2020. július 9., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A felvilágosodás kora (az 1700-as évek) kissé háttérbe szorította a vallást, a kevésbé racionálisan magyarázható hitvilágot, és istenítette a tiszta ész logikáját, a precíz tudományt. Ez az időszak a maga „hideg ész-fényével” érdekes módon nem mellőzi a művészeteket, melyek sokszor nem írhatók le matematikai pontossággal. Mégsem ellentmondásos ez a jelenség, mert a racionális gondolkodás azt jelzi, hogy az agy, az ész kimagasló fejlődéséhez többek között szükség van a művészetekre is. Aki nem hisz, az is hisz valamiben, ha másban nem, önmaga anyagi létében, ahol már rendkívül fontos szerepet kap a gondolat. A színvonalas gondolkodáshoz képességek, képzettségek kellenek, és ennek a képzettségnek része a zene is.


A francia felvilágosodás meglepően sok jelentős tudóst adott a világnak. E tudósok sokaságából kiemelkedő a zeneileg is képzett és művelt polihisztor, Jean-Baptiste Le Rond D’Alembert.

Ha már a tudós nevénél tartunk, a neve részben önéletrajza is. Ki hinné, hogy a világ elit tudósai közé tartozó D’Alembert élete árvaházban kezdődött? Egy árva, aki mégsem árva – különös élettörténet. A névtelen gyerek 1717-ben született Párizsban. Anyja maga is híres írónő volt: Claudine Guérin de Tencin. Az irodalomban talán élen járt, de nem volt igazi anya, mert csecsemőjét – talán Istenre bízva – a Saint-Jean-le-Rond templom bejáratánál, a lépcsőn elhagyta. Talán számított arra, hogy a vallásos emberek megszánják e rossz helyre született újszülöttet, és nem hagyják pusztulni. Az anyai számítás vagy az isteni gondviselés valóra vált, így került a névtelen gyerek árvaházba. Nevét a templomról kapta – örök emlékül. Édesapja, Louis-Camus Destouches lovag, épp külföldön tartózkodott a fiú születésekor, ezért nem volt aki az anyát megállítsa tette elkövetésében. Az igaz, hogy a lovag nyilvánosan nem szívesen vállalta a gyereket, de amint hazaérkezett, azonnal felkutatta, felnevelését egy üveges mesterember feleségére bízta éves fizetéssel.

D’Alembert kilencéves volt, amikor nevelőanyja meghalt, így apja saját rokonaira bízta a gyerekét. Bár törvénytelen gyerek volt, apjától minden lehetőséget megkapott, hogy tanulhasson. A híres janzenista iskolában, a College des Quatre Nations-ban kezdhette tanulmányait. A janzenisták egy vallási irányzat képviselői voltak valahol a katolicizmus, protestantizmus és az emberi szabadság filozófiai elv háromszögének középpontjában. Az irányzat szellemi atyja Cornelius Otto Jansenius volt.

A kiváló képességekkel rendelkező gyereket tanárai teológusként képzelték el, ezért alapos filozófiai és teológiai képzésben részesült. Végül D’Alembert jogászként végzett, de sohasem gyakorolta e szakmát. Inkább a természettudományok és a zeneelmélet vonzotta.

1739-ben, 22 évesen már a Francia Tudományos Akadémián olvasta fel téziseit. Sok tanulást és önképzést követően egymás után jelentek meg tudományos munkái. A matematikában és fizikában számos felfedezés vagy továbbfejlesztés fűződik a nevéhez. A mozgás törvényeit is pontosította, hidrodinamikai jelenségeket is leírt, a hullámmozgás terén is felállított egy bonyolult egyenletet.


1746-tól fordulat állt be az életébe. Az addigi szorgalmas kutató-tanuló életmód után Madame Geoffrin szalonjában összegyűlő tudósok társaságában szellemes vitapartnerré fejlődött. E társaságban szórakozva a szerencsejátékról olyan véleményt fogalmazott meg, melyet ma is kölcsönöznek a sportfogadók. D’Alembert azt a nézetet vallotta, hogy annál valószínűbb egy fej vagy írás játékban az írás, minél több fej dobás volt előtte. Ma úgy alkalmazzák ezt az elvet, hogy ha többször veszít valaki egymás után, akkor növelnie kell a tétet, mert egyre valószínűbb, hogy nyerni fog, ha pedig nyert, akkor csökkentenie kell az anyagi kockázatot, mert valószínű, veszíteni fog. Ez az álláspont matematikailag téves, de legalább reményt adott a szerencsejátékosoknak.

