Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Emberi tulajdonságunk, hogy néha tévedünk, bár vannak szakmák, ahol ez szinte megengedhetetlen, mert a tévedés kellemetlen, káros erkölcsi, egészségi és anyagi következményekkel járhat. A tévedés súlyosságát enyhítheti a beismerés és az erkölcsi és/vagy az anyagi jóvátétel. Erre különösen figyelni kellene azon szerveknek, amelyek az emberi jogok és szabadságjogok betartásának a felügyeletén dolgoznak.
Az alábbiakban egy marosvásárhelyi történet következik, a szereplők neve és pontos címe az egyéb bizonyítékokkal együtt megtalálható szerkesztőségünkben.
– Október 18-án hajnalban háromnegyed hat órakor arra riadtam fel, hogy döngetik a bejárati ajtót, és háromszor kiáltják, hogy rendőrség, nyissák ki – emlékezik vissza a szörnyű napra a hetvenedik évében járó P. Zs., Marosvásárhelyen élő nyugalmazott gyógyszerésznő. Rettenetesen megijedtem, ezért nehezen kászálódtam ki az ágyból, és lassan értem ki a szobából a folyosóra. Mivel alacsony termetű vagyok, és a bejárati ajtó kukucskálója magasan van, nem volt időm széket tenni, de arra sem, hogy megkeressem a szemüvegem, így nem láthattam semmit, ezért csak kiáltottam, hogy hagyják abba a dörömbölést, mert azonnal hívom a rendőrséget. Ezt ma már nevetségesnek tartom, de akkor idegességemben más nem jutott eszembe.
98. évében lévő fekvőbeteg édesanyám, akit állandó jelleggel én ápolok, a bejáratközeli szobában szintén felriadt a nagy zajra, és félelmében ő is azt kiáltotta, hogy ne nyissam ki, amit én sem akartam, mivel azt gondoltam, hogy két idős asszonynál nincs mit keressen hajnalban ilyen erőszakos módon a rendőrség. Eközben a „faltörő kossal” vagy pontosabban mondva a feszítővassal nagyon gyorsan betörték az ajtót, és már néhányan bent is voltak az előszobában, mielőtt meggyőződhettem volna a saját szememmel, hogy valójában kik kiabálnak, fenyegetnek a bejárat előtt.
– Amikor a fekete maszkosok betörték az ajtót, és mindössze két „vénasszonyt” találtak a lakásban, egy kicsit megdöbbentek, és „fékeztek”, mint a rajzfilmekben. Összesen kilencen voltak: fekete maszkos, golyóálló mellényt viselő férfiak, mellettük a főnökük civilben, egy nő és egy férfi, aki beszélt magyarul. Aki elsőnek jött be, egy házkutatási parancs volt a kezében, amit az orrom elé nyomott, majd megkérdezte, hogy ismerem-e az illetőt, akit keresnek. Amire dühösen azt válaszoltam: hogy nem ismerem, hiszen láthatják, hogy a lakásban a közel százéves édesanyámmal, B. M.-mel ketten lakunk. Amikor rájöttek, hogy ezen a címen nincs mit keresni, a magyarul beszélő férfit nyomták előre, hogy jöjjön, mert a néni magyar, és könnyebben tud vele értekezni. Ekkor pánikroham tört rám, amit korábban sohasem tapasztaltam, éreztem, hogy megfulladok. Valahogy sikerült bemenni a konyhába, ahol leültem, és ittam néhány korty vizet. Egy kicsit erőre kaptam, és akkor kezdődött a szemrehányás részemről. Nem voltam szemtelen, nem használtam csúnya szavakat, de dühösen megmondtam, hogy mi a véleményem róluk. Egyikük leült, hogy jegyzőkönyvet írjon, és még egyszer megkérdezték, hogy a lakásban valóban nem lakik-e senki más, amire azt feleltem, hogy közel fél évszázada az édesanyám lakása, akit most én ápolok. Ekkor már rájöhettek, hogy több mint valószínű rossz címre törtek be, és sűrűn elkezdték kérni a bocsánatot. Amire azt válaszoltam, hogy hagyják abba, és inkább azt mondják meg, hogy mi lesz a betört ajtóval, ki fog más tenni helyette. Azt mondták, hogy az ajtót nem tudják kicserélni, pereljem be őket. Végül a főnökük, a megyeközponti rendőrség bűnügyi felderítő osztályáról ezek után is megkért, de most már szépen beszélt, hogy menjünk végig a lakáson, s miközben felkapcsoltam minden helyiségben a villanyt, elment a szobák előtt, majd eltávozott.
