Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Április. Első napja a téli napfordulótól számított századik nap, régente csak száznapnak nevezték. Április 1-je az indás növények vetőnapja volt, minden más munka végzésére szerencsétlennek tartották, mert azt hitték, Júdás ezen a napon akasztotta fel magát.
A hagyomány szerint e hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyja, Venus etruszk neve után (Apru, azaz Aphrodité). A naptárt reformáló Julius Caesar a maga családjának ősanyját tisztelte ebben az istenasszonyban. Venus mellék-neve aprilis volt. Ez a szó, Terentius Varro szerint, az aperire = kinyílni, feltörni, megszülni igéből ered. Nyiladozik a természet, most töri fel az eke a talajt, s megszületik a tavasz.
Ha eddig nem volt eléggé… változékony az idő járása, milyen lesz a bolondok hónapjában? Rekkenő meleg és fagyos szelek, szikkasztó szárazság és zivatarok hónapja.
Tavaszi felhők közt hirtelenül
Megvillant valami – cikázó harangnyelv
S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
Egyet ütött csak
És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.
Zivatar 1927. április 2. délután – különös címe van ennek a Karinthy Frigyes-versnek. Őt hívom ma segítségül, hogy meginduljak e vésszel terhes időben az élő Természet kegyeit keresve.
Mert bizony ebben az időbe úgy kéne helyrebillenteni a világot, mint Bertók László Áprilisi fája:
Befelé, mindig befelé,
a szem, mint bogár csápja,
mint ultrahang, gépiesen
jelez falat, fát, embert,
a fül, a szervek ághegye
vattába fúr, végérvényes
arcot vesz föl a város…
Befelé, mindig befelé,
hasadt sziklákra, kövületekre,
mammutnyomba lépő mammutra,
emberi hangú növényekre,
a fára, a falra, az arcra,
befelé, be a múzeumra…
És ez az áprilisi fa,
az egyszeri, a sose látott,
zöld ujjhegyeivel fölborítja,
helyrebillenti a világot.
A füttyös április járt lelkem kertjében, félrecsapott kalapban. Hamar jön, gyorsan távozik: hajtják a szelek, a böjti szelek. S amerre néz, virágbimbó bomlik, s menten bogárhad lepi el a virághabos ágakat. A Németkalap alatt zöld áhítatba öltöznek a fák, bokrok s füvek. Ennyi árnyalata a zöldnek sehol máshol nem tobzódik, mint itt: smaragd, türkiz, sárgás, ibolyás, lenge, ledér, komoly.
Égetik a kertekben, temetőkben a tavalyi gazt,
a tavalyi lombot, a krumpliszárat.
Asszonyok, sírásók gereblyézik a sírokat, ágyasokat,
fekete rudakban nyúlik a füst, akár a bánat;
a fekete rudakat szétzilálja az alkonyi szél,
a gyors eső előtt a földre csapódnak verdesve, leomolva,
fekete madarak szárnyaként a kertekben, temetőkben,
a ropogó máglyák lombjai, a madarak tolla;
nehezen tavaszodik, de ezen a tavaszon már
a szó is nehezebb, mint a só, kristályokban
a szívre rakódik az elhallgatott, a kimondhatatlan,
(…) új rügyek ülnek a fákra, az új homlokokra,
rózsaszín-lilás gyűrűivel tekereg az úton a giliszta,
madarak bandája zeng már a hajnali kertben,
s virágban a barackfák, a kert a tavaszi harmatot issza;
s halnak az öregek, a tegnapi délceg férfiak sorra
Áprilisi elégia. Juhász Ferenctől veszem kölcsönbe a szavakat:
(…) Ó, hova lettek a tegnapi álmok, a gyönyörök,
hova vitték a gyerekkori drága nyugalmat?
Hamu-vázként leromlottak a húsz évig épített
mese-várak, rothadnak a tündérek, a tegnapi fogalmak.
Nehezen tavaszodik, de már a barackfa kivirágzott,
nagy máglyafüstök feketednek, szállnak az égig,
a keserű füstben már a barackfa illata érzik...
A hónap ókori ünnepei a növényzet sarjadzását, az állatok szaporodását, általában a termékenységet voltak hivatottak elősegíteni. Április 5. idén virágvasárnap.
Valahol most egy tulipán-szájú
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.
Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk…
– Csoóri Sándor Virágvasárnapjával biztatom magamat is –
Szent István, térdepelj közénk,
magyarok térítő királya,
nagyobb király térített minket,
idők vasából koronája.
De itt vagyunk, de megvagyunk,
nézzük, hogy nő a völgyi búza,
s a szőlővirág hogy kígyózik
fölrepedt, égő homlokunkra.
Így éneklünk, s az ördöglábú
asztal lesz majd a nagydobunk –
parasztok és Jézus király,
így mulatjuk majd ki magunk.
A diadalmas jeruzsálemi bevonulás. Körmenet pálmaággal, s hol az nem volt, barkás ággal. Az idei körmenet csak lélekben teríti virágszőnyegét a képzeletbeli szamár elé. Ma másként ünnepelünk.
(…) A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben
fürdette a parányi templomot;
s mint valami monumentális röntgen,
karcsú hajóján átvilágított.
Két kakukk szólt a zsendülő berekben,
egymástól kérdezgette: meddig él,
az esztendőket osztogatta bőven
s nem egy okos tapasztalást cserélt.
– Ilyennek írta le 1943 Virágvasárnapját Jékely Zoltán –
Aztán nekem is eszembe jutottak
a véghetetlen téli harcterek,
ahol most szintén jóskedvű kakukkhang
kong emberi maradványok felett (…)
S gondolok az orvosokra, akik most állnak a vártán, az első vonalban. S mentenek emberi életeket.
Április 7. egészségügyi világnap. 1948-ban e napon kezdte meg működését az ENSZ szakosított intézményeként az Egészségügyi Világszervezet (WHO), melynek elsődleges célja ma is a nemzetközi egészségügyi munka irányítása és összehangolása.
Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni (…)
Április 8-án, 1735-ben kelt e levél Rodostóban. Mikes Kelemen Törökországi levelekjei közül a 112. 285 évvel ezelőtt halt meg II. Rákóczi Ferenc. – Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talán több ágat nem fog venni…
Mi magunk? Térjünk vissza a mi tavaszunkba Babits
Mihály Dal, prózában-jával:
A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves?
Gyere ki a szőllőbe – virágos fákkal habzik a hegy,
Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy,
A rög szinte él, a nap szinte nedves –
Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd, tudom a babonát;
Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!
Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó,
Jó, jó, jó, meleg, párnás, sűrű – Gyerünk a napon át!
Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz!
Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen.
Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren?
Zsong, zsong, zsong, zsong – mézillat, érzed? pille száll és méhe rajz.
Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint naptárakban régi kép
A hónapok előtt, olyan – mellette gyerek és kutya vig.
Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik.
Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét –
Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! így ülni a napban a tanya előtt
ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett
S a várost, s a széles utcán mászni az apró embereket,
S vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt –
Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!
Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves
Nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,
E kábulásban, milyen ősz leshet a tavaszunkra!
Tévedés ne essék, ezt a versét még 1918-ban írta. Vajon az Esztergom fölötti Előhegyen álló villájából hogyan látta volna a tájat harminc évvel később?
És mégis. Az életigenlés dala ez. Biztatónak ezt hagyom ma tarsolyodban, kedves Olvasóm.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2020-ban, április sarkában