2023. február 9., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Barabás László néprajzkutatóval, egyetemi tanárral

– Kezdjük a beszélgetést a gyermekkori évekkel.

– Sóvidéken, parajdi földművelő, gazdálkodó szülők hatodik gyermekeként születtem, állítólag akkor, amikor leesett az első hó, és a juhokat hazahajtották a pásztorok. A nagycsaládban megvolt a rendje a mezei munkáknak, az erdőlésnek, fonásnak, szövésnek, a harisnya-, bakancs- és csizmaviselésnek, a templomba járásnak, az ünnepeknek. Csak később, felnőttkoromban értettem meg, Imreh István kiváló történészünk írásait olvasva, hogy ez a rendtartó székely falu világa. Ebbe születtem, ebben nevelkedtem az 1950-es években. Ekkora családot eltartani a gyenge minőségű agyagos, köves, sziklás, alig megmunkálható földből, hegyi kaszálókból, tejet, kenyeret, puliszkát, túrót, szalonnát, kolbászt előállítani és az asztalra tenni csak úgy lehetett, hogy mindenkinek dolgoznia kellett, életkorának megfelelően. Nem éreztem e gyermeki munkák terhét, apám, anyám, testvéreim mellett jókedvvel végeztem. Szántás, szénamunka vagy fahordás közben apám jól tartott mesékkel, történetekkel. Tőle hallottam először, majd később a téli fonókban is Csaba királyfiról, Árpád apánkról, Szent Istvánról, kérdés és óhaj formájában, Petőfiről, akinek a verseit a fonóban felváltva olvasták. Az egyik kaszálóhelyünk Rapsóné vára, sziklája közelében volt, több éjszaka ott aludtunk a cserefák tövében, s az esti tűz mellett apám Rapsónéról, a tündérasszonyról mesélt, aki valamikor ott lakott a várban a házanépével. Most is megvan az út, amin járt, a Rapsóné útja. Máskor dúdolgatott, anyámmal együtt szépen énekelt, presbiterként sokáig tagja volt a református egyház énekkarának. Anyám imádkozni tanított, estéli, reggeli, étel előtti és utáni imákra, énekelte a zsoltárokat, s bár ritkábban járhatott templomba, de ott verset mondott ünnepeken még időskorában is, engem is versekkel vigasztalt, ha kellett. Pesztráltak, palléroztak a testvéreim, a nagycsalád, a szomszédság, a teljes falu népe. A rendtartó székely falu volt az első tanítóm. Iskolába eleinte csak hébe-hóba járhattam, inkább hóban, mint hévben, amikor nem kellett a mezőre vagy a juhokkal járni. Olvasni viszont nagyon szerettem, elbújva, a szénatartóban is olvastam.

– Bár nem itt kezdte, mégis Szovátán járta ki a középiskolát…

– Nagyvárad és Szatmár között, Érmihályfalván kezdtem a középiskolát. Édesanyám azt mondta Rozália nővéremnek, aki azelőtt végezte az egyetemet, s odahelyezték matematika-tanárnőnek: „Vidd el ezt a gyermeket, jön reánk a kollektív, az újabb nyomorúság, veszik el a földeket, apátokat már hívogatják, nem tudom, mi lesz velünk, legalább ő szabaduljon meg ettől”. Ők tényleg nem szabadultak meg: 1962 tavaszán, szinte utolsóként a környéken megalakult a kollektív gazdaság. 

Nővérem és sógorom családja kedves volt hozzám, de nekem nagyon hiányoztak a dombok, a hegyek, Rapsóné vára, a Küküllő csobogó zenéje, és alig vártam az iskolai év végét, hogy hazajöhessek. Itthon viszont nem örömbe, hanem temetési hangulatba csöppentem. Akkor láttam apámat sírni először életemben, amikor lovak nélkül jött haza, mert ott kellett hagynia őket a kollektív istállójában; elvitték az ekénket, a boronánkat, a szekerünket is. Ezekkel az élményekkel a tarisznyámban kezdtem szovátai tanulmányaimat. Kiváló tanárok tanítottak az akkori Ady Endre középiskolában, hálával emlékszem mindannyiukra.


– Milyen emlékei vannak a kolozsvári egyetemi évekről? 

