Kedves Olvasóm! Október reménykedőn búsongó hangulatát megidézendő, ez alkalommal, az eddigiekhez mérve is, sok verset s szerzőt hívtam ide, A természet kalendáriuma hasábjaira. Ha időd engedi, tarts velem versek ösvényeibe szőtt október 23-i sétámon.
Ülök a ház mellett,
süt a nap.
Süttetem a nappal
magamat.
Meleg október van,
szép idő.
Takar a fény, mint egy
keszkenő.
Takar a fény, mint egy
régi szűr.
Szívem öregesen
melegűl – –
Illyés Gyula Októbere talán előcsalogatja a hét végére a vastag esőfelhők mögött bujkáló napot, s valóban megérkezik a vénasszonyok nyara, s megmártózunk magunk is az októberi fényben. Idáig várt, s most lobban égő színekbe az erdő.
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
Októberi táj – Kosztolányi Dezső Negyven pillanatképének 15. darabja. Október 23. az ’56-os forradalom kitörésének napja. Mintha csak e napra gondolt volna előre a költő, még fokozza is a látomást a 19. pillanatképpel (Késő ősz a ludasi pusztán):
A pitvaron a tengeri
nevet a nap piros tüzére,
de sárga árnyát elveri
a paprikák piros füzére.
Száll-száll a lelkem kergetőzve
a mustszagú, világos őszbe,
mint szélbe csörgő papiros,
fölötte a halál és élet,
a sárga és piros.
Idekívánkozik Petőfi Sándor verse is, még 1845 szeptemberéből:
Piroslik már a fákon a levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
Homályos a nap, a mező deres;
Pásztor, betyár meleg tanyát keres.
Meleg tanyát a pásztor csak talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
Lágy párnán felesége vele hál.
Betyár embernek jó tanyája nincs,
Minden felől csörög rá rabbilincs.
Száraz bokorban huzza meg magát,
Átkozza a hűs őszi éjszakát.
Vajh hány ezernyi, tízezernyi ember jutott betyárok sorsára az ’56-os forradalom után is… Búskomor, eső áztatta őszből írja Jékely Zoltán is sorait 1944 októberéről:
Október, október, október!
Nyakunkra rozsdás, sűrű-nyirkú ég ült,
ege szörnyű lélekbeli borúknak:
mindég ilyen cudar őszben a végük
nyáron kezdett vak magyar háborúknak.
Október, október!
Vén koldus vagy, ruhád: fekete rongyok,
hazakullogó bús hadifogoly vagy,
kit még nem ismer nemzetted, porontyod,
s rettegsz csókjától őrült asszonyodnak.
Október!
Esőd kísértetek keserű könnye,
könnye ártatlanoknak, vértanúknak,
nagy zokogásban hull-hull a mezőkre,
melyek sarában milljók teste rothad.
Gyászok hava, Reményik elvivője!
s mégis-mégis fellélegzés a sóhaj,
ha párádban a tavasz hirdetője,
új élet heroldja, a cinke szólal!
Sárga, bíbor és vörös mintázza az Istenszéke gyűrött hegyoldalát
Lám, apró remény, még akkor is, amikor apja s ő maga hű barátjáról ír. Reményik Sándor 1941. október 24-én költözött dérütötte leveleket hullató örök őszébe, s ’44-ben már vészjósló szelek fújnak az akkor éppen kolozsvári egyetemi tanár Jékely feje fölött.
Faludy György, aki az ’50-es évek elején a recski kényszermunkatábort is megjárta, mintha arra tett volna fogadalmat, hogy feltárja a Li Ho-versekben az Október kegyetlenségét is:
Az éji égen a Tejút mentén didergő csillagok.
Nyeregből száll a szél, gyorsan összeszed minden illatot,
felül és nagylassan tovább baktat patkótalan lován.
Üvegpálcás eső pereg szüntelen. Barna levelek
tyúktolla közt kiáll a vadgesztenyefa válla
vizesen s szurokfeketén. Sárgul a fű szakálla.
