2022. augusztus 16., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történetek

A nyár a könnyed átváltozások és önfeledt találkozások ideje. A legszebb, amikor a kettő egyszerre történik, egymást fedi. Amikor hirtelen azzal a gondtalan, kalandvágyó és tiszta álmú kisgyermekkel nézünk szembe minden, utunkba eső víztükörben, akit már rég ott felejtettünk valahol a felnőttkor feladatrengetegének szélén. Persze, nem mindig könnyű felismerni, főleg, ha régóta nem gondoltunk rá. Jól jön ilyenkor a segítség, és ha figyelünk, meg is kapjuk. Nekem egy ötéves, nyolc hónapos kislány, Krisztina mutatott ebben irányt mesehangú édesanyja közvetítésével, aki az elmúlt esztendőkben szorgalmasan gyűjtögette a vicces és léleksimogató szavakat, gondolatokat. Talán másoknak is útmutatóként szolgálhatnak a belső nyaraláshoz, ezért továbbadok belőlük egyfüzérnyit vagy kettőt.

Az első, számomra különleges „mondást” még valamikor a tavasszal osztotta meg velem az édesanya: 

– Most a cica elszomorodott – jelentette be Krisztina egy közös játszás során, és amikor megkérdeztem, miért, némi töprengés után azt felelte: – Azt hiszem, valahol itt kezdődik a boldogság. 

Ez a párbeszédtöredék ébresztette fel bennem a kívánságot, hogy a tündérfürtű, kék szemű kislány világából minél többet megismerjek. Jó ideje tervezett beszélgetésünkre szülője kicsi notesszel érkezett, amelyben időrendben sorakoztak a kincset érő Krisztina-mondatok. 

– Mi volt az első szó? – tudakoltam, még lapozgatás előtt.

– „Kepke”, vagyis lepke. Egy szárnyait csattogtató játékpillangó „ihlette”, amit gyakran „zergetett” neki az apja, és tényleg úgy szólt, hogy kep-kep. Ezt a hangutánzó szót akkor is megőrizte a lányom, amikor már arról beszélt, hogy hogyan repül a „pillangó”. Ebben az időszakban – hét hónappal az első születésnapja után – az oroszlánt „osonán”-nak, az elefántot „efenán”-nak nevezte, egyes szavakhoz pedig szívesen hozzátett még egy magánhangzót, így lett például a kékből „kéki”. Kicsivel korábban, egyévesen és négy hónaposan – tél vége felé – „keresztelte el” a hógolyót „hakának”, saját magát pedig Sárának. Egyszer meg is jegyezte fürdés után: „na, most Sára betörülközött”.

Ugrottunk egy aprót az időben, az egyik legkedvesebb jelenetig.

– Nem volt még kétéves Krisztina, amikor édesapám hajtotta a hintán, ő pedig mesélni kezdett: „volt egyszer egy tata, akinek volt egy bogárkája, akit hintáztatott…” Akkoriban, az első nagy felfedezések idején gyakran újságolta: „baba talált magának valami új, érdekes dolgot”. Ilyen izgalmas „vállalkozásnak” ígérkezett a párom cipőjének a megtisztítása is. Amikor ellenállásba ütközött, felháborodottan fakadt ki: „nem gondolod, apa, hogy nekem is jár cipőt pucolni? Hiszen a cipőt én találtam!”

Két és fél évesen újabb nyelvi lelemény született.

– Egy reggeli köhögés után Krisztina így szólt édesanyámhoz: „mama, valami macska van a szájamban”. „Milyen macska, szívem?” – jött az aggódó kérdés, mire a világ legtermészetesebb hangján vágta rá a lányom: „flegmacska”… Egy víkendtelepi vendéglőzés után így kért minket a program megismétlésére: „gyertek, együnk a vendégekkel”. Egyből nem is „kapcsoltunk”, hogy mire céloz, de ő aztán türelmesen elmagyarázta... Ekkora korában tanulgatta a hét napjait, és így zárta a felsorolást: „péntek, szombat…, vakáció”. Akkoriban már a divat is foglalkoztatta, és ha egy ruhadarab nem nyerte el a tetszését, azt mondta rá: „ez már kinőtt a divatból”. 