– Érettségi után Marosvásárhelyen szerettem volna tovább tanulni, ez volt számomra a város, abban az időben rajoni és tartományi központunk, ide kellett jönnöm a személyazonosságimért, itt soroztak be katonának a várban. A pedagógiai főiskolán viszont megtudtam, hogy a magyar–történelem szakon, ahová felvételizni szerettem volna, 1965-ben nem indítanak újabb évfolyamot. Kolozsváron, az egyetemen teljesen külön szak volt a történelem és a bölcsészet. A francia–magyar szakra felvételiztem, sikeresen, de az első félév közepén átiratkoztam az önálló magyar szakra. Döntésem nagyban meghatározta a továbbiakat. Az egyetemen sokféle impulzus ért, kiváló tanárok, professzorok tanítottak. A nyelvészek gyorsan felfedezték, hogy hiteles adatközlő szinten ejtem a székelyes, rövid, zárt e és az illabiális á hangot, és mindjárt nyelvjárási gyűjtőt és kutatót szerettek volna faragni belőlem is Márton Gyula professzor vezetésével. Szabó T. Attila nem akart ilyen hamar senkit sem nyelvtörténésszé előléptetni, de annál jobban tiszteltük hatalmas tudásáért, és tudtuk: minden reggel 5 órakor első útja a levéltárba vezet. Példája lassan hatott, erjesztett, rákaptam névtani, helytörténeti, néprajzi írásaira. Az irodalomtörténeti órák mellett a szabadon választható kurzusok jelentették a többletet, számomra elsősorban Antal Árpád magyar művelődéstörténeti sorozata, ez állt a legközelebb az érdeklődésemhez, a vérszegény népköltészeti órák nem hagytak maradandó nyomot bennem, ennek ellenére a diplomadolgozatomat folklórból írtam.

Mindezek mellett életem legfelhőtlenebb öt évét töltöttem Kolozsváron. Erdély fővárosában habzsoltam a kultúrát, mindenbe belekóstoltam. Kitűnő magyar színháza, operája volt, évekig koncertbérlet is lapult a zsebemben, inkább eladtam a fél menzajegyemet, felváltva ebédeltünk, csak hogy színházba, koncertekre járhassunk. Már elsőéves koromban beszerveztek az egyetem színjátszó csoportjába, és Márton János zetelaki származású színész-rendezővel minden évben bemutattuk a magyar irodalom egy-egy kevésbé ismert színművét. Olyan felsőbb évesekkel játszhattam egy csapatban, mint Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Kuti Márta, Léstyán Dénes. Előadásainkkal bejártuk a Kolozsvár környéki és aranyosszéki falvakat, eljutottunk Marosvásárhelyre, Szovátára, Csíkszeredába. Idővel egyedül is útnak indultam, nemcsak diákszínjátszó előadásokat szervezni, hanem felkeresni nagyjaink emlékhelyeit, rozoga biciklimre ülve nyári vakációban elzarándokoltam Farkaslakára, Tamási Áron friss sírjához, s tovább, egyhuzamban a Hargitán át Csíksomlyóra és Zsögödbe, Nagy Imre festményei közé; Zágonba, hogy végre lássam azt a tájat, a Kárpátok karéját, amely után annyit sóvárgott Rodostóban Kelemen deák, Kisbaconba Benedek Elek apóhoz tiszteletet tenni. 

– Pályafutását a Mezőségen kezdte, de hamar a Felső-Maros mentén folytatta.

– Egyetemi tanulmányaim vége felé azon gondolkoztam, hogyan tudnék a népi kultúra jelenségeivel foglalkozni; az már világos volt, hogy ezt szeretném. Hívott az első éveit élő csíkszeredai megyei napilap, a Hargita, a Falvak Dolgozó Népe is szívesen közölte írásaimat, végül mégis a tanárság mellett döntöttem. Jövendőbeli feleségemmel egyszerre végeztünk, ő fizika szakon, és a dédai líceumba kapott kinevezést. Én az egyetlen meghirdetett Maros megyei magyartanári helyet választottam, hogy viszonylag közel legyünk egymáshoz. Így kerültem évfolyamelsőként egy mezőségi szórványfaluba, szinte tanyatelepülésre, a Mezőbánd melletti Mezőfeketére – Székelyföld legnyugatibb pontján, a székely Mezőség szélén találtam magamat. Mozgalmas évek következtek, családalapítás, gyermekek születése, újabb tanári állomáshelyek a Felső-Maros mentén: Marosvécsen, Disznajón és Szászrégenben. Szászrégenben egy fiatal csapattal újjászerveztük a városi irodalmi kör addig csak papíron létező tevékenységét. A kör nevét Kemény Zsigmondról Kemény Jánosra változtattam. Egy évvel azelőtt, 1971-ben temettük, éppen vécsi tanárkodásom idején, az erdélyi kultúra nagy mecénását, és valami olyasmi mocorgott bennünk, hogy fórumot teremtünk az anyanyelvi kultúrának, ide hívjuk irodalmi és művelődési életünk jeleseit, számba vesszük a vidék történelmi, művelődés- és művészettörténeti hagyományait, értékeit, és segítjük a helybéli vagy kezdő tollforgatókat. Annyira jól sikerült mindez, hogy hamar felkeltettük az illetéktelen illetékes szervek „érdeklődését”, dossziégyarapító szándékát is. 1982-ig voltam a kör elnöke, s örülök annak, hogy azóta is szinte megszakítatlanul működik, Böjte Lídia tanárnő vezetésével.

