Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Farbinger Tamás több mint három évtizeden át járta a világot különböző, magyar lobogó alatt futó hajókon, és egyike volt azoknak, akik szolgáltak az utolsó magyar tengerjáró, a Radnóti utolsó útján is. Bicske-Előhegyen hideg északi szél lengedezett a téli ég alatt a csupasz szőlősorok és a présházak között, amikor interjúalanyomhoz közeledve világítótorony sziluettje rajzolódott ki. Mindez azonban nem délibáb volt, sokkal inkább egy ember alkotta, kézzelfogható építmény. Akkor már tudtam, hogy megérkeztem az utolsó magyar tengeri rádiós tiszthez…
A kalandvágy mindennél erősebb volt
– Hogyan lesz valakiből tengerész, főleg Magyarországon? – tettem fel a kérdést. Farbinger Tamás nem lepődött meg rajta, ellenkezőleg, mosolyogva nyugtázta az érdeklődést, majd belevágott, miként is lett huszonegynéhány éves korában tengerész.
– Nem volt ez akkoriban annyira ördögtől való gondolat, hiszen Magyarország komoly tengeri hajóflottával rendelkezett – jegyezte meg elöljáróban.
Története az 1960-as évek közepén kezdődött, amikor is a katonaságtól leszerelve eldöntötte, hogy világot szeretne látni, és ehhez a legkézenfekvőbbnek a tengerhajózás tűnt. Az ötletet tettek követték, és a Merényi Gusztáv Kórház kétnapos, repülős alkalmassági vizsgálatán túljutva elkezdődött a nagy kaland, némi bökkenővel. Az orvosok – színtévesztése miatt – gyakorlatilag minden létező munkakörtől eltiltották: nem lehetett sem matróz, sem elektromos szerelő, sem gépész. Egyetlen munkakör maradt, ez pedig a pincér volt, amely elsőre furcsán hangzott egy kereskedelmi hajón, de más választás nem lévén, Farbinger Tamás pincérnek állt.
– Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy egy áruszállító tengerjáró hajón is vannak pincérek. Az első pincér a tiszti szalont látta el, míg a második a legénységet szolgálta ki az út során. Mivel mindenáron tengerész akartam lenni, nem érdekelt a munkakör, csak az, hogy végre kihajózhassak a nyílt vízre. Erre 1968-ban került sor, a Hajdúszoboszló nevű hajóra kerültem, és utána tizenhárom évig pincérkedtem különböző, magyar zászlók alatt futó Mahart hajókon – idézte fel.
A boldog hajós évtizedek
Eleinte ugyanúgy tengeri beteg volt, mint a földi halandók, de aztán olyannyira megszokta a világjáró tengerészek életét, hogy 1999-ig szolgálta a magyar tengerhajózást.
Őket nem várta minden kikötőben egy-egy hölgy, mint ahogy az a legendákból és a filmekből ismert. Ahogy fogalmazott, inkább a whisky és a gin izgatta őket, ami a kikötőkben nagy mennyiségben megtalálható volt.
– Tengerésszé avatásomon is két Gordon Gin üveg várt rám: az egyikben sós tengervíz, a másikban gin volt. Aki ezekből egy-egy pohárral meg tudott inni, azt maguk közé fogadták a tengerészek. Engem a Székesfehérvár nevű hajó fedélzetén, a Földközi-tengeren avattak – emlékezett vissza Farbinger Tamás, aki munkája során valamennyi (a Rába, a Budapest, a Cegléd, a Szeged, a Somogy, az Újpest, a Radnóti, a Vörösmarty, az Ady és a Balaton nevű) magyar tengerjáró hajón szolgált. A világ összes jelentősebb kikötőjében megfordult.
– Később elvégeztem a rádiós tiszti iskolát a Mahartnál, így a poharak és a tányérok helyett a morzejelek és a térképek vették át a főszerepet a munkámban. A rádiózás mellett az élelmezés és a pénzügyek is mindig hozzám tartoztak a hajókon. Egészen 1999-es leszerelésemig rádiósként dolgoztam, utoljára a 15 ezer tonnás Radnóti fedélzetén. Egyébként az utolsó utunk igazán filmbe illőre sikerült. Két év alatt háromszor cseréltünk lobogót: magyar, máltai, majd libériai alatt hajóztunk. Mindannyiszor a legénységgel együtt cserélt gazdát a hajó. Utoljára Dubajba tartottunk, mire odaértünk, újra eladták. Ott aztán egy pakisztáni vállalkozó tulajdonába került a hajó, de szerencsére mi nem kellettünk neki, így repülhettünk haza. Akkor tudtam meg, hogy én voltam az utolsó rádiós a magyar tengeri flottában – beszélt az érdekes szakításról a tengerész, aki azóta sem szakadt el a hajózástól.