Felvilágosult gondolkodóként a szabadság, igazság és szegénység eszméjét hirdette. Páratlan műveltségű lévén, a híres Nagy francia lexikon társszerzőjévé választották. Ezernél több matematikai és természettudományi szócikket vetett papírra, majd abbahagyta ezt a munkát. E döntésének az volt az oka, hogy 1757-ben a genfi kálvinizmusról írt cikkében olyasmit állított, hogy a genfi papság a szocializmus felé kezd hajlani. Természetesen óriási felháborodás követte a nyomtatásban megjelent írást. Ráadásul D’Alembert másodkézből, Voltaire-től kapott információk alapján írta meg véleményét. Az elmérgesedő vita következtében Rousseau-val és más tekintélyes emberekkel is összeveszett, és a nyomás hatására abbahagyta a lexikonírást.

D’Alembert minden téren tekintélynek örvendett. Egy anekdota arról szól, hogy Voltaire 69 éves korában véleményezésre küldte Olympia című színjátékát a nála jóval fiatalabb D’Alembert-hez, és azzal dicsekedett, hogy e művet mindössze hat nap alatt írta. D’Alembert röviden annyit válaszolt, hogy „a Szerzőnek nem kellett volna a hetedik napon megnyugodnia”, ezzel arra utalt, hogy van javítanivaló a színjátékon. Voltaire szót fogadott, kijavította a munkát, és nem mulasztotta el ismét bemutatni azt D’Alembert-nek.

A lexikális tudású férfit sok ország fejedelme igyekezett magához csalogatni. II. Frigyes király többször is felajánlotta neki a berlini tudományos akadémia elnökségét, de D’Alembert nem fogadta el, csak az akadémiai tagságot. Nagy Katalin orosz cárnő is az udvarában szerette volna látni a lángész franciát, hogy a fiát tanítsa, de a tudós ezt az alkalmat sem használta ki, inkább Párizsban maradt. Minek idegen ország, amikor Párizsban is szépen haladt fölfelé a ranglétrán? 1772-ben az akadémia állandó titkárává választották.

A messze földön híres természettudós zenetudós is volt. Zeneelméleti könyvében részletesen foglalkozik a hangközökkel, hármashangzatokkal, konszonancia-disszonancia viszonyokkal, tonalitással. Első hallásra azt mondhatná bárki, hogy mindezeket megírták már az ókorban, tehát csak ismétlő munka, azonban figyelembe kell vennünk azt a zenei korszakot, melyben íródott. A felvilágosodás kora a zenére is mélyen hatott. A zeneelméletre úgy tekintünk, hogy ebben az időben szilárdult meg a tonális rendszer (az alaphang ereje és a hozzá viszonyuló harmóniák). A klasszikus zeneelmélet matematikai pontossággal írja le a harmóniák viszonyát. Míg az ókorban hangközviszonyokról értekeztek, most harmóniaviszonyokról. Ilyen tekintetben újszerű D’Alembert munkája, mert a modern tudományos és filozófiai elveket igyekezett egyeztetni a zenével. Továbbá a zenei hangolás témakörében is támogatja a temperálást (kiegyenlített hangolás). Abban a korban még vitatkoztak a temperált hangolás létjogosultságáról. E hangolást úgy népszerűsíti, hogy zeneelméleti könyvében tárgyal az enharmóniáról és a kromatikáról is. Az enharmónia azt jelenti, hogy egy zenei hangot többféleképp is leírhatunk, de ugyanúgy szól; a hangolás új lehetősége megteremtette az úgynevezett moduláció lehetőségét (átmenet egyik hangnemből a másikba). Röviden a korszak legmodernebb zeneelméletét fogalmazta meg.

Az újszerű zeneelméletet zenefilozófiai írással is támogatta. A zene szabadságáról írt művében az ember és a zene viszonyát tárgyalta. E könyvben stilisztikai kérdéseket is tárgyal, és megfogalmazza a nemzeti ízlés kérdéseit is.

A zene az emberi elme szabadságának az eszköze abban az esetben, ha értjük is, nem csak az ösztöneink szórakoznak. D’Alembert a zene segítségével képzelte el a szellemi szabadságot. Egy ideig mondhatni baráti viszony fűzte Jean-Philippe Rameau-hoz, de később összekülönböztek eltérő nézeteik miatt.

D’Alembert éveken át küzdött a betegséggel. Neki elég volt a zene által nyújtott szabadság, gondolkodásában hitetlen maradt. 1783-ban meghalt, de sírjára senki sem vihetett virágot, mert ateista lévén, jeltelen sírba temették. Ez a hagyomány azonban nem keseríthette túlságosan a nagy tudóst, mert megbizonyosodott arról, hogy fontosabb az emberiség hasznára kifejtett munka, mint egy síremlék. Az előbbi szabad gondolat, az utóbbi viszont kőbe vésett emlék csupán.