A trónörökös, aki útban volt

*Az Osztrák–Magyar Monarchia zászlója a bécsi hadtörténeti múzeumban
Fotó: Vajda György

(Folytatás július 3-ai lapszámunkból)

1914. június 28-án lőtte le Gavrilo Princip Szarajevóban Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst, akinek halálát többnyire az első világháború nyitányaként emlegetjük. De Szarajevóban nemcsak egy trónörököst öltek meg. Eltűnt vele a Monarchia egyik utolsó olyan vezetője is, aki látta a birodalom belső válságát, félt egy Oroszországgal vívott háborútól, és talán még megpróbálhatta volna más irányba terelni Európa történetét.

Júliusban még nem volt minden eldöntve

Az első világháború kitörését utólag könnyű elkerülhetetlennek látni. Ha tudjuk, mi következett, hajlamosak vagyunk úgy olvasni az eseményeket, mintha minden lépés szükségszerűen vezetett volna a következőhöz. Merénylet, ultimátum, hadüzenet, mozgósítás, világháború. Mintha csak egy előre megírt forgatókönyv valósult volna meg.

De 1914 júliusában a szereplők nem így élték meg a helyzetet. Sokak számára a válság még kezelhetőnek tűnt. Súlyos volt, veszélyes volt, de nem feltétlenül kellett volna világháborúba torkollnia. A diplomácia ekkor még nem hallgatott el teljesen. Voltak közvetítési kísérletek, tárgyalási javaslatok, óvatos figyelmeztetések.

Az Osztrák–Magyar Monarchia kemény ultimátumot küldött Szerbiának. A követelések egy része szándékosan nagyon szigorú volt. Bécsben sokan nem is elsősorban olyan választ vártak, amelyet el lehet fogadni, hanem olyat, amely ürügyet ad a fellépésre. Szerbia válasza azonban nem volt egyszerű visszautasítás. Több pontot elfogadott, másoknál tárgyalást vagy nemzetközi egyeztetést javasolt.

Ezt a választ lehetett volna úgy értelmezni, mint a béke lehetőségét. Nem tökéletes engedmény volt, nem teljes meghátrálás, de tárgyalási alapként szolgálhatott volna. Egy olyan Európában, amely valóban mindenáron el akarja kerülni a háborút, ez elég lehetett volna a további egyeztetéshez.

Sir Edward Grey brit külügyminiszter is próbálta a válságot diplomáciai úton kezelni. A brit politika számára különösen fontos volt, hogy a konfliktus ne szélesedjen európai háborúvá. Grey közvetítési javaslatai azt mutatják, hogy voltak még olyan szereplők, akik nem tekintették lezártnak a helyzetet. A kérdés az volt, hogy Bécs és Berlin akar-e élni ezekkel a lehetőségekkel.

Bécsben azonban a hangulat más irányba tolódott. A merényletet sokan nemcsak támadásnak, hanem végső figyelmeztetésnek látták. Úgy gondolták, hogy ha a Monarchia most nem mutat erőt, akkor Szerbia és a birodalmon belüli délszláv mozgalmak még bátrabbak lesznek. A presztízs, vagyis a nagyhatalmi tekintély kérdése egyre fontosabbá vált.

A döntéshozók fejében ott volt a gondolat: Szerbiát meg kell büntetni. A kérdés már kevésbé az volt, hogyan lehet elkerülni a háborút, hanem inkább az, hogyan lehet a háborút korlátozni. Bécsben és Berlinben sokan abban bíztak, hogy a konfliktus lokalizálható, vagyis megmarad a Monarchia és Szerbia ügyének. Ez azonban veszélyes önáltatás volt.

Oroszország aligha nézte volna tétlenül Szerbia teljes megalázását vagy leverését. Németország támogatása pedig bátorította Bécset, de közben növelte a nagyhatalmi összeütközés kockázatát. A szövetségi rendszerek, a mozgósítási tervek és a katonai gondolkodás merevsége miatt minden nap szűkítette a diplomácia mozgásterét.

