A Szendergő tanítása

Vannak különleges találkozások, életformáló, életet adó örömteliek – amilyenben a betlehemi mezőn éjszakázóknak volt részük 2023 esztendővel ezelőtt –, és olyanok is, amelyektől a lélek, mint egy váratlanul elromlott időmérő, egyik pillanatról a másikra mozdulatlanná válik, lefagy. A kezdet és a vég találkozása ilyen. Amikor a születés égi misztériumára rémisztő árnyékot vet a nemlét megváltoztathatatlan kézzelfoghatósága. Székelyudvarhelyen, a diákbentlakásnál bekövetkezett tragédia városában erről szól az idei karácsony. A fenti világba távozott fiatalember hiánya szőtte csendről, a döbbenetben sötét madarakként keringő kérdések gyásztáncáról. És ha az elkövetkező években fel is enged a mostani általános dermedtség, és újra felcsendül a szentestei kórusok dala – így lesz minden bizonnyal, hiszen az ember a legnagyobb túlélő –, sokaknak akkor sem lesz már olyan az ünnep, mint a felfoghatatlan veszteség előtt.

Eredetileg nem terveztem szót ejteni a pár napja történt székelyföldi drámáról, ami valamilyen szinten az egész országot megrázta, de egyszerűen képtelen voltam másként indítani karácsonyváró jegyzetemet. Mintha egy láthatatlan szál kötne össze valamennyiünket megye- és országhatártól, sőt – megkockáztatom – nemzetiségtől függetlenül, és ez a szál az ilyen és hasonló történések idején hirtelen feszülni kezdene bennünk, hogy ne tudjunk közönyösen másfelé nézni, lépni, elmerülni a százfelől érkező talmi csillogásban. Talán éppen erről a feszítő érzésről, a lélek kapcsolódási felületeiről szól a szenteste igazi üzenete. Talán pontosan arra tanít a jászolban szendergő gyermek Jézus, hogy valamilyen – érzékelhető vagy érzékelhetetlen – szinten egymáshoz tartozunk, mindannyiunknak, akikért eljött, közünk van egymás öröméhez és bánatához egyaránt. 

Pár órája talált rám a hír az interneten, hogy a második háborús karácsony előtti napokban fényárban úszik Ukrajna fővárosa, majdnem úgy, ahogy nem is olyan rég, a békeidőkben. „Az esti fények láttán van, akinek jobb a hangulata a tavalyinál” – olvastam a virtuális tudósítás következő mondatát, és már szinte mondtam magamban „egyet”, mert arra gondoltam, hogy ez is annak a tipikus népbutításnak a kategóriájába tartozik, amit – szerencsénkre más kontextusban – mi is olyan jól ismerünk. De a jászolban fekvő Gyermek leintett, nem engedte, hogy ítélkezzem. Különösebb elvárásoktól mentes, mindössze feltétel nélküli szeretetet kérő jelenlétével segített együttérzőbben gondolni a harcok közt lélegző embertömeg ünnepére. A mikroszkopikus méretűként is elpusztíthatatlan örömre és a legzordabb telekben melegen simogató reményre. Mindarra, amit Székelyudvarhelynek és önmagunknak is szívből kívánok a szenteste csendjében és az utána következő lármásabb hétköznapokon.