Aki megütötte a főnyereményt
2023-01-13 12:01:00
- Sebestyén Mihály
Blum Peti anyja megütötte a főnyereményt. A hír a futótűz és a villám kombinált sebességével terjedt szét az utcában, de még a Rozsdás gyomorkulcshoz címzett kiskocsmában is megdöbbentette az embereket. Ugyanis Gwendolyn nénit már sok minden megütötte, legtöbbször a férje, Blum Tibi bácsi akarta amúgy istenigazából a hárpiaságáért, mert Blum bácsi a háború előtt bérkocsis volt, és a lovakat ütötte, ütögette a bakról, aztán a háború után közvetlenül – a népek még fel sem ocsúdtak a sok szörnyűségből – békeharcos lett, és kinevezték a mi utcánk békebizottsági titkárának. Csak úgy. Hogy az miben állt, azt nem mondták meg neki, de annyi szent, hogy Blum Petiéknél soha nem volt béke, ugyanis Tibi bácsi rengetegszer vette az ostort, hogy jobb belátásra bírja, mint a lovakat, Gwendolyn nénit, de aztán meggondolta magát, csak a megterített damasztabroszos asztal középére, de pontosan a mértani közepére köpött a családi asztalnak, és elment a Rozsdásba egy kicsit oxidálódni. Híres nagy köpő volt, mesélik az öregek, hogy amíg várt a főtéren a Transsylvánia előtt az utasra, a többi kocsissal köpőversenyt rendeztek, ki tud messzebb harákolni, és magasabbra, és egyszer Tibi bácsi egészen felköpött az első emeleti 15-ös szoba ablakáig, ahonnan rendszerint réges-régen a boldog emlékezetű felséges József főherceg, a honvédség főparancsnoka szokta szemlézni a főtér női felhozatalát, már amikor ideje engedte két hadszemle között.
Gwendolyn nénit másrészről sokszor megütötte szinte a „lapas guta”, amikor Peti beszekundázott mindenből, aztán mégis mérnök lett a vajgyárban, és akkor annyi vajat kentek a korpás kenyérre, amennyit az egész utca egész évben nem lett volna képes összekuporgatni, de azért adtak a szegényebbeknek is. Peti pedig a vajgyárban olyan csoportvezető lett a tejszín- és savóosztályon, pedig legszívesebben sajtmester lett volna, de azt valami nagyfejű protekciós foglalta el, akit a központból küldtek a vajgyár nyakára, és végül Peti kivándorolt Kanadába vagy Svájcba, de legtöbbször az anyjának és az apjának Sorrentóból írt bámulni való képeslapokat, amelyekért az egész utca majd megveszett az irigységtől. Pedig akkor vége szakadt a tejben-vajban fürdésnek, a dőzsölésnek, és ők is be kellett érjék valami olcsó margarinnal, amit, mondják, fáradt gépzsírból kutyulnak össze Czibacházán. Ráadásul nem úszták meg a sorban állást. De sose panaszkodtak.
Peti mesélte, hogy anyja, amikor még jól ment nekik, egyszer a tuniszi alelnök különgépével jött haza. Merthogy elment Tuniszba teveművészeti holmikat összevásárolni, amiket olyan jól el lehet adni Bécsben, és két nap alatt valami nagy fogást csinált, már csak egy halvány teveszőrcsergét akart megvenni, leszaladt a hotel elé, ahol meglátott egy árva teveszőrcserge-árust, és amíg lent alkudozott (milyen nyelven, a fene sem tudta), hát nem ellopták a teljes cuccot! Pedig ott állt a főbejárat előtt, és mégis. Elvitték, kisíbolták, eltüntették. Akkora cirkuszt csapott, hogy még a tuniszi rendőrség is tehetetlennek bizonyult Gwendolyn nénivel szemben, semmit sem ért a jó szó, csitítgatás, a detektívkar ünnepélyes esküje, az ígérgetés. A helyi Lopásgátló Akadémia rektora becsszavára kijelentette, hogy ők a föld fenekiből is előkerítik. De ez csak a Szaharába kiáltott szó maradt. Soha nem akadtak a cucc nyomára, mondják, hogy a szaharai rablók vették vissza a néprajzi kincseket, hazafiaskók voltak, nekik aztán senki ne vesztegesse el potom pénzért Bécsbe a népük keserves kincseit. Szóval a botrány akkora volt, hogy már az ellenzéki lapok is írtak róla, s ekkor az elnök, hogy elejét vegye a még szörnyűbb lármának, zrínek, presztízsvesztésnek, az alelnöki különgépre ültette fel Gwendolyn nénit, de még 1500 dirham kőtőpénzt is adtak, és egészen Piroslaki tó partjánál húzódó Kisváltóréten tette le egy sötét hajnalon a gép, amikor még senki sem járt arra, nem lökdöste az ördög a horgászokat a szargyár mellé, ami éppen a Kisváltóréténél kezdődött. Na akkor is ott leskődött a lapasguta a könyökinél.
