Amidőn Marfa Ribancova hazatért, épp a lépcsőházban szólalt meg a megatelefonja. (Közbevetőleg kell megjegyeznem, hogy kedves ifjúkori ismerősöm, Beléndeky Szeléndek, az ismeretlen, de annál népszerűbb írónő figyelmeztetett, miszerint soha nem kezdünk a modernitás küszöbén sem elbeszélést, regényt, sem hosszabb prózai munkát „amidőn”-nel. Ezt a szót valami álromantikus stílusmarha találta ki. Ekkora erővel már amidont is mondhatunk, ami ráadásul megkeményíti mondandónk lágy kötőszövetét. Vedd tehát, kedves fogyasztó, lábjegyzet gyanánt e pár keresett sort.)
A megatelefon azt a hírt közvetítette MR füljárataiba, dobhártyáját az a közlés rezegtette meg, hogy férje, Jerzsabeck Czudar nem jön haza ebédre, mert fontos értekezletre hívták a Központba. MR kötekedő kedvében volt, abban lubickolt, hogy egészen pontosak legyünk, és szándékában állt megérdeklődni férjétől, JC-től, melyik központba hivatalos: a főtérre, a Központi Pályaudvarra vagy a Központi Bizottsághoz, de esélye sem volt kicsiny gonoszságát elsütni, ugyanis hitvese (-májasa, -szívese) már bontott. Ha ez a jelenet korábban játszódott volna le, akkor azt írtuk volna, hogy „letette már a kagylót”, de modernebb időket élünk, amikor a mobil- és mega-, valamint a szuper- és zseni-, mini- és vegatelefonok minden más távközlési beszélőszerelvényt kilökdöstek a feledés szakadékának peremére. A posta ott áll tehetetlenül, kétségbe van esve, és képtelen egy képeslapot, amit a szomszéd szobában adtak fel, tíz napnál hamarabb kézbesíteni a címzettnek. Aki persze a másik szobában kezeli a szikratávírót. Ez még abból az időből maradt a posta tulajdonában (eszközleltárán), midőn Lenin is szikratávírón üzent a forradalom lázában égő MR nagyapjának, aki vöröskatona volt Fehérorszországban. Nagyon menő volt ez a színösszeállítás abban a zaklatott korban.
Egyszóval pikírt hangulatban lépett be két és fél szobás lakásukba, amely hetedik emeleten helyezkedett el helyrajzilag, és a B lépcsőházhoz szervesült – bár ez teljesen érdektelen mellékinfó –, és egyenesen a jégszekrényhez lépett. Ő még ilyen régimódi volt, nem frigót vagy hűtőszekényt, -pultot mondott a hidegen tartósító konyhabútornak, hanem jégszekrényt, amely még abból az idősávból kapaszkodott bele elméjébe, midőn a jeget tömbökben stráfszekerekről rakták le a járdaszélre, az izmos jegeslegények kampós vasbotot akasztottak a tömb végében található két gübbenőbe, és ha az ember nem figyelt és nem volt résen a jég érkezésének pillanatában, akkor a szegény kirakott hűtőszekrény-táplálék ott olvadozhatott a napon. Ilyenkor MR édesanyja fogott egy piros vagy kék zománczott vájdlingot, mást nem is lehetett a kis- és állami kereskedelemben kapni, a zöldet valamiért utálta a Vörös Zománc művek, és beleszuszakolta a jeget a tálba, becipelte és becsúsztatta a jégszekrény két rekesze között tátongó jégverembe. Nagyot koppant a szürke bádog, de két napig nem kelett attól tartani, hogy megromlik a fuszulykaleves, a scsi és a tejfölös borjúszelet vagy a drótszőrű rostélyos.
Ám a jegek szekrényesült változata üres volt. A polcok üresen ásítoztak, amint mondani szokás. Ebből azt a logikus következtetést vonta le Marfa Ribancova, hogy gyermekei, Vitalij és Benedikt nemrégen itthon jártak, és tekintve, hogy szüleik nem tartózkodtak a megadott lakcímen, öntevékeny módon kifosztották az utolsó falatig a Szergej Szergejevics Frigovot. Mit volt mit (t)enni... az éhes és férjtelenül maradt asszony letusolt félmeleg vízzel, kissé felfrissítette hajkoronáját, az őszes hajszálakat gondosan a még pigmentdús fürtök alá rejtette – ritkán vette igénybe Rozalie von Mühlbach műértését, a fodrászi kegyeletből származó álcázó festést legtöbbször mellőzte –, majd fogta bagolymintás bevásárlószatyrát – utálta a nejlonzacskókat –, és lement a kisboltba valamit faszolni. Vöröskatona nagyapjától maradt rá a szó, az öreg a 12-es huszároknál volt géhás, mielőtt vöröskatonává érlelte a történelem, megértve az idők dadogását.
