Mindannyian ismerjük azt az ostoba szólást, miszerint „tévedni emberi dolog, mondta a sündisznó, és leszállt a súrlókeféről”. Ebben van némi megvetés is az emberi társadalom iránt – mármint a sündisznók szemszögéből. A tévedés emberi tulajdonság. Az állatvilágban a tévedés ismeretlen és kizárt. A ló nem kér bocsánatot, ha rossz útra viszi gazdáját. Be sem látja, láthatja tévedését. Persze ugyanezt kijelenthetjük kevésbé magabiztosan is, kérdőjellel is finomítva. Mármint az állítást. A dolog a lovakkal sokkal inkább az állatpszichológusok és viselkedéskutatók vadászterülete, nekünk az emberi dolgok iránt vagyon inkább fogékonyságunk.
A tévedéshez való jog nem valamely vaskos törvénykönyvbe iktatott paragrafus, mégis a legfontosabb íratlan emberi jogaink közé tartozik. Egy olyan világban, amely azonnali sikert, csalhatatlan véleményeket és tökéletesre filterezett ítéleteket, méréseket követel, hajlamosak vagyunk elfelejteni egy alapvető igazságot: embernek lenni annyit tesz, mint hibázni.
A modern digitális nyilvánosság kegyetlen gépezet. A közösségi média korában a botlásokat nem felejtik el; a tévedés nem a tanulási folyamat része, hanem megbocsáthatatlan bűn. Ha valaki rosszul mér fel egy helyzetet, azonnal megkapja a megbélyegzést. Ha egy párt, egy politikai csoportosulás hibázik, téved, rosszul méri fel a helyzetet, és bukása után ezt nem próbálja feldolgozni, a tévút beismerése a legkegyetlenebb kínokat jelenti, évekig is eltarthat, amíg józansága a tények valósághoz visszavezeti.
Ezzel a kollektív szigorral azonban éppen a fejlődés motorját fojtjuk meg. A történelem ugyanis újra és újra bebizonyítja, hogy a legnagyobb áttöréseink gyakran óriási tévedésekből születnek.
Itt van mindjárt a közkeletű példa, a Kolumbusz Kristófé, aki 1492-ben indult útnak. Meg volt győződve arról, hogy az Indiába vezető rövidebb tengeri utat keresi, és élete végéig abban a hitben élt, hogy Ázsiát, a mesés fűszerek és arany világát érte el. Matematikai és földrajzi számításai alapjaiban voltak hibásak, a tévedése mégis egy új világ felfedezéséhez és az emberiség történelmének legnagyobb fordulatához vezetett. Európa Nyugata ekkor válik a fejlődés motorjává, állandó kihívássá, példaképpé.
Hogy a természettudományokról ne is szóljunk. A tudomány is a botlások talaján virágzik. Alexander Fleming nem fedezte volna fel a penicillint, ha egy elrontott, penészes tenyészetet gondolkodás nélkül kivág a kukába. Vagy ott van Wilhelm Röntgen, aki egy teljesen más kísérlet közben, a véletlennek és a tévesen nyitva hagyott anyagoknak köszönhetően vette észre a róla elnevezett sugarakat, örökre megváltoztatva az orvostudományt. A mikrohullámú sütő feledékenység eredménye.
Ha megvonjuk magunktól és egymástól a tévedés jogát, a biztonsági játékosok társadalmává válunk. Nem teszünk fel bátor kérdéseket, nem kísérletezünk, és végül bezárkózunk a saját tévedhetetlenségünk hamis illúziójába. A reneszánsz humanisták és reformátorok a pápai csalhatatlanságot kérdőjelezték meg sikeresen.
Egy sajtóhibából is születhetnek nagy dolgok, új szavak. Ilyenkor nyáron, ebben a folytonos hőhullámzásban a tévedések és balítéletek sokkal könnyebben találnak reánk, és vesznek gondozásukba. Ezért is óvnak annyira a közlekedési tudományok doktorai a nyári gyorshajtástól, országúti duhajkodástól.
A tévedés joga ugyanakkor nem tévesztendő össze a felelőtlenséggel. A jog valódi értéke nem magában a hibázásban rejlik, hanem abban, ami utána következik: a belátásban, a korrekcióban és a tanulásban. Az a társadalom, amely nem engedi meg a tévedést, elnémítja az őszinteséget, feltartóztathatatlanul rohan a diktatúra felé. Ha már nem abban dagonyázik bukásáig. Merjünk hát tévedni, és ami még fontosabb: hagyjuk a másikat is tévedni. És lehetőleg tartózkodjunk a kárörömtől. (Legalábbis nyilvánosan.)