És egyszer megütötte a villám, amikor éppen kint állt az udvaron, és teregette a frissen mosott lepedőket, de ezt úgy magyarázta Papolczi tanár elvtárs nekünk, hogy Gwendolyn néni jó hővezető volt, és csak átszaladt rajta a villám, mint vakmacska húsvéti balachinon, a gumitalpú cipője leföldelte őtet, és aztán tovább teregetett, amíg mind ki nem voltak terítve a család összes lepedői, az is, amit rendszerint összehugyozott Gwendolyn néni ősöreg apja, aki akár 85 éves is lehetett testvérek között (Blum Peti sem tudta, hány éves a nagyapja), és ágyban fekvő volt, amióta az eszét tudja, és vörössárga foltokat hagyott a lepedőn, amelyek szinte kimoshatatlanok voltak, nem lehetett őket soha tökéletesen patyolattisztára sikálni, de mégsem dobták el Blumék, mert olyan jó háború előtti sárgavásznat akkoriban már nem lehett kapni a szövetkezetben. És akkor hajnalban az összes lepedőt ellopta valaki, még azt a foltosat is, és amikor Gwendolyn néni kiment reggel, hogy leszedje a szárítókötélről, semmi sem volt ott, csak kötelek nyújtóztak üresen, mint villanydrótok a vasúti töltés mentén.
Bement a rendőrségre, és elmondta, jobban mondva elpanaszolta, hogy né, neki az összes lepedőjét ellopták, ’sze nem azért csinált nagymosást, most aztán mit teszen az ősöreg apja alá, aki ágyban fekvő, mióta visszajött a fogságból. És közben azt is elmondta, hogy őtet megütötte a villám, de ne féljenek az elvtársak, én jó vezető vagyok, megmondta Papolczi tanár úr is. Kijavították, hogy most már az iskolákban is elvtársak vannak, de felfigyeltek arra a bizonyos „jóvezetőre” és azt javasolták neki, jöjjön be másnap a pártbizottságra, ami a főtéren volt kicövekelve.
Ejsze bizony a párt ad nekünk új lepedőket? – kérdezte röhögve Blum bácsi, aki azelőtt bérkocsis volt, és roppantul nem hitt a csodákban. De azért azt is mondta, hogy ha párt új lepedőket ajándékozna, kérjél tőle mást is, párnát, paplanyt, sőt alsógatyát is, mert né kilóg a seggem ezekből az ócska gatyákból. Megvetemedett bennek a gumi.
Gwendolyn néni csak annyit mondott, üss a szádra, Tibor. Tibor csakis akkor járta náluk, amikor nagyon komoly dolgokról volt szó. Mint ez a lepedős pártbizottsági meghívás.
Blum néni felvette a legszebb a ruháját, amit még a Peti érettségijére készíttetett háború előtti finom angol szövetből, abból a végből, amit Weissék adtak oda neki megőrzésre, mikor a zsidókat összeszedték és elvitték volt, de aztán nem jöttek haza, pedig molyirtóval is rendszeresen beszórta, évekig várta őket, de nem jöttek, azt nem hitte el, hogy megölték volna őket, inkább megfeledkeztek az egészről, és elmentek Palesztinába, mint annyian a mi utcánkból az évek során. Szóval maradt a szövet, Gwendolyn néni megcsináltatta Kebellei úrral a Vasútsoron, mikor Peti még csak másodikos volt, mert Gwendolyn néni nagyon bízott a jövőben és abban, hogy Peti egyszer leérettségizik, egyetemre megy, mérnök úr lesz, és a vajgyárban fog dolgozni például. Vagy másutt. És nem úgy lett? – kérdezte magától, amikor visszagondolt az életire.
A pártbizottságnál egy ismeretlen román ember fogadta, de beszélt magyarul. Gwendolyn néni ezért hálás volt neki, mert bár tudott románul, fogalma sem volt, hogy mondják aztat, hogy a villám csak úgy átszaladt rajta, és ő jó vezető volt. Sőt most is az, mondta neki biztatóan, és ráhunyorgott a pártbizottsági embere. Röviden: megbízták azzal, hogy szervezze meg az asszonyokat az utcában, afféle utcai főbizalmi legyen, és egyben a házukban meg fog nyílni az elsőnek a városban az utcai könyvtár. Hoznak majd oda könyveket az elvtársak, és fognak jönni az olvasók is. Lesz ott kör, írók, felolvasások, konferincák, meg minden. Szóval klubélet. Dolce vita és mulatság.
Ugye szeret olvasni az elvtársnő? Őt még soha senki eddig, pedig a demokrácia már évek óta ott állott az utcasarkon, nem nevezte elvtársnőnek. Peti azokban a Sorrentóból küldött lapokon úgy címezte Seniora Gwendolyn Blum. Olyan előkelő volt. Na de mi ez az elvtársnőhöz képest?!
Hát igen, válaszolta kínjában, de aztán hozzátette, esténként, ha nem vagyok nagyon fáradt, az ágyban.
Nem baj, most Blum elvtársnő nappal is olvasni fog.
