a szeletecskét, amely körbefut,
mint a láng a futó lángkerékben?
Mint az ártatlan, ki megrontóra vágyik,
s követ dob a vízbe, a szűz víztükörre,
olyan a vers, mit elringat ölében
a színésznő, kegyes szenvedéllyel,
testüket kifedik – a vers és a hang –
csupasz meztelenbe öltöznek mindketten
a színpadon, a poros pódiumon.
testüket kifedik – a vers és a hang is –
csupasz meztelenbe öltöznek mindketten
a színpadon, a poros pódiumon.
A színésznő mondja a verset,
mintha csak úgy beszélgetne a nyelvvel,
suttogva, nevetve, sírva, nyöszörögve,
szárnybontva, fetrengve, kacéran, dörögve,
szomjazva, éhezve, levegőbe köpve,
s aztán, ami a fölfalásból maradt,
miután jóllaktak a cápafogú vének,
befáslizza azt víg selyemruhába,
bebugyolálja azt lenge selyemsálba,
belekötözi azt gyapjú rokolyába,
és beleöltözik, homlokig a versbe,
selyem, posztó, bársony s az angol szövetek
létüktől fosztatnak, s látatlanná lesznek,
mikor a művésznő áthajol a versbe,
mintha csak valahol egy Bruckner-rondó szólna
s csendbörtönt temetne.