Krisztina már apró korától mesék között nevelkedett. Egy alkalommal, amikor az édesanyja arra kérte, hogy válasszon egy könyvet az esti olvasáshoz, azt felelte: „nem, most én mondok egy mesét a szájamból”. 

Jó pár hónappal a harmadik születésnapja előtt, amikor a nagytatája ledőlt szunyókálni, halkan adta a család tudtára: „tata pihen, és én most csendet adok neki”.

Az első „füllentős sztorinak” három év kilenc hónaposan jött el az ideje.

– „Hol van a bátorságmacis matricád a szekrényről?” – kérdezte édesanyám Krisztinát. „Letéptem”, jött a válasz. „S eldobtad?” – érdeklődött tovább anyukám. „Nem. Repülőt csináltam belőle”, felelte a lányom. Innen aztán „felpörögtek” a mondatok: „Nem hiszem”. „Én sem.” „S akkor miért mondtad?” „Mert kérdezted, mama.”

A negyedik születésnap előtt Krisztina a levélhullásról magyarázott, amelyet az okoz, hogy „ősszel a fák nem termelnek klorofilmet”. 

Négyéves elmúlt már a kislány, amikor kedvenc új szórakozása kapcsán kijelentette: „semmi kétség, szlájmmániás vagyok”. Egy másik alkalommal így szólt a nagymamájához: „Mama, én tudom, miért van nekem ilyen jó anyukám. Mert te vagy az anyukája”. 

– A gyakori „mamás” elfoglaltságok közé tartozik a varrogatás. Egyszer így szólt Krisztina édesanyámhoz: „ha megnövök, olyan mama akarok lenni, mint te. Én is akarok lyukas dolgokat stoppolni”. Miután kipróbálhatta az izgalmas műveletet, boldogan kérdezte: „látod, milyen jól megy nekem a mamává válás?”. Ötévesen vásárlósat játszottak édesanyámmal, aki azt kérdezte a lányomtól: „Ha én adok neked egy ötvenlejest és két egylejest, mennyi pénzed lesz?” „Ötvenkettő, mama. De neked annyi pénzed nincs” – jött a magabiztos válasz.

Bár a járványhelyzet miatt idén tavaszig nem lehetett igazán belelendülni, az óvodai élet újabb kincseket hozott felszínre. 

– A hónapok neveit így sorolta a lányom: január, február…, majd némi töprengés után: „zöldruár”. Aztán jött március 15-e. Aznap hosszú élménybeszámolóval ajándékozott meg Krisztina útban hazafelé: „Tudod, anya, mit ünneplünk ma?”, kérdezte, és már bele is vágott: „Réges-régen voltak katonák, akik harcoltak a szabadsággal. És volt egy bácsi, Petőfi Sándor – olyan vicces neve van. Tudod, ő is harcolt a szabadságért (itt már jól mondta), és még verseket is írt. Olyan vékonyka ember volt, de nagyon bátor.” 

Mindez csupán maroknyi a rengeteg sziporkából, amellyel a kicsi lány szüleit és nagyszüleit rendszeresen felvidítja, tanítja, vigasztalja – a noteszből sok egyéb mellett azt is megtudtam, hogy pocsolyázás közben „a kalangyos” béka köpi le a gyerekeket, a magasra épített kockatorony igen „kockázatosnak” látszik, viharos időben pedig „égrengés” van. A számomra legkedvesebb Krisztina-mondás pedig a kezdetekről szól. Így mesélt erről édesanyjának: „én megszülettem a hasadban, ott nőttem, növekedtem, s aztán a doktor bácsik segítettek világra jönni, és odaadtak a karodba”.