Zolit kék köpenyes ovistársként ismertem meg sok-sok évvel ezelőtt, a nyolcvanas évek Marosvásárhelyén. Nem éreztem jól magam abban a közösségben, több gyerektől is tartottam – főleg lányoktól –, de róla a légynek sem ártó, tiszta lelkű kisfiú képe maradt meg bennem. Ez a kép a későbbiekben sem változott, amikor egy buliban vagy az utcán összefutottunk, és – különös módon – keményebbnél keményebb próbatételeket rejtő életútja feltárása közben is megmaradt olyannak, amilyennek egykor, a színes építőkockák és egyéb fejlesztő játékok intézményesített terében láttam.
– Rendben voltak az óvodás és kisiskolás évek – szögezi le beszélgetésünk elején, de aztán lassan sötétednek az árnyalatok. Szóba kerülnek a bátyjával és két fiú unokatestvérével a nagyanyjuknál töltött nyarak, amikor a vézna kisöcs gyakran esett a nagyobbak áldozatául. Ha beárulta őket a felnőtteknél, amiért a Víkendtelepen a víz alá nyomták, vagy egyéb kínzásoknak tették ki, felkötötték a padláson a gerendára, és a lábujjait satuba szorították. De a testvéri, unokatestvéri kegyetlenkedések mellett egyéb ijesztő tapasztalatok is következtek. Ámulva követem a kilenc közlekedési baleset felvázolását – volt, mikor biciklivel, volt, mikor gyalog ütötte el gépkocsi az átjárón, miközben a jelzőlámpa zöldet mutatott, de az is előfordult, hogy az ő elővigyázatlanságából következett be a baj.
– Emlékszel a nagy, csíkos táblákra a Maros Mall építésekor? Én ott akkor átmentem a piroson. Anyum infarktussal feküdt a kórházban, siettem hozzá. Szerencsére az autó nem jött gyorsan – percről percre idézi fel a történteket, majd egy korábbi, 6-7 éves korában átélt balesetre emlékezik.
– Az Arany János utcában volt egy autószerelő műhely, oda gyakran be-bekukucskáltam. Éppen jöttem ki a műhelyből, és át akartam menni az úton, amikor egy szomszéd néni rám köszönt.
Egy utánfutós autó hátsó része kapta el, a kerékcsavarok nyoma ott maradt a fején, de estére már hazakerült a kórházból. Igazi horrorsztoriként hallgatom a legutóbbi – idei – esetet, amikor a munkából hazafelé bicikliző ismerősömet egy kisautó váratlanul kicsapódó ajtaja verte le járművéről a forgalmas utcára, ahol a mögötte haladó gépkocsi már nem válthatott irányt, átment a könyökén.
– Szerencsére bőrkabátban voltam – nyugtázza, miközben békésebb vizekre vágyva gyerekkori hobbijáról, a repülőmodellezésről kérdezem. Nem sejtem, hogy a „balesetmotívum” a későbbiekben még lélekpróbálóbb módon tér vissza beszélgetésünkbe.
– Apum mindig barkácsolt, a nagybátyám pedig Balkán-bajnok volt vitorlázásban, rengeteget modellezett. Gyerekként sokat jártam hozzá, néztem, hogy építget. Aztán megkaptam apám régi modelldarabjait, akkor kezdtem ebbe igazán bele 13 évesen – tárja fel a kiskori szenvedély forrását.
– Egyre jobban fejlődtem, első és második díjakat nyertem a megyei versenyeken. 16-17 évesen az országos első díj lett az enyém egy makettemért, amit egy bukaresti kiállításra is elvittek. Igaz, az úton összetört, de a díjat megkaptam. 19 évesen még jártam a Pionírházba, a későbbi Gyermekek Palotájába. Felkérésre az oktatót is helyettesítettem.
Ebben az időszakban Zoli már dolgozott. Először, 17 éves korában, egy autószerelő műhelyben kapott munkát, az egyik unokatestvérével húztak ott le két évet. Amikor a rokon kiköltözött Magyarországra – a gyerekkori hierarchikus viszonyból lett barátság azóta is megmaradt –, Zoli még egy fél évet maradt a műhelyben.
– 19 évesen, bulizgatás közben megismertem egy olasz lányt, aki a jegyesem lett – vált hirtelen irányt a történet. – Kicsivel több mint egy évig voltunk együtt. Vásárhelyen járt egyetemre, és egy alkalommal haza akart utazni a családjához. Úgy volt, hogy én is vele tartok, de nem kaptam vízumot. Ott kellett volna lennem vele az autóban, amikor a végzetes baleset érte.