– Az egyik szomszéd mondta később, hogy a főnök a lépcsőházban nagyon dühösen beszélt telefonon valakikkel, és durva szemrehányást tett, hogy megbízói újra rossz címet adtak meg. P. Zs. mutatja is a házkutatást elrendelő bírói határozat másolatát, amelyen a háromszéki megyeközpont bíróságán az emberi jogok és szabadságjogok bírájának az aláírásával hibásan tüntették fel a keresett marosvásárhelyi tömbház számát. Kérdem én, hogy a bírónő, aki aláírta a házkutatási parancsot, meggyőződött-e arról, hogy helyesen van feltüntetve a lakcím, hiszen nem mindegy, hogy az éjszaka útnak indított és közel 200 kilométert megtévő rohamcsapat célba talál-e. A keresett férfinak ugyanis mind a neve, mind a személyi száma, valamint személyazonossági kártyájának adatai is szerepelnek a házkutatási parancson, csak (?) a tömbház számát írták tévesen. Kérdés, hogy honnan származtak az adatok. Amikor megkérdeztem, hogy kiről van szó, ki az, akit keresnek, azt mondták, hogy egy tolvaj, aki lakásokból lop. Ezzel szemben, ha a rohamcsapat hallotta, hogy egy ijedt idős nő van az ajtó mögött, és nem a férfi, akit keresnek, nem kellett volna erőszakkal betörjenek, hanem megvárják, amíg tisztázódik a helyzet, és kinyitom az ajtót. Egyébként a lakásban lakók nevét a tömbház erőszakkal kinyitott bejárati ajtaja melletti postaládáról is leolvashatták volna. Mielőtt a valós címre is betörtek, már érdeklődtek a keresett férfiról, akinek az autóját is kikutatták.
– Nem volt egyszerű, ami lejátszódott bennem. Hajnalban, félálomban honnan tudhattam volna, hogy nem rendőrnek álcázott betörők vetettek a szemet a lakásunkra, ahol két idős asszonnyal könnyen elbánhatnak. Manapság, amikor annyire elterjedt a bűnözés, a durva, fenyegető hangnemet hallva ki fogadta volna jószántából és tárt ajtóval őket? A szomszédok is látták a kukucskálón keresztül, amint a maszkosok feljöttek és kiabáltak, majd betörték az ajtót. Sajnos senki sem mert kijönni a lépcsőházba, hogy megkérdezze, mit keresnek két védtelen idős nő lakásában. Valószínűleg olyan személyhez készültek betörni, akinél talán kábítószert vagy egyéb fontosabb bizonyítékokat kerestek, és gyorsan kellett cselekedni, hogy ne rejthesse el a nyomokat, de ez nem mentség arra, hogy előbb egy másik lakásba nyomuljanak be erőszakkal. Egyébként nehezen hihető, hogy egy tolvajért népes csapattal közel kétszáz kilométert utaztak éjnek idején. Az is furcsa volt, hogy tolmácsot hoztak, holott a házkutatási parancson a címzettnek román neve van. Ez az akció nem volt alaposan előkészítve, nem ellenőrizték az adatokat.
– Amikor elmentek tőlünk, egyenként elnézést kértek, de ez nemhogy csökkentette volna a felindulásom, hanem még jobban felbosszantott. A helyzetünket figyelembe véve, el lehet gondolni, mit éreztünk, hogy olyan ajtó mögött kell eltöltsük az éjszakát, amit be sem lehet csukni. Megvártam, hogy nyolc óra elmúljon, aztán felhívtam a család egyik férfitagját, aki azt tanácsolta, hogy értesítsem a rendőrséget. Felhívtam a sürgősségi hívószámot, ahonnan kikérdeztek, hogy miért szeretném hívni a rendőrséget, és miután beszámoltam a történtekről, kiderült, hogy „én vagyok a hibás, amiért nem nyitottam ajtót”, és nem hívtam a 112-t. Aztán mégis kapcsolták a rendőrséget, ahol azt a választ kaptam, hogy menjek, adjak be egy kérvényt, és kérjek időpontot, hogy a rendőrség parancsnoka mikor tud fogadni. Miközben megkérdeztem, „hogy sínes vagy borítékos dossziéban adjam-e be a kérvényt”, arra gondoltam, hogy amíg én ezt eljárom, ki ügyel a nyitott ajtóval hagyott 98 éves édesanyámra. A segíteni jött férfi családtaggal ugyanis el kellett induljunk új ajtót keresni. Aznap nem jártunk szerencsével, ezért megkértem, hogy az első éjjel aludjon nálunk, és segítsen jól elbarikádozni a bejáratot. Nehezen találtunk olyan céget, ahol vállalták, hogy másnap kiveszik a régit, és beépítik az újat, ami nem volt a legolcsóbb megoldás. Utána szakembert kellett fogadni, hogy körbevakolja az ajtót, és lefesse körülötte a falat, a keletkezett szemétről és a porról már nem is beszélve.