A boltban a szokásos mérlegjáték folyt. Az idős mérleg gyakran romlott el, a javítószerviz pedig annál is ritkábban ért rá, hiszen a város rengeteg hibás és rossz mérleggel büszkélkedhetett, és így a közönség azt játszotta, ki találja el a legpontosabban a hozzávetőleges súlyt és árat. Rendszerint a Belső Célgömb utcában lakó főmérnök, Turbilin Szevcsenkó érte el a legtöbb majdnem találatot. Jutalma egy tavalyi csülökcsont volt a legtöbb esetben. Ezúttal is sűrűn áporodtak a tömegek a boltban, ki sajtot, ki párizsit és tíz tojást keresett, és mivel mindenféle hiányból bő választék állt a vevők rendelkezésére, tanácstalanok voltak, mégis mit vásároljanak, mit vigyenek haza éhesen tátongó csőrű fiókáiknak. Marfa Ribancova egyenes jellemével, határozottságával tűnt ki a hullámzó tömegvásárlók masszájából. Egy kiló halvát kért, a pléhdobozosból, és két liter mélytengeri ásványvizet. Bubisat. Mit ad isten, volt. Le sem kellett mérni, azonnal kiszolgálták. A tömeg háborgott: így könnyű – kiáltották csalódottan, mit tolakszik, maga vén szatyor!, pfuj, várjon a sorára! Azt hiszi, hogy maga itt a góré?! – ilyen és ehhez hasonló indulatszavak röpködtek a levegőben. Húsvét előtt álltunk, az emberek szerettek volna az ünnepre istenesen bespájzolni, de vagy spájzuk nem volt, vagy semmit sem lehetett bekamarázni. A helyzet pattogott.
Illendő emitt egy beszúrást eszközölni, amit már a legelején közölnöm kellett volna az érdeklődőkkel, de mondanivalóm ablaka előtt akkora sor várakozott, hogy talányos zavaromban teljesen megfeledkeztem erről. Marfa Ribancova mikrobiológus és műlovarnő volt. Szabadidejében hol egyik, hol másik foglalkozásának hódolt. Nyugodtan írhattam volna szenvedélyt is, de nagyon visszafogtam magamat, így is azt szajkózzák elleneim, hogy túlságosan tömött a szövegem. Műlovarként számontartotta a Lovagok, Lovászok és Lódoktori Iskolák Összeurópai Akadémiája, mikrobiológusként a seremetyevói repülőtér termináljában dolgozott, feladatai közé tartozott a behurcolt vagy féllegálisan becsempészett mikroorganizmusok ellenőrzése és regisztrálása. Munkaköri leírását teljes mértékben átérezte, teljesítménye a főnökséget többször is kitüntetésre sarkallta, de valamilyen, máig kideríthetetlen okból, soha nem jutottak túl a sarkon a felterjesztések, elakadtak a seremetyevói reptér tekervényes útvesztőiben. Ettől függetlenül azonban az üzletben vásárolt áru frissnek tűnt, és eszébe sem jutott, hogy megvizsgálja, holott számos későbbi kellemetlenséget előzhetett volna meg. De ne szaladjunk ennyire előre, mintegy kilépve, kibeszélve a történet időkeretei közül.
Azt is kiderítettük alapos körbekérdezéssel, hogy Marfa Ribancova nem ment egyenesen haza az üzletből, mert egy elkapott fél szó felkeltette gyanúját. Azt nem tudjuk, kinek az ajkát hagyta el az említett fél szó, de azt pontosan tudjuk, hogy ekképpen hangzott: csalás. Milyen csalás? Azt kérdezed, milyen csalás? Mozgósító ereje nagyobb volt, mint gondolnánk. Rombolni kezdte Marfa Ribancova eladdig sziklaszilárdságú magabiztosságát, öntámaszát, pozitív világszemléletét. Ne arra tippelj, hogy a boltban becsapták volna. Ámbátor ez is könnyen megeshet ott, ahol az egész társadalom veszélyes mérlegjátékot játszik. Az a feltételezés sem állja meg a helyét, hogy a röppentyűtér termináljában csalók bujkálnának vagy a jegyeket csalók osztják megcsaltaknak, avagy a csaláncsípés könnyeket csal a pilóták szemébe még tízezer láb magasan is. Á, dehogy.
