Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-01-09 16:00:00
Úgy gondolom, minden embernek az otthonán kívül van egy olyan hely az életében, amit második otthonának tart, még ha nem is jár ott naponta. Van egy komfortos hely minden embernek valahol, ami illik hozzá, a személyiségéhez. Mivel én könyvmoly vagyok, és életem nagy szerelme a kávé, amikor először jártam a Gemma kávézóban, egyből megkedveltem. Később már hetente jártam oda szezonális kávét inni és gyönyörködni a polcokra kirakott könyvekben, az otthonos kis sarkokban asztalokkal és székekkel, meg a zongorában.
A történet is a zongorával kezdődik, vagy inkább végződik. Egy csütörtökön úgy döntöttem, elmegyek a kávézóba a barátnőmmel kávézni, az egyetemi gondokról és mindenféléről beszélgetni (ez lassan szokásunkká vált csütörtökönként). Az elején minden a szokásos volt, leültünk a megszokott helyünkre, kikértem a megszokott kávémat, beszéltünk a megszokott témákról. Aztán valami megváltozott: zongoraszót hallottam. Háttal ültem a zongorának, de megfordultam, ahogy hallottam a nyugtató, kellemes hangokat kiszűrődni a hangszerből. Egy fiatalember ült a zongora előtt, világosszürke kalapban, sötétebb szürke, kockás nadrágban, elegáns cipőben és galambszürke ingben, görnyedve, mégis kecsesen játszva a zongora billentyűin. Az arcát nem láttam, mivel háttal ült, de nem is kellett, magam elé képzeltem, hogy csukott szemmel, erősen koncentrálva, elveszve a zenében játszik, talán már nem is a közönség kedvére, hanem a sajátjáéra. A finom hajladozásból ítélve nem figyelt a környezetére, csak a zenére. Nem ismertem fel a dalt, de kellemes, melankolikus érzést keltett bennem.
A barátnőmmel teljes figyelmünket a zongoristára fordítottuk, abbamaradt a beszélgetés, nemcsak nálunk, de a többi asztalnál is, nem feszült csend, hanem nyugtató csend vett körül, és csak a zongora dallamai vágtak utat maguknak a csendességben. Egymás után következtek a zeneszámok, néhány asztalnál ismét visszatért a beszélgetés morajlása, de mi nem tudtunk visszatérni hozzá. Legszívesebben lecsuktam volna a szemem, és úgy tettem volna, mintha egyedül lennék, nem kávézóban, emberekkel körülvéve, hanem csak a zene burkában. Az idő másként telt, több ideig hallgattunk, mint amennyire visszagondolva emlékszem. Egy idő után abbamaradt a zene, a fiatalember felállt, és már megfordulva meghajolt, és köszönetet mondott a hallgatóságnak, bár én úgy éreztem, inkább nekünk kellett volna köszönetet mondanunk neki, amiért megosztott magából egy kis részt velünk a zenéjével. Azzal, amit és ahogyan játszott, hatásosabban bemutatkozott, mint ha szóban tette volna.
Azóta nem hallottuk zongorázni a Gemmában, pedig továbbra is hűségesen legalább heti egy alkalommal ott töltjük a délutánunk egy részét.
Barabás Hajnalka