Csütörtöki kimenő
Az emberi találékonyságon múlik az otthon maradás sikere. Ha például valamit gyűjtenél – mindegy, hogy mit, könyvjelzőtől sarki jelzőtüzekig vagy képeslaptól képtelen ötletekig –, akkor ennek éppen legfőbb ideje lenne, hogy rendezd, új összefüggéseket fedezz fel a szalvéták mintakincse és az emberi viselkedés megmagyarázhatatlan megnyilvánulásai között. Példáimat találomra emeltem ki a mindenség kisemberi bugyraiból. Ez is egy fajtája a találékonyságnak.
Rendezhetjük családi kapcsolatainkat telefonon és mindenféle kommunikációs csatornán, felhívhatjuk régen látott/hallott barátainkat, kibékülhetnénk haragosainkkal, és a világhálón újabbakat gyűjthetnénk be ismerőseinkből. Megtudakolhatnánk, mi is lett X-szel vagy Y-nal, ha tényleg házasságra lépett Zé Á-val, a tűz a vízzel, miért rúgták ki ötven évvel ezelőtt Parmezán Bubit a suliból, igaz, hogy kizsákmányoló volt a nagyapja, pedig ő volt a legjobb matekből (a kettő között van összefüggés, ui. családostul elhúzott Kanadába, és most az ábrázoló geometria professzora a vancouveri egyetemen), igaz-e, hogy örökölhettünk volna szőlőhegyet, sarokházat, szerencsésebb géneket, vagy gyárthatunk szabadfelhasználásra elméleteket az összeesküvéstől a relativitásig, a jéghegyek olvadásától a cserebogarak halhatatlanságáig, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem.
Vagy leemelhetjük a polcról, az éjjeliszekrényből előhúzhatjuk az albumokat, cipősdobozokat, amelyekben számtalan fényképet őrzünk, olyanokat, amelyeket még a telefonos tömegfényképezés előtt készítettek őseinkről, rólunk, leszármazottainkról, akik egy-egy kimerevített pillanatra ott ültek, álltak, tettek-vettek a gép lencséje előtt. A szerencsésebbek még kemény hátú képeket is őriznek, amelynek előlapjára vagy hátoldalára a királyi fényképész neve és címere mellé valaki a jóindulatú elődök közül felírta, hogy kit is ábrázol a kép, melyik dédszülő kedves rokonát, aki az oldalágak sűrűjébe teljesen belegabalyodva kimagyarázhatatlan, de mégiscsak vérünkből való, vagy belépett a családi kötelékbe. Aztán ott vannak az iskolai kiránduláson készült csoportképek, amelyeken a legizgalmasabb talány, kideríteni mindenkiről, hogy ki kicsoda. Megtalálni egykori magunkat a kamaszok között, egy lány fényképe, amelyről aztán tényleg nem lehet kideríteni, hogy én vagy az öcsém voltunk szerelmesek belé, újra látni apánkat, amint egy gyűlésen felszólal, nem tudjuk, mi volt az összejövetel célja, ürügye, miről is szólt, sejthető, hogy akkoriban akarta a világot megváltani, mint annyi más kortársa, de apánk úgy érezte, meg kell szólalnia (jól tette, rosszul?!?), és volt a teremben egy fényképész, aki ezt meg is örökítette. Bezzeg az ügyben való csalódás képeit senki sem készítette el...
Vagy meglepődni, hogy anyánk milyen fiatal volt akkor, amikor hazatért a lágerből, és a haja még nem nőtt ki egészen, levágta egy lengyel kápó azt a hajkoszorút, amelyik városszerte híres volt. Ki tudja, hol van...
Aztán felhívunk valakit, akiről úgy hisszük, hogy segíthet, de ő más fényképeket mutogat viszont a telefonján, a komputerén, amelyen mi állunk a Splendid hotel előtt, és búcsúztatjuk a barátunkat, aki már ötven éve a világ másik végén él, még beszél magyarul, kissé idegenes hangsúllyal, a régi csak akkor tér vissza pillanatokra, amikor egykori közös csínjeinket soroljuk egymás szavába vágva. De tulajdonképpen magunkra maradtunk, nincsenek már tanúk, referensek, eltűntek, kiperdültek a világba, már csak a mi képeinken maradtak otthon.
És ott van a ház, a kert, a régi otthon. Egyiket lebontották, a másikba hivatal költözött, a harmadik földszintjén boltot nyitott a kisemberi találékonyság. És ahogy végigsorolod a lakásokat abban a bérházban, amelyik a legkedvesebb volt neked, hirtelen rádöbbensz, már csak te, igen, csak te maradtál itthon, mindenki más hamuban sült pogácsát sütött, kockás asztalkendőbe tette, a botja végére akasztotta, és elindult szerencsét próbálni. A szerencse pedig forgandó és fölöttébb illékony. Voltak, akik megzabolázták, másokat az idő pányvázott ki. Értsd, ahogy tetszik. Elvégre rajtad múlik, mikor lelsz olyan otthonra, ahol érdemes megmaradni. Megülni, mint csütörtök a napok között, vagy csillag a Tejúton.
Találékonynak kell lennünk, mert a közélet, amely kimeríthetetlen forrása az írásainknak, az információnak, adathalmozásnak, gyűjtésnek, feldolgozásnak, mostanában elcsökevényesedett jövővédelmi megfontolásból. Azért maradunk most otthon, hogy a későbbiekben minél nagyobb számban kimehessünk a szabad levegőre, utcára, eljussunk a színházakba és a mozikba – már ahol még/már vannak –, meccsre, hétvégi házunkhoz, külföldre, érettségizhessünk, vagy az iskola padjait biztonságosan koptathassuk simára, meguntra, hálával gondoljunk tanítóinkra, kedvelt színészeinkre, szomszédainkra, akik olykor beadnak kéretlenül egy csokor tulipánt vagy egy darab valódi füstölt szalonnát.