– Hogy került Marosvásárhelyre?

– Múltak az évek, és egyre inkább éreztem, hogy nem haladok a néprajzi munkámmal, szerettem volna jobban elmélyülni benne. Közben megszületett a sóvidéki monográfia terve, abban éppen a népszokások fejezetét vállaltam, de sok szokásanyagom gyűlt össze a nyárádmenti és küküllőmenti falvakból is. Úgy gondoltam: egy országos hetilap, a Munkásélet Maros és Hargita megyei tudósítójaként, amire megbízatást kaptam, több időm jut a terepmunkára, kutatásra, a szokásalkalmakon való személyes részvételre, és naivul azt hittem, hogy a lapban az egyszerű emberek valóságos mindennapi életével és művelődésével lehet foglalkozni – ezt előbb Régenből láttam el, majd Marosvásárhelyről.

– 1990-ben megalakult a Marosvásárhelyi Kántor-tanítóképző Főiskola, amelynek 31 évig tanára, ebből 21 éven át igazgató-tanára volt. Mi adta az ötletet, hogy ebbe belevágjon?

– Ez nem egyik napról a másikra történő ötletszerű döntés volt, sokat vívódtam, amíg elvállaltam az igazgatói tisztséget 1993 szeptemberében. A főiskola tanrendjébe az állami posztliceális tanítóképzőkéhez hasonlóan beiktatták a néprajz-folklór tanítását, és ezzel 1991-től engem bíztak meg – az előző tanévben nem volt gazdája –, én pedig kedvet éreztem erre a szívemhez közel álló feladatra.

A főiskola létrehozását az tette szükségessé, hogy a ’89-es változások után Erdély-szerte nagy hiány mutatkozott magyar tanítókban és kántorokban. Az iskola vezetésére az alapító református, római katolikus, unitárius és evangélikus egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a Vártemplom lelkipásztorát választotta egyházi megbízottnak. Ebben a vajúdó időben belekerültem az iskolaszervezési gondokba is. Egy nagykőrösi néprajzi konferencia idején, 1992 júliusában, a marosvásárhelyi vártemplomi gyülekezet kapcsolata révén sikerült testvériskolai megállapodást kötni az akkor éppen újjáalakult Dunamelléki és Nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskola vezetőivel. Ennek alapján azóta a marosvásárhelyi főiskola a nagykőrösi kihelyezett tagozataként is működik, napjainkban a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karaként. A romániai állami jóváhagyást végül az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspökének, Csiha Kálmánnak és Tőkés Elek tanácsosnak sikerült elérniük egy újabb esztendő elteltével. Nem ért meglepetésként Fülöp G. Dénes kérése, sőt felszólítása, mégis új helyzet elé állított, hogy vállaljam el az igazgatást. „Mi az egy sóvidéki legénynek?” Ezzel sok mindent elmondott áldott emlékű lelkipásztor barátunk. Azt, hogy ő is sóvidéki, alsósófalvi, és előbb szerzett tanítói oklevelet Székelykeresztúron, mint teológiait Kolozsváron. Parókiája értelmiségi zarándokhellyé vált mindenütt, ahol szolgált, de különösen Marosvásárhelyen. „Jöjjön most egy fiatalabb, és álljon a tornác küszöbére.” Gellért Sándor verssoraival biztatta saját magát és engem is: „Nagy idő jöttével – bármi legyen bére – / Valakinek állni kell a tornác küszöbére”. A végső lökést az adta, hogy családi indíttatásom, vallásos neveltetésem, falujárásaim, tanári-újságírói tapasztalataim alapján egyetértettem a főiskola meghirdetett céljaival, és azzal is, hogy valakinek állni kell a tornác küszöbére. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy ottlétem több mint húsz évig tarthat, de végig hivatásnak, szolgálatnak és nem hivatali elfoglaltságnak tekintettem.

