Hétköznapi történet
Bükkösi Rózsa ujjai közt megelevenednek a vonalak. A teremtett világ szépsége a maga tisztaságában mutatkozik meg grafikáin: a pompás részletgazdagsággal megörökített lófej már-már megszólal, az egész univerzumot őrizni látszó holló mintha lassan, nyugodtan ránk tekintene, az imádkozó kézből áldás árad.
A marosvásárhelyi HIFA-Románia Egyesület Rejtett gyöngyszemek című, sérült alkotók műveiből született kiállításán találkoztam ezzel a különleges látványvilággal. Mindenképpen szerettem volna megtudni, ki rejlik a művészi rajzok mögött, és Rózsa készségesen mondott igent a beszélgetésre.
– Hallássérült vagyok. Nem úgy születtem, a bölcsődében huzatot kaptam, az okozta, és emiatt későn tanultam meg beszélni. Mivel kicsi koromtól nagyon szeretek rajzolni, az első éveimben úgy kommunikáltam a környezetemmel, hogy lerajzoltam, mit szeretnék – kezdte történetét a halk szavú, de csendességében is csupa életöröm, 47 éves alkotó.
– Mennyire nehezítette meg a halláskárosodás a gyerekkorodat? – kérdeztem.
– Jó gyerekkorom volt. A két bátyámmal, Barnival és Jánossal remekül egyeztünk, mindenben segítettek nekem, és persze a szüleim is. Az osztálytársaim sem közösítettek ki a sérültségem miatt, az iskolában azonban nehezen boldogultam. A tanárok, amennyire csak lehetett, támogattak, és hallókészülékem is volt, mégis nehezemre esett tartani a lépést a tananyaggal. Kilencedik osztályban került sor az első fülműtétemre, Budapesten operáltak, mert itthon nem lehetett, de sajnos nem sikerült a beavatkozás. Azóta is folyamatosan romlott a hallásom, az egyik fülemmel nem is hallok semmit. Akkor is kezelésen voltam, mégpedig Hollandiában, amikor jött az értesítés, hogy igyekezzem haza, mert édesapámat elvitte egy szívinfarktus. Nagy trauma volt az nekem. Édesanyámnak azután egyedül kellett helytállni, újságárusként teremtette ki a mindennapit. Most már ő is felköltözött az égiekhez. Korábban sokáig jártam a hallássérültek országos egyesületének megyei fiókszervezetéhez, de miután édesanyám elhunyt, és egyedül maradtam, nem bírtam fizetni a tagsági díjat, ezért kijelentkeztem onnan, és átjöttem a HIFA-hoz. Itt úgy érzem magam, mint egy igazi családban. Sok barátom lett, és rengeteg segítséget kapok az egyesülettől, a Jóisten mellett a hifás csapat a támaszom.
– Mikor kezdtél el komolyabban foglalkozni a rajzolással? – léptem jó párat vissza a narrációban.
– Első osztályos koromban. Másodikban aztán részt vettem egy keresztény táborban, ott rendeztek egy rajzversenyt, és én második díjat kaptam. Ez volt az első oklevelem. Pár éve a marosvásárhelyi Népművészeti Iskolában fejlesztettem tovább a rajztudásom, tanárom, Călin Bogătean segítségével. Közben a grafika mellett az ikonográfiával is megismerkedtem, azóta is festek üvegre szentképeket. Mariana Cristescu néhai újságírónő egy kiállítást is szervezett nekem. A tavaly Sepsiszentgyörgyön a Diakónia Keresztyén Alapítvány – Írisz Ház szervezésében volt egy képzőművészeti verseny sérültek számára Élő víz címmel, ott megnyertem a fődíjat. Azelőtt egy másik sepsiszentgyörgyi megmérettetésre is beneveztem, amit nem kimondottan sérülteknek szerveztek, azon harmadik díjat kaptam. Idén a marosvásárhelyi Népművészeti Iskola jóváhagyta, hogy küldjem be egy rajzomat egy olyan versenyre, amit a 150 éve született Constantin Brâncuși szobrászművész emlékére szerveztek Zsilvásárhelyen (Târgu Jiu). Harmadik helyezést értem el ezen a megmérettetésen.
– Mit szeretsz a legszívesebben megörökíteni a papíron?
– Emberi arcokat és állatokat, de nem csak. Tulajdonképpen mindent. Mindennap leülök rajzolni, ez ugyanis megnyugtat, és vidámságot ad, azt érezteti velem, hogy nem vagyok egyedül. Festeni is szoktam, de a grafika a kedvencem. Amikor a kezemben tartom a ceruzát, és rajzolok, úgy érzem, mintha hegedülnék.
– Mivel töltöd még szívesen a szabadidődet?
– Egy éve kezdtem el szövőtanfolyamra járni Zsilvásárhelyre, minden szerdán elutazom oda. Régi vágyam volt, hogy elsajátítsam a hagyományos szőnyegek szövésének módját, és ez most sikerül. Már saját munkám is van, amit a tanárnőmmel közösen készítettünk. Emellett horgolni is szeretek, főleg kis játékokat, amiket rendszerint elajándékozok.
– A rajzra visszatérve, jelenleg dolgozol-e valamin?
– Egy csendélethez fogtam hozzá, már majdnem kész van. Az alkotásaim egyébként legalább két hétig készülnek.
– Van-e kedvenced az eddigi munkáid közül?
– Az, amelyik egy lovat ábrázol. Vajdaszentiványon voltam egyszer lovas terápián, és mivel amúgy is odavagyok ezekért a gyönyörű állatokért, nem volt meglepő, hogy jött az ihlet.
– Van-e valamilyen nagyobb kívánságod, álmod?
– Szeretném egyszer egy újabb egyéni kiállításon megmutatni a munkáimat az embereknek. Ezt leszámítva nem vágyom semmire, úgy kerek az életem, ahogy van.
