Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2011-07-26 13:48:29
Teljesen érthető, hogy az utóbbi évtizedekben az egykorvolt szocialista államokban afféle neologizmusként került közhasználatba az akkreditál, akkreditáció szó. Érthető, mert az egykori Szovjetunió „csatlós országaiban” – értsd: az egykor szocialistának nevezett „keleti tömbben” – a társadalmi funkciók és intézmények többségének rendkívül egyszerű „közelfogadottsági” státusa volt. A kétes emlékű Aczél György (magyarországi) művelődési miniszter híres három T-je értelmében voltak tiltott, tűrt és támogatott intézmények. Mindez persze jószerével már a múlté, manapság egy nagy léptékben, fontos társadalmi funkciót vállaló/ellátó intézmény államilag elismert státusnak örvendhet akkor is, ha teljesen magánkézben van. Az akkreditáció voltaképpen ennek elismerése. S mert vannak, akik rendszeres sajtófogyasztó létükre ma sincsenek teljesen tisztában e fogalom többrétű jelentésével, következzék alább néhány részletkérdés.
Egy újlatin nyelv hatáskörzetében élve Olvasóink többsége nyilván hallja, érzi, hogy az akkreditáció szóban ott a kredit (credit), vagyis a ’hitel’. A latin nyelv – és nyomában az újlatinok – a credere igével a ’hinni’, illetve ’bízni’ jelentéseket vonta össze. Ennek nyomán a ma hitelkártyával fizető embernek „kreditje van”, vagyis bankja megelőlegezve feltételezi – persze némi haszonért! – ügyfelének hűségét, jó fizetőkészségét (persze esetünkben a bizalom álságos szó a mögötte meghúzódó üzlet megszépítő leplezésére!). És kredit-pontokat szereznek, akik „hűségesen” vásárolnak vagy éppenséggel vizsgáznak egy felsőoktatási intézményben.
De lássuk az akkreditációt! A szó elején levő a- prefixum nagyjából annak felel meg, ami a magyarban a meg- igekötő. Az akkreditáció tehát elsősorban ’meghitelezés’. Az újabb szóhasználatban azonban inkább a minősítés, illetve a minőségtanúsítás jelentése szűrődött be a szó jelentéskörébe. Ennek értelmében – és egyelőre az oktatáspolitika háza tájára figyelve – „egy képzési vagy oktatási intézmény, program akkreditációja annak a külső garantálását jelenti, hogy az intézmény, program megfelelő minőségű és a különféle előírásoknak, akkreditációs szempontoknak megfelelő képzést nyújt.” Az akkreditáció tehát egy (államilag) előre meghatározott, alaposan szabályozott szempontrendszernek való megfelelés nyomán mondatik ki. Hogy a leggyakrabban hallott példára hivatkozzunk: a Sapientia EMTE akkreditációjának az az értelme és tétje, hogy az intézmény „bebizonyítsa”, hogy kínálata és képzési minősége a román állam felsőoktatási törvénye minden követelményének megfelel, teljesíti a „standardokat”, ennek nyomán pedig jogosult az államtól normatív – vagyis rendszeres – támogatást kapni. Az akkreditáció viszont az állam részéről kimondott „bizalom”, „hit” abban, hogy a Sapientia EMTE a továbbiakban is megfelel a felsőoktatási törvényben rögzített normáknak.
Az akkreditált képzések – például bizonylat kiadásával záruló nyelvtanfolyamok – szintén hivatalos elismerésnek örvendenek, még ha a kiadott tanúsítványok hatálya olykor időleges is (bizonyos nyelvvizsgáké például).
Az akkreditáció persze más területeken is használt kifejezés. Minőséghitelesítési értelemben így leginkább laboratóriumok vonatkozásában használatos, vagyis ezeknek a laboratóriumoknak a kutatási/vizsgálati eredményeit az állami szervek az akkreditáció kimondásától kezdve kötelesek hitelesnek elfogadni. De ugyanezt a kifejezést használják újságírók, nagykövetek, konzulok esetében is, olyanokéban, akik munkájuk minőségével vagy más államok kinevező gesztusa révén „kötelesen” elnyerik állomáshelyük hivatalos elismerését.