Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Alig eszmélt a nyárra
szívünk, s már télre döbben.
Nem száll a jégvirágra
lepke táncos körökben.
Nem száll kelyhére méh sem,
nincs, mit elhordjon róla.
Nincs e napoknak méze,
csak hó a pillangója.
Mélyült az ég magánya,
jege ölén az űrnek
a csillagok is fázva,
társtalan tömörülnek.
Még az árnyék is árvább.
Ismerjük ezt a tételt,
mint adja meg az árát,
mi ragyogni merészelt.
De álmunkban kigyúlva
a fény emléke szárnyal,
s a nyár énekét fújja
a megfagyott madárdal.
Január. Horváth Imre szomorkás dalával felvértezve keresem a természet rejtett moccanásait az első igazán téli hónap derekán, az év első teliholdja után egy héttel.
Január 17. Remete Szent Antal napja. Antal a beteg embernek, beteg jószágnak hajdanában nagy tiszteletben álló patrónusa. A népmese világát idéző legendáját több kódexünkben olvashatjuk. A Debreczeni-kódexben ez olvasható:
Vagyonát elosztotta a szegények között, maga pedig a pusztába vonult. Nagy sok háborúságokat szenved vala ördögöktől, melyeket böjtölésökkel, imádságival és vigyázásival mind meggyőz vala. S mikoron a bujaságnak lölkét meggyőzte volna, neki jelönék az ördög és lábai eleibe esvén, mondá: én vagyok a bujaságnak ördöge, meggyőzél immár. Kit Szent Antal elűze előle szent keresztnek jegyével és azután úgy mondá a pusztába lakozóknak: oly igen undok állat az ördög, hogy soha továbbá immár őtőle nem félök.
A középkor embere semmitől nem félt jobban, mint a betegségtől s az állatai bajaitól. A (hiány)betegségek főleg az év első harmadában tizedelték az embereket és jószágaikat. Nem véletlen, hogy a háziállatok védőszentjének napja január közepére esik.
Az állatokat szeretem, a bús, vert
lovat, mely csüggedten vonszolja megtelt
szekerét végig az országúton,
a szamarat, mely út mellett füvezget
alázatos szemekkel, mint a gyermek
s füleit lóbálja hallgatagon.
S a tehenet, ha csöndes tóba gázol,
nehéz, félelmetes mozdulatából
a munka árad, az örök robot,
míg párás leheletét tovafújja
s az alkonyat leng fölötte borulva,
s kolompja, mint az ős bánat, zokog.
Az állatokat szeretem című vers mintha-mintha a remete gondolata lenne. Szerzője a januárban született (Gyergyószentmiklós, 1910. január 5.) és meghalt (Sepsiszentgyörgy, 1983. január 21.) Holló Ernő író. Költeménye először az Új Időkben jelent meg 1939-ben. A bécsi döntés után a másodközlés a Pásztortűzben látott nyomdafestéket 1942-ben.
S aztán szeretem a kövér csigákat,
ringatják hátukon a könnyű házat
s a virágpusztító hangyahadat,
s a fényes gyíkokat, vidám halacskák
hadát, ha a hegy mély vizét zavarják
és szeretem a jánosbogarat
és mindent és nem úgy, ahogy a kényes
úrnő cicáját, hogy bujtatja prémes
ruhákba és ágyába fekteti,
vagy, mint kutyát, nyakán piros szalaggal
sétáltatja a körúton tavasszal
s illatos cukrocskákkal eteti,
én úgy szeretem őket, mint a távol
testvéreket, akik Amerikából
üzennek, mint legtitkosabb szavak
mélységét, melyek felzúgnak belőlem
és menekülnek a világba tőlem,
úgy szeretem őket, mint magamat,
a testemet, mely kicsit rokon vélük,
a véremet, mely csöppet az ő vérük,
a vért, mely enyém s az állatoké,
én szenvedek értük, ha őket bántják
és tiltakozom mindig a barátság
nevében, amely enyém s Istené.
Év eleji foglalatosságom utánanézni, hogy a különböző természetvédelmi egyesületek, fórumok szavazásain – bevallott figyelemfelkeltés ez – mely fajok: állatok, növények, gomba vagy éppen kőzet, ásvány, fosszília lesznek az év győztesei.
Január első dekádjáig eddigelé a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a Magyar Haltani Társaság hozta nyilvánosságra a szavazások eredményét.
Az év madara voksolásra összesen 14.644 szavazat érkezett. A három döntős versenyző a függőcinege, a nádirigó és a barkóscinege volt. A versenyt 41%-kal a barkóscinege (Panurus biarmicus Bearded) nyerte.