Villamosra szállt, holott Skodájuk ott vesztegelt a parkolóban a nap folyamán, és elindult a város ismertebb szállodái felé. Ezek általában a főutcában és főtéren helyezkedtek el, kivéve a röptéri szállót, de ott mindenki ismerte őket, a hivatalból rendezett szilveszteri és karácsonyi bulikból, amidőn csapatépítő szándékkal gereblyézték össze az alkalmazottakat és társulásra alkalmatlanokat (segédpilótákat, vak forgalomirányítókat, leszázalékolt hordárokat, gömbvillámkezelőket és görkorcsolya-élezőket). A Metropolban nem hallottak róluk. A Vityebszk II-ben mély sajnálattal közölték, hogy a vendéglista titkosítva van, amióta egyszer Napóleonra Moszkva felégetését követően itt talált rá Mária Lujza, tudjuk ugye, milyen következményekkel járt... A Vörös Szövétnekben renoválták az előcsarnokot, recepció sem volt. Senki sem állt szóba MR-rel. Már csak a lepukkant utolsó szálloda maradt, a Munkásököl, ahol azonnal rábukkant a keresettekre. A vendégkönyv ugyanis ott maradt nyitva, ahol a legutolsó bejegyzést ma reggel megtették: Timirjázev Mityenka és Marfa Ribancova nevét olvasta ki. Még el is mosolyodott: ravasz, fölöttébb ravasz, jegyezte meg elismerően. Csettintett egyet, de erre már előkerült a szálloda munkásökle, aki MR-re támadt, ugyanis illetéktelen módon belekotort a szálloda dokumentumába. MR-t azonban már nem érhette utol, pedig cekkerében ott himbálózott a mélytengeri bubornyákos ásványvíz két palackja és a dobozos halva. Szaladt felfelé a lépcsőkön. Fel a második emeletre a 202-es szobáig, ahol saját magával kellett volna találkoznia. Egy percig sem merült fel benne a kétség, hogy ez egész egyszerűen lehetetlen, hiszen a találkozás tükörmásával nem okozhatott semmilyen problémát: uralta a helyzetet, világos áttekintése volt a mikroorganizmusok rendszerében, excell-táblázatba volt szedve az összes lehetséges variáns, mutáns, migráns és metapopuláció, sőt azok is, amelyeket logikai úton ki lehetett következtetni, számítani lehetett közelebbi felbukkanásukra, támadásukra.
Az ajtót persze nem zárták be. Ebből férje hanyagságára ismert. Otthon se zárta be maga után a kisvécé ajtaját. És nem hajtotta fel az ülőkét vizelés előtt. Pernahajder-ménkű gyanánt csapott le közéjük, miután csöndes nyugalommal az ajtóból mindkettejük ágyi-ágyéki helyzetét stratégiailag felmérte. MR megcélozta MR II-t, vetélytársnőjét, aki olykor a házukban takarított, máskor főzött egy kis tarhonyás cipornyakot, és hozzávágta a mélytengeri palackok mindegyikét. A találatokat akár a nemzetközi űrállomáson is hitelesíthették volna. Majd megragadta férje csuklóját, és az ablakhoz rántotta, ahonnan könnyed mozdulattal a semmibe lökte. Megtehette, hisz vadlovakon táncolt, szilaj csikókat tört be, a cirkusz egyre csak rágta a fülét, hagyja a fenébe a reptéri bacilusszámlálást, jöjjön a manézsba egész normával. A férfi nem esett nagyot, ugyanis a Munkásököl személyzete évek óta ezen az ablakon dobta ki a szemetet, az elhasznált lepedőket, a lyukas hulladéktárolókat, sziklatávírókat és molyrágta szerelmi fogadalmakat, melyek ebben a szobában hangzottak el az évek során.
MR ezek után felhívta a rendőrséget, leült és nyugodtan várt. Talpa alatt moccanatlan hevert Marfa Ribancova II.