Amíg az áruházakat jártuk, csengettek, és az asszony, aki édesanyámra vigyázott, nem akarta beengedni az illetőket, de aztán mégis ajtót nyitott. Akik érkeztek, újra bocsánatot kértek édesanyámtól. Közben engem is hasonló céllal felhívott valaki, és megkérdezte, hogy jól vagyunk-e, amire azt válaszoltam, hogy egyelőre az ajtó beszerzésével vagyok elfoglalva. Majd megmondta a telefonszámát, és arra kért, hogy küldjem el a számlát, amibe az ajtó került, mert ő a fizetéséből elküldi az összeget. Vannak ugyanis kisnyugdíjas nagyszülei, és tudja, hogy egy ilyen költség mit jelent. El is hittem, amit mondott. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért ő, és miért nem a „cég”, azaz a háromszéki bíróság és a rendőrség bűnügyi osztálya felel a történtekért. Azt válaszolta, hogy így jobb. Ezért még aznap, azaz október 18-án a megadott címre WhatsAppon elküldtem a számlát, de azóta sem érkezett válasz. Pontosabban egyszer felhívtam telefonon, és azt ígérte, hogy megnézi. Ezzel részükről véget is ért a történet.
Bár nyugdíjasokként nem dúskálunk a pénzben, nem arról a több mint 3 240 lejről van szó, de annak a személynek vagy intézménynek, aki ilyen durván tévedett, felelnie kellene a történtekért, és jóvátételről sem kellene megfeledkeznie. P. Zs. elmondta, hogy szerződést kötöttek egy ügyvédi irodával, és a következő lépés az lesz, hogy hivatalosan kártérítési eljárást indítsanak.
Csúnya történet, hogy alapos tájékozódás nélkül betörték a két védtelen személy lakásának ajtaját, de az még szánalmasabb, ahogy utána viselkednek. A kártérítés mellett egy orvosi, pszichológiai vizsgálatot is fizetniük kellett volna, hogy segítsenek a két idős asszonynak feldolgozni azt, hogy erőszakkal rájuk törtek, hiszen a 98 esztendős szívinfarktust vagy agyvérzést kaphatott volna, a lánya pedig a szemük láttára lett rosszul, azóta is egész éjjel felkapcsolt villannyal próbál aludni, és jó néhány hétig hajnalban felriadt, hogy betörik az ajtót, a sokkot annyira nehezen tudja feldolgozni.
– Annyiszor kérték a bocsánatot, de nem tudok megbocsátani, mondja a kárvallott gyógyszerésznő. Elhiszem, hogy a rendőrségnél teljesíteni kell a parancsot, de nem ilyen fejetlenül, az előzetes tájékozódás és utólagosan a felelősség vállalása nélkül. Az nem jóvátétel, hogy sajnálkoznak, ígéretet tesznek a kár megtérítésére, aztán elhallgatnak. Nekem egyhavi nyugdíjam ráment volna, ha nincs egy kicsi nehezen spórolt pénzünk, amit „sikerült” az új ajtóra elkölteni.
Mivel a történtek után mindent megígértek nekik, nem fordultak a nyilvánossághoz, mert hittek abban, hogy legalább az anyagi kár megtérítse rövid időn belül elrendeződik. De tévedniük kellett. Kétségtelen, hogy mindenki tévedhet, az viszont elfogadhatatlan, hogy nincsen szabály arra, amelyet az alapvető emberi jogok betartásáért felelős igazságügyi és rendőrségi bűnüldöző szerveknek szigorúan be kellene tartaniuk, hogy megtérítsék a munkájuk során keletkező anyagi és erkölcsi kárt, és ha tévedtek, kijavítsák a tévedést. Vagy van ilyen törvényes előírás, csak nem tartják be? Ha nem tartják be, számukra miért nem kötelező a betartása? – maradnak a levegőben a kérdések. És marad a pereskedés szövevényes útja? Vagy a két idős marosvásárhelyi asszony mégiscsak remélheti azt, hogy a háromszéki nyomozókban, bírákban felébred és működni fog a jóérzés?