2019. november 21., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

November első két napja a halottaké. Mindenszentek napját és halottak napját csak a IX. és X. század óta ünneplik. A keltáknál már a VIII. században is közünnep volt: a november 1-jei évkezdet egyben a halottak tiszteletnapja is volt. A mindszenteket Kr. u. 835 óta, a 2-án tartott halottak napját pedig 998 óta tartja meg a katolikus egyház. Kezdődött azzal, hogy a Krisztus utáni 1000. évre várt világvége szorongásos hangulatában a halandók a halottak sírjain gyertyákat gyújtottak. De illett akkor már a sírokat is rendbe hozni. A szlávok lakta vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra. Ezen a napon hosszan szólnak a harangok, hogy a kongásuk szavával elfeledjék a szellemek siránkozását. Az ember ősi halálfélelme ma is, nem csak a mágikus korokban, a létezés egyik leghatalmasabb szellemi mozgatóereje.


Megjött a fagy, sikolt a ház falán,

a holtak foga koccan. Hallani.

S zizegnek fönn a száraz, barna fán

vadmirtuszok kis ősz bozontjai.

Egy kuvik jóslatát hullatja rám;

félek? Nem is félek talán.


Radnóti Miklós Naptárában írta volt ezt Novemberről. 1939. január 14-én…

A hónap jelképe az őszi lombszín ruhájú ifjú, fején bogyós olajág koszorúval. A mediterráneumban november az olajbogyószüret kezdete. Baljában répával és káposztával teli tál, jobbjában a Nyilas jele. Emennek eredete az ógörög mondavilágig vezet: a nyilazó nőrabló kentaurokig. A november mediterrán embere az ökrökkel szántó, vető, olajbogyót szüretelő paraszt, a közép-európaié a szabad tűz mellett ujjait melengető, disznókat makkoltató kondás.


Ül a bogáncson a sárga csicsörke,

félszeme lopva az égre tekinget,

másik a földre pillog ijedten.

Ám, hogy a zord ég hirtelen enged,

s fellege nyíltán ömlik a napfény,

éneke buggyan: csókot ígérő,

angyali tiszta, mennyei nektár!


Csodálkozunk rá e madárkára Jékely Zoltán 1961 novemberében íródott A tél küszöbén című versével.


S a Temetőkert és a November

hallja s nem érti: honnan e bízás,

e hihetetlen lelkierő, a tél küszöbén is,

e cseppnyi madárban?

Áfonyabokor bíbor és barna és csontszín porcelánja


Ma november elsejére rég feledett matematikus emlékét hozom eléd, kedves Olvasóm. Az 1864. esztendő e napján Nagyszombaton született Schlesinger Lajosét. Heidelbergben és Berlinben tanult, 1897-től Bonnban tanított, aztán 1911-ig a kolozsvári egyetemen a matematika tanára volt, mígnem német egyetemeken tanított tovább. Matematikusi munkássága mellett értékesek matematikatörténeti kutatásai. Sokat tett Bolyai János tudományos értékelése érdekében.

Ebben a hirtelen ránk szakadt hidegben gyorsan hullajtotta levelét az erdő. A máskor hetekig águkba kapaszkodó levelek hirtelen váltottak színt, elvékonyodtak, s hullnak rakásra.


Áttetsző, üveges lett

a lomb a fán,

bíbor és barna és csont-

szín porcelán.

Tartják a fák japáni

csészéiket,

félvén moccanni – oh, ha

leesik egy!


Csupa fény a gyümölcsös

és reszketés,

mint egy üveg- és lámpa-

kereskedés.

„Vigyázz! – hallom szívemben –

ügyelj, nehogy

eltörj valamit abból,

ami ragyog!…”


Pedig micsoda kéj volt,

kamasz öröm,

megrázni őszi fákat,

s állni özön-

aranyuk zuhanyában -

Milyen csodás

halál volt az a fény- és

színzuhogás!


Megyek csöndesen már a

japánvörös

készleteikkel álló

meggyfák között;

fáj és fáj minden szépség,

mi leesik,

féltem a föld törékeny

értékeit.


Az 1902. november 2-án született Illyés Gyula Üvegvilága ez: porcelánzizegésű ősz.


(…) Nincs szél még, napsütésben

áll és ragyog

kert és teremtés. Annál

fájóbb, ahogy

a mozdulatlan fákról

egy-egy üveg-

levél – halotti csöndben –

alálebeg.


