A sötét bőrű, magas, sovány asszony mintha gyökeret vert volna a piaci dinnyeárusok leghátsó asztalánál. Tekintete fényes, fekete bogárként körözött a szürkületben, meg-megpihent a késői vásárlók valamelyikén, aztán folytatta a terepszemlét. Ebben az órában, nem sokkal zárás előtt szeretek görögdinnyét venni. Ilyenkor már nem kell sorban állni, és a bőség zavara sem tartóztat fel, a legtöbb árus ugyanis már elpakolt. A legkitartóbbak azonban még hűségesen várakoznak a sárga-zöld gyümölcshegyek lábánál, és az asztalukon felsorakoztatott kínálatban mindig találni frissen vágott, tetszetős dinnyecikkeket.
– Olténiából van az áru? – kérdeztem a magas, sovány kofát.
– Igen, drágám, Dăbuleni-ből. Nézze, milyen szép – tüsténkedett az asszony, és már nyújtotta is felém a legnagyobb, enyhén kásásnak látszó dinnyeszeletet. Nekem azonban egy kisebb cikken akadt meg a szemem, azt kértem.
– Ahogy gondolja – vont vállat az árus, és kissé csalódottan tette mérlegre a szebb és olcsóbb portékát.
– 3 lej 50 bani – mondta, aztán egészen halkan hozzátette: – A másikkal jobban járna.
Ráérős mozdulatain látszott, hogy nem szeretné még bezárni a „boltot”, talán azt reméli, nem én leszek az aznapi utolsó vevő. Így – vásárlócsalogatónak – elidőztem még egy kicsit nála.
– Meddig marad itt, Vásárhelyen? – kérdeztem, az asszony háta mögött magasodó dinnyehegyről ugyanis a legnagyobb vásárlói forgalom mellett is nehéz volt elképzelni, hogy valaha elfogy.
– Mint a többiek, szeptemberig. Amíg tart az áru, és amíg veszik – válaszolta szolgálatkészen. – Itt is alszom a piacon, ezen az asztalon. Letakarom egy lepedővel, magamra húzom a plédem, úgy pihenek.
– Nem kényelmetlen így éjszakázni hónapokon át? – kérdeztem.
– Meg lehet szokni. Ez az élet, muszáj kibírjuk. Én egyébként minden nyáron erre a piacra jövök, nekem ez már természetes. Víz van, tisztálkodni lehet, az árut is meg tudom mosni. Mi kellhetne még? – emelte rám fürkésző tekintetét.
– Van annyi vevője, hogy megérje ez az egész? – szögeztem neki az újabb kérdést.
– Mikor hogy. Sokan vagyunk, és sok az áru, az a baj. Ha ezen a piacon nem is, hallottam, hogy máshol csalók is vannak, akik azt mondják, hogy olténiai dinnyét árulnak, közben gyengébb minőségű külföldi árujuk van, amit persze áron alul kínálnak. Miattuk nekünk, igazi helyi termelőknek is romlik a hitelünk. Van egy internetes csoport, ahol a valódi dăbuleni-i dinnyetermelők népszerűsíthetik a portékájukat. De én nem vagyok az ilyen megoldásoknak a híve, okostelefonom sincs, nem is vagyok fent az interneten. Termelői igazolványom természetesen van, de az a vevő, akit már egyszer átvertek, gyanakvóvá válik, azt mondhatja, hogy hamisítvány. Hát ez a mi mindennapi harcunk. A kérdésére visszatérve, ha megéri anyagilag, ha nem, nekem más lehetőségeim nincsenek, ez a munkám, ezt kell csinálnom. Már kislányként ebbe tanultam bele. Az sosem vonzott, hogy külföldre menjek a más termését szedni aprópénzért. Inkább maradok a saját portámon, a saját javaimmal, gondjaimmal.
A dinnyesor asztalairól már mind eltűntek a gyümölcsök, egyedül a beszélgetőtársam standjánál piroslott még néhány cikk. Két idősebb férfi állt meg váratlanul mellettünk, látszott, hogy vásárolni szeretnének. A magas, sovány asszony azonnal észrevette a szándékot, és feléjük fordult. Nem akartam feltartani, így gyorsan elköszöntem. Miközben az elnéptelenedő piactérről kifelé haladtam, már fekvőhelyüket készítették a 12–13 órás talpon állásba belefáradt, álmodni vágyó emberek.
