Aki az aranyhal titkát megfejtette

Mindannyiuk Gabijára emlékezett az Ariel színház társulata

Ritka pillanat az egy színház, bábszínház életében, amikor a színpad üresen marad, a nézőteret pedig emlékképek sokasága járja át. A 75 éves marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház jubileumi fesztiváljának hétfő délutáni-esti rendezvényén pontosan ez történt. Vagy talán mégsem pontosan ez, hiszen a színpadot szemnek láthatatlanul is betöltötte az a derűs szeretet, ami a – néhainak fizikai hiányában sem nevezhető – bábszínház-igazgató lényéből áradt.

Az In memoriam Gabi Cadariu címmel vasárnap kezdődött Ariel 75 fesztivál legmeghatóbb mozzanata minden bizonnyal az égi játéktérbe május elsején „átigazolt” intézményvezető alakjának megidézése volt. Fényképek, levetített interjúrészletek, a társulati tagok lelkében őrzött, egymásba kapcsolódó pillanatképek segítették mosttá varázsolni az elillant időt. Kívülállóként sem lehetett volna ezt érzelemmentesen végignézni, úgy pedig végképp nem, hogy az elhangzó szavak, felvillanó gesztusok e sorok írójából is előhívtak személyes megéléseket, közös beszélgetések töredékeit.

– Amikor elkezdtük tervezni ezt a rendezvénysorozatot, nyilvánvalóan ezt a momentumot nem terveztük bele. Annak ellenére, hogy ez egy borzasztóan szomorú pillanata az életünknek, azt szeretném, hogy úgy emlékezzünk Gabira, mint arra az emberre, aki szerelmese volt a színháznak, aki teljes lényével, egész valójában, minden szabadidejében ennek a szolgálatában állt. Életforma volt nála az, hogy színházat vezessen – mondta az együttlét első perceiben Székely Katalin művészeti vezető, majd hozzátette: szándékosan nem áll fel a színpadra, mert Gabi mindig ott állt. 

Az Ariel színházat fenntartó Maros Megyei Tanács részéről Kovács Mihály Levente sorolta fel, hogy a közös megbeszélések alkalmával mi mindent tanult az egykori intézményvezetőtől alázatból, emberségből, kitartásból, elhivatottságból, majd a kivetítőn életre kelt a közelmúlt.

„…a szemébe akarok nézni”

A képekből készült kollázs után újra hallhattuk a jól ismert meleg hangot, amint arról mesél, hogyan bízta rá Antal Pál a kilencvenes évek végén a nagy Ariel családot, majd a legmerészebbnek érzett vállalkozás, az első színpadi rendezés emléke villant fel harmadéves hallgatóként Bârladon.

– Az aranyhal mondja el a titkát nekem, hogy én tudjam teljesíteni mások kívánságait – válaszolta egy hajdani riporteri kérdésre Gabi Cadariu, aztán a 70 éves jubileum értékelése következett, „ami felmutatta, hogy hol vagyunk”. „Ez a színház mindig kísérletezett, mindig előrelépő volt, és nyitott az újra, arra a dinamikára, ami a közönséget szolgálta. Akkor, amikor román társulat még nem volt, a magyar társulat játszott román nyelven is…” – fűződött tovább az iránytűként ható gondolatok sora. A szűkös költségvetés kapcsán az intézményvezető egyik legfontosabb, hitvallásszerű kijelentése hangzott el: „Hogyha egy lejem sem lesz, akkor is törekedni fogok arra, hogy az előadásaim jók legyenek, mert én a gyerekre nézek, és a szemébe akarok nézni az előadás után is”. Egy másik fontos gondolat Gabi saját gyermekkorához kapcsolódott, amikor nem kaphatott drága játékokat, de azok őt nem is érdekelték, hiszen „egy fadarabbal repültem, szekeret vezettem. A hit, az a fontos…” A továbbiakban az Arielben nemrég rendezett Gigi Căciuleanuról és egy több mint két évtizeddel korábbi előadásáról, a Jungle X-ről hallhattuk mesélni a színházigazgatót, majd egy másféle személyes történet elevenedett meg, amikor az új bábszínházszékhely miatt Gabi Cadariut a megyei tanácsnál le akarták váltani, és a tanácsülésre minden kollégája elment, hogy erősítsék, amikor pedig az illetékesek nem szavazták meg a lemondatást, a megyeháza lépcsőin meg is tapsolták. „Ez olyan pillanat, amit nem lehet eléggé megköszönni” – tette hozzá az intézményvezető, aki egy másik interjúban a rendezővé válás indítékát így foglalta össze: „azért, hogy az előadásaim által az emberiség jobb legyen”.