Éppen ezért fontos Ferenc Ferdinánd hiánya. Ha a júliusi válság valóban teljesen kezelhetetlen lett volna, akkor az ő szerepe kevésbé számítana. De ha még voltak kijáratok, ha még léteztek tárgyalási lehetőségek, akkor döntő kérdés, kik ültek az asztalnál, és kik hiányoztak onnan.

Ferenc Ferdinánd valószínűleg nem hagyta volna szó nélkül a háborús kockázatokat. Nem azért, mert szerette Szerbiát, és nem is azért, mert békepárti idealista volt. Hanem azért, mert tudta: egy Szerbia elleni támadás könnyen Oroszországig, onnan pedig egész Európáig vezethet. A júliusi válság pillanataiban éppen egy ilyen hang hiányzott a Monarchia vezetéséből.

Megállíthatta volna a háborút?

A legnagyobb kísértés az, hogy Ferenc Ferdinándból utólag meg nem koronázott békementőt faragjunk. A történet drámai: ha a trónörökös életben marad, talán nincs világháború, talán nincs összeomlás, talán a Monarchia is más úton halad tovább. Ez erős gondolat, de túl biztos állítás lenne.

A történelem ritkán múlik egyetlen emberen. 1914-ben Európa már tele volt robbanásveszélyes feszültségekkel. A nagyhatalmak egymásra gyanakodtak. A katonai vezetők sok országban gyors döntésekben, mozgósítási menetrendekben és erőpróbákban gondolkodtak. A nacionalista mozgalmak egyre erősödtek. A Balkánon több állam és nép is veszteségként élte meg a fennálló határokat.

Ferenc Ferdinánd ráadásul nem volt uralkodó. 1914 nyarán Ferenc József kezében volt a végső tekintély. A trónörökösnek nagy súlya volt, de nem dönthetett volna egyedül. Ha életben marad, akkor is szembe kellett volna néznie a bécsi külügyi vezetéssel, Conraddal, a katonai körökkel, és Berlin nyomásával vagy biztatásával.

Az sem biztos, hogy elég népszerű vagy elég erős lett volna ahhoz, hogy mindenkit megállítson. Sok befolyásos szereplő bizalmatlanul figyelte. Budapesten különösen féltek tőle. Az udvarban sem volt körülötte egységes támogatás. Egy válsághelyzetben ez sokat számít. Egy népszerűtlen trónörökös figyelmeztetéseit könnyebb félretolni, mint egy mindenki által elfogadott vezetőét.

Mégis hiba lenne azt mondani, hogy jelenléte semmit sem változtatott volna. A döntések nem légüres térben születnek. Számít, ki milyen tekintéllyel, milyen érvekkel és milyen intézményi helyzetből szól bele a vitába. Ferenc Ferdinánd nem akármilyen szereplő volt: a trón várományosa, a hadsereg főfelügyelője, és olyan ember, aki régóta vitában állt a Szerbia elleni háborút sürgető Conraddal.

Ő alighanem nem érzelmi alapon tiltakozott volna, hanem stratégiai alapon. Azt mondhatta volna: a Monarchiának nem az a legnagyobb gondja, hogy nem büntette meg elég keményen Szerbiát, hanem az, hogy belül gyenge, nemzetiségei elégedetlenek, hadereje korlátozott, és egy orosz háború végzetes lehet számára. Ez nem gyávaság lett volna, hanem józan birodalmi önvédelem.

Az ő jelenlétében a júliusi válság vitái valószínűleg nehezebben haladtak volna egyetlen irányba. Több lett volna az ellenérv. Több lett volna a halogatás, a mérlegelés, a kockázatok hangsúlyozása. És válsághelyzetben néha már ez is sokat számít. Egy hét, néhány nap, egy újabb közvetítési kísérlet, egy kevésbé végleges döntés akár más pályára is terelheti az eseményeket.

Nem állíthatjuk, hogy Ferenc Ferdinánd biztosan megakadályozta volna az első világháborút. De azt igen, hogy halálával kiesett a Monarchia vezetéséből az egyik legerősebb háborúellenes belső ellensúly. Nem a béke angyala volt, hanem a könnyű háború ellenfele. Ez talán kevésbé romantikus szerep, de történetileg sokkal érdekesebb.