A papagálycsőrűcinege-félék (Paradoxornithidae) családját képviseli Európában, elterjedése rendkívül mozaikos, szigetszerű, ázsiai költőhelyei nagyobb, egybefüggő területeket alkotnak. A legnagyobb egyedszámban Közép-Ázsiától Mandzsúriáig fordul elő. A Kárpát-medence nádasaiban elterjedt madárfajnak számít, de sokhelyt csak téli vendég. Fészkét a nád vagy gyékény megtört szálaira rakja. A másodéves állományokban is megtelepszik. Apró, 12-13 centis énekesmadár, a súlya csupán 12-18 gramm, a szárnyfesztávolsága 16-18 centiméter. A madár kétszer-háromszor rak 4-8 tojást egy évben, amelyeken a szülők felváltva kotlanak. A nádasban bujkáló csapataikat messziről elárulja csilingelő csipogásuk. Tavasszal és nyáron rovarokkal, apró csigákkal és pókokkal táplálkoznak. A téli nádasok csipogó bajszosai derűs színfoltot jelentenek. A barkóscinegék hímjei mással össze nem téveszthető, igazán egyedi szemük alól kiinduló, fekete, bajuszszerű tollnyúlványokat viselnek.
A 2023-as év hala a lápi póc (Umbra krameri), ma már rendkívül ritka faj. A szavazáson a harmadik helyen a márnazóna és a dévérzóna gyorsabb szakaszait jellemző selymes durbincs végzett. A lassú folyókat és az állóvizeket kedvelő sügér lett a második. A lápi póc a szavazatok kicsivel több mint 50%-át kapta.
A csukaalakúak rendjébe (Esociformes) tartozó kis ragadozó hal egyedüli európai pócfaj. Táplálékát zömmel kisebb gerinctelen állatok, férgek, rákocskák, puhatestűek alkotják, de apróbb halakat is bekebelez. Állományának jelentős csökkenését a mocsarak lecsapolása és újabban a természetes ellenségeként megjelenő, Kelet-Ázsiából származó, ragadozó amurgéb is fenyegeti. Apró termetű, zömök testű hal. Kerekded mellúszóit, valamint az úszóiban található úszósugarakat egymástól külön-külön is képes mozgatni. Ennek köszönheti a „kutyahal” népi nevét. Kis mérete miatt „ribahal”-nak mondják. A maximum 8-10 centis testhosszt elérő lápi póc bennszülött halunk, itt alakult ki a Duna vízrendszerében. A Kárpát-medencén kívül csak a Duna alsó szakasza mentén és a Dnyeszter torkolatvidékén él. Fokozottan védett. Jelenléte a Kárpát-medencében újabb bizonyítéka annak, hogy a Duna középső folyásának élővilága mennyire egységes egészet alkot.
Az újra meginduló havazásban búcsúzom egy hétig Lászlóffy Aladár Évente újra hó kiáltja szét című versével:
Éjfél van, hajnal, álmot ringató.
Puhán és tisztán újra itt a hó.
Dobognak, hallom, ajtóink előtt
az érkezők, a korábban kelők.
Még nem fehér, még csak zizegve jön,
megül kövön, befulladt küszöbön.
Még csak az éles, illatos leget,
azt lepte el s az olvadt kerteket –
s az első színe kék, derengve ég,
szemünk szerelme ébred rá elébb,
felismeri mozgó virágait:
az igazi, a havazás van itt!
Először is így lepte meg talán
a gyermekkori álmok ablakán
a lehetséges tájat: udvarunk,
amelyen most is hóembert hagyunk,
a valaholt, mely mindenek felett
az életünk egyetlen fészke lett,
szívszakadásig szeretett hona,
a sorsunk rendületlen otthona.
Őstiszta tél az őszi dombokon,
ahol még minden a nyárral rokon,
mert nyár is ott lehetett csak, ahol
a tavasz talált tavaly valahol.
Mindent ölel örökre ez a táj,
patakok gyermekujja úgy talál
kövek közt halat s eljátszik vele,
mint testünkkel az idők eleje.
Fehéren, tisztán újra hull a hó,
mindenre borul s gyógyít, mint a só,
az utakat is úgy takarja el:
újra taposni, járni, lenni kell!
Ó mennyi rémet, havat, lavinát
gyűrt maga alá már e kis világ:
az ember talpa, mint a nyomtatás,
a por, a sár, a hó alatta más
s e nagy papírról mindig az a hír,
hogy jót és rosszat egyaránt kibír
a szülőföld örök természete.
A néma hó idővel van tele,
e tisztasággal az idő üzen,
hogy szép a föld, mert emberi üzem,
hogy hulló hóból, lassan mint a rajz,
lehajló bokron vonalakat ajz,
hogy mint a mérleg, madárbillegés
mutatja ki, hogy minden még egész,
hogy itt vagyunk, a nyomunk erdejét
évente egyszer hó kiáltja szét.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2023-ban, 176 évvel a legmagyarabb Habsburg, József nádor halála után