Megbolondult ez a pártos ember? És akkor ki végzi el a mosást, főzést, takarítást, az egész nagynyavalyát, mert senki sem segít rajta. Ezután fogadjon cselédet talán, amíg ő ül és olvas, mint Weissné tette volt?
De inkább nem mondott semmit, visszanyelte a dolgot és hazament. Otthon senki nem kérdett semmit, csak Tibi bácsi békétlenkedett, hogy nincs kész az ebéd ebben a kurva házban, mert valakik korzóznak.
Blum néni hallgatott. Méltóságán alulinak érezte, hogy válaszoljon a célzásra. Elvégre kapott egy fontos megbízást. Megütötte főnyereményt – jutott eszébe. Délelőtt is olvashat. És mennyi könyv lesz a lakásban. Jönnek majd az egész utcából, de még a Rozsdásból is idesereglenek egy napon az összes nagyivók, írni fog róla az újság. Kapnak majd újabb kenyérjegyeket, és pontra ruhaanyagot. Még tán lepedőt is. Fontos beosztásban van. Csak azt nem tudta, hogyan mondja meg mindezt Tibornak. A békeharcosnak. Gondolta, kivár egy napot, kettőt. Azt gondolta, hogy ő lett valaki. Pedig akarta a fene.
Érdekes, senki sem kérdezte meg, miért is járt bent a főtéren. Mindenki csakis magával törődött. Mintha meg sem történt volna. Pedig hogy felkészült rá. Már arra gondolt, elmegy, és szemüveget csináltat. Na és majd jönnek a hosszú téli esték, amikor ül a lámpafényben, és felolvas Tibornak és a szomszédoknak valami regényből. Olyat, amilyet lánykorában egyszer olvasott. De biztos ma már afféléket nem írnak. Tényleg hoztak könyveket, csak valami vastag köteteket barna kötésben, meg tudományosakat, amiből semmit sem értett, és bekötött régi nőklapját, vacakokat piros fedéllel. Rongyosakat meg ragasztottakat. Aztán vót vagy harminc szakadt is, amit valahonnan leselejteztek, de gyönyőrű szavak kíséretében adták át. És mondták, ő is csinosabbá teheti a legelnyűttebbeket.
Aztán elmentek, és az olvasók valahogy nem akartak jönni. Pedig mondta mindenkinek, akit megpillantott a konyhaablakból. Vagy a bótban. Nincs időm, Gvendi, nem tudom, Blum néni, apukám azt mondta, inkább dolgozzak. Piff-puff van? – kérdezték a fiúk, meg kóbojos? Maji Károly és Vinettus? Az nincs. Olyat elfelejtettek az elvtársak hozni. Vagy már elégették őket mint reakciósokat. Nem tudja. Érezte, hogy semmit sem tud. És a könyveket folyton kerülgetni kellett, mert Blum bácsi nem csinálta meg a polcokat. Nem is ragasztott meg egy kötetet sem. Majd hónap, mondta mindennap.
Aztán jött, amire egyáltalán nem számított. Egy nap beállított Gyuri, aki a pártnál volt kifutófiú vagy mi, és hozott egy nagy dobozt. Abban egy orosz tévékészülék volt. Beszerelte, bégyújtotta. A család köréje ült, se látott, se hallott. És megjelentek a szomszédok, az egész utca. Nem volt elég szék, pad. A könyvekről szó sem volt. Senki sem volt reájuk kíváncsi. Ők lettek a legfelkapottabbak az egész utcában. De még a szomszédos Mestitz-telepről is odahozta a kíváncsiakat a fene.
Szóval benne voltak a közönség kellős közepében. Belefulladtak. A siserahad körülfogta. Mindent felzabáltak, tönkretettek, a nap minden órájában, amikor adás volt, valaki a nyakukon lógott. Tibi bácsi inkább a Rozsdásban. Peti meg a lányoknál.
Irigyelték, pletykálták, elmondták mindennek. Hogy felvág, merthogy ő főkönyvtáros. Ingyen adták nekik a tévét. Mért, mit csináltak másként? Azért, mert egyszer megütötte a villám, na és?! Dühöngött a kultúrszomj utcaszerte, amint Peti naponta többször kijelentette.
A ház különleges vonzerejét már az utca elején jelezte egy kék-fehér tábla, amelyen a Könyvtár–Biblioteca felirat göndörödött. Északkoreai és kínai turistáknak mutogatták, csehszlovák átutazó kutatóbiológusok repülőgépe leszállott néhány órára a Kisváltóréten, hogy megcsodálhassák az utcai népkönyvtárat. A Törekvés utcát kikövezték, ívlámpákat szereltek fel. Náluk évente csak hétszer volt áramszünet, míg másutt a városban naponta előre meg nem határozott rendszer szerint vették el az áramot, amit még a demokratikus német matematikusok sem tudtak kiszámítani. – Nos Mariskám – mondta neki az ősöreg apósa, aki rühellte a Gwendolyn nevet, ki sem tudta ejteni, meg sem próbálta: – Te aztán tényleg megütötted a főnyereményt.