Mit öltek meg Szarajevóban?

Szarajevó jelentőségét nem lehet egyetlen mondatba sűríteni. Nem elég azt mondani, hogy ott kezdődött az első világháború. És az sem pontos, ha azt állítjuk, hogy a merénylet önmagában okozta a háborút. A lövések egy már válságban lévő Európát találtak el. De az sem mindegy, kit öltek meg, és mi tűnt el vele a Monarchia vezetéséből.

Ferenc Ferdinánd halálával a Habsburg Birodalom elveszítette a következő uralkodóját. Ez önmagában is súlyos dinasztikus csapás volt. De ennél többről volt szó. Elveszített egy olyan embert is, aki felismerte, hogy a Monarchia régi szerkezete nem tartható fenn változtatás nélkül. Nem biztos, hogy jó megoldásai lettek volna. Nem biztos, hogy keresztül tudta volna vinni a terveit. De legalább látta a problémát.

Ez különösen fontos. A 20. század elején sok vezető még mindig abban bízott, hogy a birodalmak, hadseregek és szövetségek régi logikája működni fog. Ha erőt mutatnak, az ellenfél meghátrál. Ha gyorsan támadnak, a háború rövid lesz. Ha a presztízst megvédik, a rend helyreáll. 1914 nyara tragikusan megmutatta, hogy ezek a gondolatok mennyire veszélyesek voltak.

Ferenc Ferdinánd nem volt mentes a birodalmi gondolkodástól. Ő is erős Monarchiát akart. Ő is hitt a dinasztiában és az államhatalomban. De abban különbözött sok kortársától, hogy a belső reformot és a külső óvatosságot egyszerre tartotta fontosnak. Látta, hogy a Monarchia nem engedhet meg magának egyszerre belső merevséget és külső kalandot.

Ez a felismerés lehetett volna az egyik utolsó esély. Nem azért, mert biztosan megmentette volna a birodalmat. A Monarchia problémái nagyon mélyek voltak. A magyar elit ragaszkodott kivívott helyzetéhez. A nemzetiségi mozgalmak egyre türelmetlenebbek lettek. A szerb nacionalizmus nem akart Habsburg-kompromisszumot. Oroszország balkáni szerepe, Németország támogatása és a nagyhatalmi versengés mind szűkítette a békés megoldások terét.

Mégis talán számított volna, ha a birodalom csúcsán ott van valaki, aki nemcsak a megtorlást látja, hanem a következményeket is. Aki tudja, hogy Szerbia megbüntetése nem pusztán szerb ügy. Aki érti, hogy Oroszország belépése már más nagyságrend. Aki sejti, hogy egy nagy háború nem megerősíteni fogja a Monarchiát, hanem talán végleg szétfeszíti.

Szarajevóban ezért nemcsak egy ember veszett el. Egy döntési lehetőség is. Egy olyan hang, amely talán vitára kényszeríthette volna a háborús pártot. Egy olyan politikai ösztön, amely a birodalom fennmaradását nem a büntetőexpedícióban, hanem az átalakításban kereste. Egy olyan katonai-politikai fék, amely nem erkölcsi álmodozásból, hanem nagyon is józan félelemből mondhatott volna nemet.

A történelmet nem lehet visszaforgatni. Nem tudjuk, Ferenc Ferdinánd trónra lépve milyen uralkodó lett volna. Lehet, hogy reformjai kudarcot vallanak. Lehet, hogy a magyar ellenállás, a nemzetiségi feszültségek és a nagyhatalmi politika így is elsodorják. Lehet, hogy a háború más okból, más időpontban mégis kitör.

De 1914 júliusában nem egy elvont lehetőség hiányzott Bécsből, hanem egy konkrét ember. Egy trónörökös, aki ellenezte a Szerbia elleni háborút, félt az orosz konfliktustól, és tudta, hogy a Monarchia belső bajait nem lehet ágyúkkal megoldani.