Jelenleg a Debrecen (volt Kassa) fedélzetén dolgozik gondnokként. Ez a hajó korábban évekig a Parlamenttel szemben a Dunán horgonyzott, most felújítják, hogy aztán új funkciókkal felvértezve ismét emlékeztesse a magyarokat tengerhajózásuk szép napjaira.
Felejthetetlen élmények
Az egyik legfélelmetesebb kalandja a La Manche csatornán volt, ahol akkora vihar kerekedett, hogy a fedélzeten nem lehetett megállni, sőt még levegőt venni is nehezére esett. Mexikó és New York között a Bermuda-háromszögben szintén „érdekes élményeket” élt át, ahol a hideg és meleg áramlatok találkozásánál félelmetesen gőzölgő tenger várta hajójukat.
Felejthetetlen számára a trópusi vizeken világító tengervíz: a 30 Celsius-fok körüli vizeken – a hajó haladása közben – a planktonok a súrlódás miatt elektromosan kisülnek, és ez okozza a lenyűgöző látványt.
Előfordult, hogy svéd segélyszállítmányt kellett eljuttatniuk Etiópiába.
– A filmekből jól ismert jéghegyekkel viszont csak egyszer volt szerencsém találkozni, amikor a Szent Lőrinc folyó torkolatát júniusban értük el. Ekkor jéghegyzajlás volt a Labrador-áramlatnak köszönhetően. Rádiósként az volt a feladatom, hogy minden egyes vízen úszó „objektumot” bejelöljek a térképen, szinte óránként. Név, átmérő és magasság alapján történt az azonosítás, a koordinátákat az összes közelünkben lévő hajóval megosztottuk, így segítettük egymást – mesélte Farbinger Tamás.
Kalózokat egyszer sodort útjukba a sors, mivel a teherszállító hajók rakománya (vasáru, élelmiszer, fa fűrészáru, ásványi anyagok) kevéssé volt értékes. A szumátrai szigetvilágban, a nagy forgalmú Malaka-szorosban történt az eset, de lényegét tekintve nem volt komoly incidens.
Pedig lehetett volna, ugyanis a magyar hajósok mindössze „tűzi vízzel” készültek a kalózok ellen, ami annyit jelentett, hogy a tűzoltótömlőket vízágyúként alkalmazták volna baj esetén.
Egy tengerész örökké tengerész marad
Farbinger Tamás tagja a Magyar Tengerészek Egyesületének. Rendszeresen, kéthetente találkoznak budapesti törzshelyükön, és természetesen ilyenkor mindig előkerülnek a régi, már jól ismert történetek.
2003 óta, minden nyáron világítótorony-partikat is rendeznek Bicskén, Farbinger Tamás birtokán. A tulajdonos hajóvá alakított házában múzeum, kikötővé varázsolt kertjében ágyú, világítótorony emlékeztet eredeti foglalkozására.
A nyári találkozók különös rituálékkal színesítettek. Ágyúlövéssel emlékeznek például elhunyt bajtársaikra és minden magyar tengerészre. Ilyenkor felcsendül a Novara gyorscirkáló indulója is, amely vitéz Nagybányai Horthy Miklós zászlóshajója volt 1915 és 1918 között.
– A tengerhajós társadalom többsége egésznek érzi pályafutását. Büszkék vagyunk rá, hogy tengerészek voltunk, vagyunk, de azt mindannyian nagyon sajnáljuk, hogy Magyarország mára teljesen eltűnt a tengerhajós nemzetek sorából, miközben a tengerparttal szintén nem rendelkező Svájcnak ötven hajóból álló flottája van – mondta az egykori tengerész.
Még egy nagy álma van: szeretné, ha az általa rögzített képsorokat minél többen láthatnák, és így megismerhetnék a magyar hajózás történetének utolsó évtizedeit. 1972-től kezdve ugyanis rendszeresen filmeket készített a hajókon, ezért több olyan hajóstörténeti kuriózummal rendelkezik, amellyel talán senki Magyarországon. A képkockákon megelevenednek a hajósélet szépségei, a kikötői élet sokszínűsége, a ki- és berakodások, vagy az út során látott érdekességek.
A kazetták digitalizálása már folyamatban van, és bízik benne, hogy mielőbb a nagyközönség is láthatja azokat.
Szabó Tibor