– Meddig kell vagy érdemes folytatni a magyar kántortanító-képzést Erdélyben, úgy, hogy megmaradjon az egészséges egyensúly a végzettek számarányát és az elhelyezkedési lehetőségeket illetően?

– Tanítókra, óvodapedagógusokra, kántorokra, egyházzenészekre és velük rokon művelődési szakemberekre mindig szüksége lesz az erdélyi magyar társadalomnak és egyházainknak. A főiskolán az elmúlt harminc évben ezer feletti lélekszámban diplomáztak erdélyi fiatalok, többségükben vidéki származásúak. Eddig mindenkinek sikerült előbb-utóbb elhelyezkednie a végzettségének megfelelően. Akik régebben végeztek, ma már az erdélyi pedagógustársadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, szakmai vezetők, sok szórványvidéki településen ők a „magyar óvoda”, a „magyar iskola”. Az erdélyi történelmi egyházaknak, városi és falusi gyülekezeteknek igazgatásom idején háromszáz diplomás kántort is képeztünk, az ő zenei szolgálatuk segíti, erősíti az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket. Más kérdés az, hogy jelenleg a tanítói állások sokfelé telítve vannak, ennek legfőbb oka az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenése, másutt viszont keresik az óvodapedagógusokat, tanítókat, olyanokat, akik a „templom és iskola” szellemiségében végzik munkájukat. Kevesebben, de a jól felkészült, sokféle feladatnak megfelelő fiatal pedagógusok ezután is elhelyezkedhetnek a pályán.

– Megjelent tíz önálló kötete, több társszerzőkkel, 63 tanulmánya és 148 néprajzi írása mellett fontosnak tartotta, hogy 20 néprajzi kisfilmnek legyen a kezdeményezője, társszerzője, amelyek közül kettő nemzetközi díjat nyert.

– Amikor a hetvenes években a sóvidéki dramatikus szokások gyűjtésébe fogtam, és fényképeket kerestem, alig találtam egy-két régebbi felvételt. Ez a másutt is tapasztalt helyzet ösztönzött arra, hogy olyan szélesebb pászmájú népszokásgyűjtésbe kezdjek, amely nem elégszik meg az írásbeli rögzítéssel, hanem célja az is, hogy a fotográfia és a film képi többleteszközeivel dokumentálja a szokásokat és az azokban otthonosan élő, mozgó, játszó embereket. A nyolcvanas években Bálint Zsigmond fotóművész barátommal kezdtük járni a falvakat. Az akkor készült népi gyermekjátékokat, mesterségeket, népviseletet, fonóbeli és farsangi szokásokat megörökítő fényképek vizuális értékükön túl társadalom- és mentalitástörténeti jelentőséggel is feltöltődtek.

Néprajzi kisfilmet először Schnedarek Ervinnel készítettünk 1982-ben és ’83-ban az alsósófalvi farsangtemetésről és fonójátékokról, utána nagy szünet következett. A kilencvenes években Bálint Zsigmonddal és Miholcsa Gyulával dokumentáltuk fényképsorozattal és filmen az illyésmezői betlehemezést, a nyárádselyei istvánozást, a szentgericei csutakhúzást, a mezőkölpényi, mezőpaniti, szásznádasi, szentháromsági farsangi játékokat és a Kis-Küküllő menti Csávás óesztendei tüzeskerék-gurítási szokását, Birinyi Józseffel és Tari Jánossal pedig az alsósófalvi farsangtemetésről készült egy félórás antropológiai film. A csávási tüzeskerék-gurítás filmjét 1996-ban kiválasztották a Göttingeni Nemzetközi Filmfesztiválra, és azon díjazták. A kétezres évek elején Kötő Zsolt kolozsvári filmes szakemberrel és Karácsony Molnár Erika budapesti néprajzossal közösen készítettünk kisfilmeket a nyárádmenti, Maros menti, sóvidéki, gyergyói, mezőségi karácsonyi, farsangi, húsvéti és pünkösdi népszokásokról. Ezek közül a Farsang farkán című húszperces film (torockói, kibédi és beresztelki farsangvégi dramatikus szokásjátékok 2000-ben) a magyar néprajzi és antropológiai filmek szemléjén, az első dialektus-filmfesztiválon 2002-ben a zsűri különdíját kapta. A filmek dokumentáris, vizuális, dramaturgiai és egyéb többletértékük révén felhasználhatók a szokásfelújításokban is, mint ahogy többfelé fel is használták, például Mezőpanitban, Szentgericén vagy Alsósófalván. Ezeket a filmeket a bukaresti televízió magyar adása, majd a Duna TV többször sugározta, de elérhetőségük korlátozott, a főiskolánk könyvtárában oktatói segédanyagként használjuk, rendszerezésük, filmsorozattá alakításuk és közzétételük most van folyamatban.

