Újra itt van, jelzik mindenütt. Adventben vagyunk ismét, az elcsendesedés, a várakozás, az egymásra figyelés pár hetében. Valahogy mindenkiben tudatosul a segítőkészség. Ilyenkor adakoznak a szegényeknek, különböző karitatív szervezetek osztogatnak csomagokat. A jó cselekedetek ideje ez, amikor készek vagyunk mások meghallgatására, odafigyelni az emberekre, vágyunk a csendre, a befele fordulásra, a családi együttlétre, belső békére.
Rohanó mindennapjainkban azonban ezt is programszerűen akarjuk csinálni, mint bármi egyebet, mert így szoktuk meg, s ha már advent van, hát beütemezünk egypár jótékonysági akciót, mintha törlesztenivalónk lenne a Jóistennek. Íme, Uram, jót cselekedtem, megsegítettem egy szegény családot, s ezzel, mint aki jól végezte dolgát, úgy érezzük, harmóniában vagyunk az adventtel, az ünneppel, magunkkal, a karácsonnyal, s rohanunk tovább.
Mert jön a karácsony, s mennyi mindent el kell végezni: nagytakarítás, vásárlások sorozata, rohanás, hogy mindenkinek megfelelő ajándék kerüljön a fa alá. Kiteszünk magunkért, mert „egyszer van karácsony”; mindennel el kell készülni, ezért időben be kell osztani minden tevékenységet. Elkap a forgatag, kivilágított utcák, fák kápráztatnak el esténként, minden fényben úszik, a városok versenyeznek, hol szebb a díszítés, hol pompásabbak a terek. Karácsonyi énekek zengnek mindenfelé (már november közepén). Mindenki ámul, csodálkozik, vásárol, fogyaszt, s ezek a külsőségek már jóval az ünnep előtt megkezdődnek. Az események nem a mi irányításunk alatt vannak, s észre sem vesszük, hogy belekeveredtünk. Gyorsan beszélünk, rohanunk, cipelünk, sorban állunk, vásárolunk, vásárolunk, raktározunk, halmozunk, díszítünk. Mailezünk, SMS-ezünk, küldjük a csillogó üzeneteket, versikéket, de amiket kapunk, el sem tudjuk olvasni, s a zengzetes szövegek mellett alig tudunk valamit azokról, akiknek írjuk. Pörgős a hangulat, tömeg hömpölyög az utcákon, a tehetősebbek nagyvárosokban vásárolnak, alig jut idő valamire, az üzletek kínálata hatalmas (a bevétel is természetesen), s közben mind azt ismételgetjük, hogy évente egyszer van karácsony, elvégre az ünnep az legyen ünnep – mondjuk, valahányszor fáradtan hazaérünk. De ezt mondjuk húsvétkor is, és más ünnepek alkalmával is, mert vásáros lett minden ünnepünk. Erre dolgoznak rá a nagy cégek szinte folytonosan észbontó reklámokkal, mert az a fontos, hogy fogyasszunk, halmozzunk, fogyjon az áru.
Karácsonyi vásár, vásáros karácsony. S nem is ez a baj tulajdonképpen, hanem az, hogy egy idő óta csak ez lett a fontos. Hogy a sok külsőség elhomályosítja bensőnket, eltakarja a lényeget: csendesedjünk el, forduljunk magunkba, vigyázzunk a lelkünkre, testünkre, elménkre, áldozzunk időt a mellettünk élőkre, családra, gyermekre, szomszédra, bárkire, aki igényli a figyelmünket. Kell egy szép este a családdal, barátokkal vagy egy könyvvel, kellemes zenével. Adózzunk a rászorulónak egy biztató szóval, mely gyógyít, s erőt ad. Keltsük fel lelkében a jó reményt egy mosollyal, s ettől mi is jobban érezzük magunkat. Sokkal bensőségesebb az advent, ha nemcsak arra figyelünk, ami a szemünk előtt van, hanem arra is, ami bennünk van, ami nem látható.
Az advent az elcsendesedés, a várakozás ideje. De a lényeges kérdést – hogy tulajdonképpen kit várunk ilyen nagy pompával, fényűzéssel, hangos csinnadrattával, reklámokkal, fényes girlandokkal, tele szatyrokkal – mellőzzük.
A kisgyermeket, aki jászolban, barmok közt született, lejött közénk, hogy megváltsa a világot a szeretet jelével?!