Mintha csak vendégrendezni ment volna…

Gabi Cadariu több rendezését – a 2010-es Légzést, a 2005-ös, utolsó munkaként felújított Zurinkát, a 2006-os A legszebb ajándék című bábelőadást – idézték fel az interjúrészleteket követő fotók, majd a munkatársak – és egyben barátok – emlékképei következtek. Szélyes Andrea bábszínész a levetített összeállításban a közös külföldi tréningeket idézte fel, illetve azt, amikor Gabi egy kurzus végén egy börtönprojekt megvalósításához adott neki önbizalmat, bátorságot. Apostolache Zéno zeneszerző a színházigazgató türelméért és emberségéért mondott köszönetet, Koppány István hangtechnikus pedig a színházi világ ranglétráján az alsóbb fokokról induló Gabi műszaki dolgokhoz való hozzáértését és a munkatársakba vetett bizalmát emelte ki.

„Én a mai napig nem abban élek, hogy ő már nincsen. A tegnapelőtt is elindultam fel a lépcsőn, hogy kérdezzek tőle valamit. Az, hogy ő mindig ott volt, amikor kellett, még mindig megvan, ezért nem tudok emlékekben beszélni róla” – hallhattuk Barabás Olga rendezőtől, aki már az egyetemi években ismerte a későbbi kollégát, és úgy éli meg Gabi hiányát, „mintha csak átment volna egy másik színházhoz vendégrendezni, és aztán várjuk vissza”. Cseke Péter bábszínész közös párizsi élményeket elevenített fel, amikor Gabi kávézót keresve „látni” tanította, Székely Katalin művészeti vezető szintén a közös utazások egyedi hangulatára, Gönczi Katalin bábművész egy közös szivárványos játékra, Orzán Tamás színpadmester pedig a mindig neki szóló kérdésre emlékezett: „minden rendben, Tomikám?” „Gabi 26 évig volt igazgató, de amellett barátom, mentorom is volt. Amíg az egyetemet jártam, én ugyanis öreg gólya voltam, folyamatosan kapcsolatban voltunk, és utána is, amikor tanítottam, amikor rendeztem. Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb vesztese én vagyok ennek a dolognak. És amiért nem haragszom, csak neheztelek rá: azt ígérte, hogy elvisz a nyugdíjig” – idézte fel Szőlösi Pénzes Szilárd bábszínész pályatársa fogadalmát. Tóth László fénytechnikus az utolsó elköszönésre emlékezett, amikor a törökországi kiszállásról hazatérve úgy váltak el Gabival, hogy másnap találkoznak. Fehér Csaba irodalmi titkár a színházigazgató másokra is átterjedő pozitív energiáját emelte ki, Nagy Tímea bábszínész, a társulat legújabb tagja pedig a nyugalmat, ami Gabiból áradt, aki számára „biztos pont volt a forgószélben”. Bonczidai Dezső magiszteri hallgatóként játszott a Légzés című előadásban, ez volt az első kapcsolata Gavril Cadariuval, a későbbiekben pedig éppen Gabi kérdezte meg tőle, hogy nem akar-e az Ariel családjának része lenni. 

Mécsesek és vastaps

Az emlékszőttes után szívszorítóan szép pillanat következett. Amint azt Székely Katalin az együttlét elején elmondta, Gabi Cadariu utolsó nagy terve az volt, hogy felkérje Vidovszky György rendezőt a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadás színpadra állítására. Ezért csendült fel a musical Valaki mondja meg című Presser-dala, amelyre egymás után gyúltak meg a nézőtéren ülő társulati tagok mécsesei. A sötét teret átjáró fények a színpad előtt kaptak helyet, ezután pedig a jelenlevők felállva, szűnni nem akaró tapssal köszönték meg Gabi Cadariunak mindazt, amit szellemi családjáért tett.

Az együttlét második felében Kányádi Orsolya és Szigeti Szenner Szilárd 75 éves az Ariel színház című dokumentumfilmje került bemutatásra. Az elmúlt hét és fél évtizedet szemléletesen és szórakoztatva körvonalazó alkotásban Szabó Dániel bábművész időutazásra induló mesehősként térképezi fel az intézmény eddigi történetét, olyan szereplőkkel beszélgetve, mint a huszadik század Vásárhelyét a tenyereként ismerő Sebestyén Spielmann Mihály művelődéstörténész, író, a diktatúra utolsó időszakában a bábszínházhoz művészeti vezetőként kötődő Smaranda Enache vagy Novák Ildikó bábművész, teatrológus, bábtörténész, a Marosvásárhely Művészeti Egyetem oktatója. Az 1949-ben magánkezdeményezésként születő, sokáig a marosvásárhelyi Székely Színház kicsinyített másaként elképzelt bábszínház régmúltja kapcsán olyan nevek hangzottak el, mint az alapítók közé tartozó Révész Endre szobrászművész, Herta Ligeti vásárhelyi német írónő vagy Antal Pál rendező, aki egy régi hangfelvételen mesél arról, hogy hogyan került az Arielhez. (A filmben elhangzott érdekességekre a jövő heti Színes Világban visszatérünk.) Az időutazás végén a mai társulat tagjai a bábszínházi létforma kihívásairól és szépségeiről szólnak, arról a varázslatról, ami elfeledteti velük, hogy létezne lehetetlen.