Az új év érkeztével a koalíció nagy pártjai kezdik a közeljövőben esedékes politikai mérkőzésekre a felkészülést. A tét nagy, mert ha minden a tervek szerint megy, az idén májusban kinéz egy kormányfőváltás, onnantól pedig már a jövőre várható három választásra fognak koncentrálni.
Az utóbbi időben gazdasági témákban üzengetnek egymásnak a szereplők, a szociáldemokraták nemrég a nagyvállalatok szolidaritási adójának a témáját vették elő, erre a liberálisok egy olyan javaslattal válaszoltak, hogy a szoci pénzügyérnek az inflációval kéne hadra kelnie, és várnának tőle egy tervet is arra nézve, hogy az ország olcsóbban vehessen fel hiteleket. Hogy a kormány pénzügyi zsenije mit húz elő a tarsolyból erre a felszólításra, az még rejtély, de eleve nem kell túl sokat várni. Ám a témafelvetés elárulja, hogy a liberálisok ráébredtek, az államadósság költségeinek képében van egy cudar nagy csontváz a szekrényben, ami ha ki talál onnan dőlni, abban nem lesz köszönet. És az utóbbi idők történései megmutatták, hogy bármikor jöhet egy olyan válság, ami ezt a csontvázat szekrényajtóstól boríthatja a szoba közepébe.
Az eleve jó jel, ha a kormányosok legalább elkezdenek aggódni ennek a problémának a margóján, mert az utóbbi öt esztendőben az államadósság kamatainak költsége megháromszorozódott. 2017-ben 10,1 milliárd lej volt ez a kiadás, tavaly pedig már 29,09 milliárd lej ment el a kamatokra, ami alig maradt el az oktatási minisztérium 29,9 milliárd lejes költségvetésétől, és jócskán túllépte a háborús időkben gyakran emlegetett védelmi kiadások 25,9 milliárd lejes tételét. És közben maga az adósság is növekszik, a tavaly év végi mintegy 650 milliárdról idén túl fogja lépni a 700 milliárd lejt. A politikusok és az elemzők nagy része addig nem tulajdonít ennek túl nagy jelentőséget, amíg a tartozás nem lépi át az ország bruttó nemzeti össztermékének egy adott hányadát, békeidőkben ez a kritikus határ 60% szokott lenni. Csakhogy az a felületes aggodalom alig több a semminél, mert amikor az adósságteher és annak járulékos kamatköltsége a gazdasági bővülésnél jelentősebb iramban növekszik, mint a mi esetünkben, akkor a döntéshozóknak nem azon kellene törniük a fejüket, hogy miként reteszeljék be jobban a szekrényajtót az olcsóbb hitelezéssel, hanem nekifogni kitakarítani azt a csontvázat. Mert alapesetben, ha nem lesz semmi nagyobb baj, ami megszorításokat indokolna, akkor is felelőtlenség hitelkamatokra nagyságrendileg annyit költeni, mint a következő generáció oktatására. A kérdés felvetéséből már látszik, hogy a kisebbik kormánypártnak a világon semmi gondot nem jelent ezt a terhet szemrebbenés nélkül odaakasztani koloncnak a következő nemzedék nyakába, és kétség sem fér hozzá, hogy a szociknak sem emiatt vannak álmatlan éjszakáik. A következő másfél évben érdemben aligha fog bárki is foglalkozni ezzel a kérdéssel, hacsak valami rendkívüli gazdasági gond vagy külső nyomás nem fogja erre a döntéshozókat kényszeríteni.