A pókok hálóik mögött pillét és legyet esznek
egész nap, míg felszáll a köd s kiderül végre este.
Éjfél után felébredsz és sétálni mégy az útra,
hol egyenest szemedbe lóg a Göncöl görbe rúdja.
Li Ho második Októberi versében tovább fokozza ezt a kilátástalanságot –
Az ég olyan most, mint a víz. A sárgarigó néma.
A pókok éhes ajkai közt elfogyott a cérna.
A bujdosó azt képzeli, hogy háza áll előtte
a fák mögött. Sóhajtozik s rádől az esti ködre.
A temetőben szellemek ülnek le minden sírra.
Az özvegyasszony, ha öreg, szemét veresre sírja,
ha fiatal, fog egy kamaszt s megnézi: hányszor bírja (…)
– hogy aztán mélázó borozgatásba oldja őszi bánatát, s folytatja –
Leültem a tornácomon, előttem egy pohárka bor
és ezt a verset álmodom. Köröttem szürkeség s nyomor,
de függőlámpám a falon kigyúlt, mint egy virágcsokor.
Végül így búcsúztattatja kitalált kínai költőjét az Őszi dalban:
Sivít a tücskök hangja, mint mikor selymet sodornak.
(…)
A molyt, a szút, a férgeket hogy kergetem el innen,
melyek húsomba lyukakat rágnak meg könyveimbe?
Az idő tajtékos lovon vágtázik. Hol vár rám az út
szélén száz kimonós leány s a kimonótlan abszolút?
(…) Nincsen testvéri lélek,
ki keservemben osztozik. E versből is, mit kezem ír,
ezer év múlva hamu lesz, véremből vadzöld klorofil.
Jön az ősz. Illyés Gyula is erről ír. De milyen más ez a méla, békés ősz, mint az előbbiek.
Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél –
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény.
Ásít jó anyja is; künn az istállóba’
a gazda is lova farára borulva.
Hátra néz a hű ló s ásít ő is egyet –
Ó, ez az unalom! – a beborult égre
harsogó ásítás a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.
Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon.
Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon
mint ingó kísértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó – eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.
Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak –
hullna velük ő is, hallgatja tűnődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.
Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással, egymásban hív nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni,
félig itt a földön s félig már álomban.
S bárha békében élünk, mi magunk valljuk – akár Dsida Jenő Zúg az őszi szél című versében, hogy:
Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.
Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
– hiszen annyi van, annyi van! –
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.
Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.
Lám, előreszalasztott a szomorúság dalnoka a télbe. Csorba Győző rángat vissza ebbe az idei Őszutóba:
A zöld helyett s a földbarna helyett
hányféle sárga, bíbor és vörös
mintázza a kert gyűrött talaját,
s majdnem kopasz minden fa és bokor.
De az ág-bog rácsok-rajzolatok
tapadva a házfalra, kerítésre,
az ég alján a horizont-szegélyre
a hullt lombnál százszorta díszesebben
ékítik a környezet pusztaságát.
Mégis e két- s háromdimenziós
szépség-konstrukcióból jéghideg
szél vág ki, szürke hófelhők osonnak,
mégis ősz vége van, mégis a tél jön,
a szem öröme mégse tud leszállni
a hús mélyébe.
Vagy talán nem is
valódi öröm ez? Mögötte rém-
árnyékok bűnbandái sompolyognak.
Az október újra és újra vesztett csaták emlékét sodorná elénk. De reményt is hordoz 23. napja. Egy álom beteljesedését. Egy szobor avatásának reményét. Erdély aranykora fejedelmének szobrát – akinek szabad királyi városi rangját köszönheti Vásárhely. A Bethlen Gáborét. A város új polgármestere, Soós Zoltán, tudom, mindent megtesz ezért (is), hiszen
„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”
Ennek reményében maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2020-ban, Bethlen Gábor fejedelemmé választása után éppen 407 évvel
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