Ugyancsak november 2-án lesz 84 éve, hogy 1935-ben Tordaszentlászlón megszületett Palocsay Zsigmond költő és hegedűtanár, egykori agrármérnök-hallgató, elítélt, deltai rab, a legnagyobb erdélyi növénynemesítő, Palocsay Rudolf akadémikus megtagadott gyermeke, Szisz deltai kormányosa. A XX. század legszebb hazaszeretet-versének, a Trópusoknak a szavakba álmodója.


„Világot nem járok, álmodni már nem szokásom idegen földekkel;

a képek, mesék nem elegek higgadó képzeletem csiklandozásához

(szivárvány-hidaláshoz, passzátszél-járáshoz)

mert emléket nem fűzök a bólogó pálmafákhoz;

és hozott anyagból nem csinálok másnak sem monszun-dajkált tájat,

sirokkót nyomorgó, hurrikán-tépett díszletet

– tapétázni Velencém nem lehet beázással,

harminchat éves Alaszkám langyítom medvelázzal:

porolom grizzlibocs-szőnyegem (a paducot lazaccá keresztelem)

– pingvint pingál minden izzadt cégfestő a jégszekrényre,

ananászt a fázó csemegésnek

fűszeresnek arról valamit (a májbeteg), ahol a bors terem;

én már rájöttem: a gerbera csodája

– nekem a nyúlsaláta;

nyit is, hogyha meleg vízzel locsolja a kertész

s a szilvafára is felfér némi trópusi;

mert időzök kecskefűz, vadrózsa bokra mellett

vakondok-orral, párálló szemmel,

s ereim közben áteregnek világom-háta másfelére;

ettem havat, – füvet kóstoltam, makkot

s keserű meggyet,

csak hogy érezzem: élek, élek,

lélegző része vagyok az EGÉSZNEK;

áhítója minden napnak, a lányka-holdnak

meg a kódorgó más bolygóknak,

akik nem kérdik, kije-barma

őrzője vagyok-e ennek a tájnak,

– szülőföld-máznak nem veszik hitemet.”


E vers 1969-ben jelent meg a kolozsvári Utunkban. Az RKP X. kongresszusára arra …biztatták a költőket, hogy írjanak dicshimnuszokat. (Történt már ilyen máskor is a magyar történelemben…) Hát Zsiga bától ez sikeredett.

Egy héttel a székely autonómia napja után, november 3-án a magyar tudomány napját ünnepeljük. 1825. november 3-án, a pozsonyi országgyűlésen határozták el a magyar rendek a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását. 1996-ban a magyar tudósok világtalálkozóján döntés született e nap megünnepléséről. Sajnos egyre inkább homályba merül, hogy a világtalálkozón az is elhangzott, hogy ez bizony kettős ünnep. Hiszen két évvel a pozsonyi döntés előtt, 1823. november 3-án kelt ama levél Temesvárról Vásárhelyre, fiú írta apjának: 

„… a parallelákról egy munkát adok ki… ollyan felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam el-bámultam… ha meglátja Édes Apám, meg-esmeri; most többet nem szollhatok, tsak annyit, hogy semmiből egy ujj más világot teremtettem: mindaz, valamit eddig küldöttem, tsak kártyaház a’ toronyhoz képest.”


Vekerdi László imponáló bölcsességgel és szenvedéllyel írta, hogy „[Bolyai János] mindvégig a szellemi Európa ama nagy polgáraihoz tartozik, akik megismerték és vállalták a végsőkig gondolt gondolatok szigorú keménységét… A Bolyaiak – apa és fiú – (…) Kihagyásuk az európai szellem egész történetét károsítja és hamisítja meg.”

Hát erről van szó…


Az ősz legutolsó virágait

szedem. November siratja magát.

Sárban gázolok a dúlt réten át,

s mintegy válaszként bennem is esik.


S ez így lesz most már mindig, mindig így.

Most lettem öreg, céltalan a vágy.

Gördülne elém az egész világ,

nem jutnék benne, csak a sírodig.


Apró csillagok, kék s arany szemek,

szerények, fakók, ismeretlenek

gyűlnek csokromba, szerényebbeket


már te se kívánhatnál. Gondolatban,

míg szedtem, te kísértél, szép halottam,

s most árván nézem őket: kinek adjam?


Szabó Lőrinc Novemberével, A huszonhatodik év 75. szonettjével együtt adom át ma néked gondolataimat, kedves Olvasóm…

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2019-ben, Nyilas havának kezdetén

Csupa fény és reszketés, mint egy üveg- és lámpa-kereskedés