Gondolkozás nélkül bukik ki belőlem a kérdés: hogy lehetett ezt átvészelni?
– Tizenegy hónapig szét voltam esve, egyfolytában ittam. Nagyon durva gondolatok jártak az eszemben, egyszerűen nem bírtam elviselni az életet. Egy este, amikor nagyanyámhoz mentem, és át kellett kelnem a síneken, éppen jött a vonat. Nem tétováztam, de mielőtt a végső lépést megtettem volna, egy magas fiú jelent meg a hátam mögött, megfogta a kapucnimat, visszahúzott, és ezt kérdezte: – Ezt most minek? Megéri? Fogalmam sincs, ki volt az a fiú.
A megmentéstől a gyógyulásig vezető út azonban még hosszú volt, és sötét árnyakkal teli. Egyszer aztán mégiscsak elfogyott.
– Lassan beletörődtem a megváltoztathatatlanba. 24 évesen a tükörgyárban kezdtem dolgozni, innen indult a reklámgrafikusi pályám. A Népújság egyik régi reklámja is az én munkám.
Zoli több reklámcégnél is kipróbálta magát, közben megtanult gravírozni, majd lézergravírozni, és a nyomdai munkát – tördelést, szerkesztést – is a magáévá tette. Vásárhely főterén és a Bolyai utcában több reklámpannó árulkodik a kézügyességéről és kreativitásáról, egyes munkái pedig – főleg LED- (világító volumetrikus) betűk – külföldön kötöttek ki. Szakmai téren megtalálta, amit igazán szeret, a magánéletében azonban továbbra sem volt szerencséje.
– Egy internetes társkeresőn megismertem egy prahovai nőt – fogott bele az újabb életszakasz körvonalazásába. – „Élőben” első alkalommal félúton, Brassóban találkoztunk. A következő randevú helyszíne Szinaja volt, ahova az újdonsült párom a 6-7 éves lányát is magával hozta. Nagyon jól telt az együttlét, és amikor harmadszorra itthon, Vásárhelyen találkoztunk, a leányka azt kiabálta románul, miközben felém futott, hogy „tati, tati”. Ezután egyre több időt töltöttünk együtt, és mivel minden téren talált a szó, a párom 4-5 hónap múlva úgy döntött, hogy ideköltözik. Három év múlva jött a világra a kisfiunk. Akkor az élettársam már 37 éves volt, így nagy volt az esélye annak, hogy valami gond lesz a gyerekkel. Így is történt, a fiunk Down-szindrómával született.
A párkapcsolat végét azonban nem a sérült gyerek körüli nehézségek, hanem a serdülőkorba lépett nevelt lány viselkedése idézte elő.
– Kilencedikes korában rendszeresen este 10 óra után jött haza az iskolából, részegen. Ezzel kezdődtek a problémák – mondja Zoli, majd sok egyéb mellett arra is kitér, ahogy a tinédzser a pár éves féltestvérével bánt. Amikor a fiúcska reggel lármázott, a lány a játékaival dobálta, hogy hallgasson, ha pedig délután rábízták a gyereket, nagy valószínűséggel a szeme láttára tartott pásztorórát valamelyik fiújával, a mindent utánozni próbáló kicsi viselkedése legalábbis erre utalt.
– Amikor a párommal különváltunk, a fiunk, aki addig már egész jól gügyögött, nem akart többet beszélni. Az anyjával és a féltestvérével továbbra is a városban maradtak, hiszen itt volt terápiás lehetőség a gyerek számára. Eleinte még lehozta hozzánk a volt párom vasárnaponként, mostanában inkább én megyek hozzájuk, de sajnos eléggé megritkultak a találkozások.
A beszélgetés végén egy viszonylag új párkapcsolat ezernyi kérdése is felmerül. Egykori csoporttársam még keresi az utat, utakat, és nem tudja, okos döntés volt-e itthon maradni annak idején, amikor Miamiban kaphatott volna fúvós autófóliázós munkát. Nagyrészt beteg szülei miatt nem „repült” akkor ki, talán most másképp választana, de lehet, hogy mégsem. Mielőtt elköszönnénk, úgy érzem, emlékeztetnem kell a síneknél feltűnő ismeretlenre, a védelemre, ami időtől és tértől független. Szavaimra kétely tükröződik tekintetében, miközben biciklijéről leveszi a lakatot.