– Milyen más díjat és elismerést kapott? 

– Az elsőt 1984-ben a Korunk folyóirat Sors és emlékezet pályázatára küldött, a sóvidéki szolgálólányok sorsának szociográfiai-néprajzi bemutatásáért kaptam. Tanárként annak örültem, ha egy-egy általam irányított diplomadolgozat (volt belőlük 200-on felül) záróvizsgai dicséretben részesült Nagykőrösön, és a diákok elismerően visszajeleztek. Az elmúlt évtizedbeli más visszajelzések: 2010-ben Károli-emlékérem, egyetemi kitüntetés, 2012-ben a Magyar Kultúra Lovagja, 2013-ban a Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál-díja. 2017 májusában a Maros megyei EMKE Értékteremtők díjjal, novemberben a Kriza János Néprajzi Társaság Életműdíjjal lepett meg. Megtisztelő, hogy a magyar kultúra lovagjaként – ezzel a kultúra önkéntes szolgálatát értékelik – olyan jeles néprajzosoknak lehetek rendtársa, mint Kallós Zoltán, Andrásfalvy Bertalan, Erdélyi Zsuzsanna és Balázs Lajos.

– Az elmúlt öt év terméséből mit szeretne kiemelni?

– Földi és égi gazda gyermekeként, hetvenen túl tisztában voltam vele, hogy eljött az őszi betakarítás ideje. Az esztendő ünnepeihez fűződő erdélyi dramatikus néphagyományról, a játékos népszokásokról szóló rövidebb írásaimat az Ünnepeink népi színháza című könyvben csokorba szedtem az 2017-es esztendő végén. Arra törekedtem, hogy szakmai hitelességgel, de ne csak a szűk szakmához, hanem a szélesebb közösségünkhöz szóljak, olvasmányt is nyújtsak. Ugyanezt próbáltam megvalósítani a Szikonyország eltűnőben? Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken című könyvvel a szülőföldem népi kultúrájáról 2020-ban. A Mentor Könyvek kiadónál legutóbb, 2021-ben megjelent Összenéztünk, értettük egymást, Bálint Zsigmond fotóművésszel közös könyvünkben, szóban és képben néhány jellegzetes erdélyi népszokás fél évszázadnyi sorsa, funkciója, a gyűjtés és dokumentálás társadalmi és emberi viszonyai kerültek terítékre. Ugyancsak ennél a kiadónál jelent meg 2018-ban a Népismeret, szolgálat, jövendő című könyvünk a marosvásárhelyi és nagykőrösi egyetemi hallgatókkal 1993–2018 között szervezett erdélyi és Kárpát-medencei honismereti és egyházszolgálati táborainkról, tanulmányútjainkról a részt vevő diákok, tanárok és a magam tollából.

– Milyen kapcsolatot ápol szülőfalujával, Parajddal, ahová gyakran meghívják kötetei ismertetésére? 

– Szülőfaluja, szülővidéke természetes módon viszonyítási pontja, sőt a világ közepe lehet a néprajzosnak. Nem szakadtam el Parajdtól és környékétől, gyakran megfordulok fizikailag is arrafelé, s bár legtöbb napomat másutt élem, a hegyek-dombok, érzelmek tetején, Rapsóné útján szinte naponta hazaszekerezem. Otthon vagyok abban a városban is, amelyben jelenleg élek és dolgozom, szeretem Vásárhelyt, de néha nagyon hiányzik a Küküllő csobogó zenéje, és a testet-lelket gyógyító, sós és fenyőillatú levegő.


Kapcsolódó cikkek:

A betegséget nem sikerült felszámolni

2022-11-28 15:28:06 // Bodolai Gyöngyi

AIDS-világnap



Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató