Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-06-07 11:00:00
Sosincs úgy. Mindig egy kissé másként van.
Mert né.
A makacs öngyilkosjelöltről azt írta a revolversajtó, hogy pénteken délelőtt ittas állapotban házának tornácán egy gerendára kötéllel felakasztotta magát. És hogy ittas volt.
Majdnem minden klappol; csakhogy szombat volt, nem péntek.
De az édesanyja idejében észrevette, és levágta a kötélről. Erre a fickó egy másik kötéllel a ló farkához kötözte a fejét, és az állatot hajtani kezdte.
Mármost. Nem másik kötél volt, hanem ugyanaz, csak megtoldva egy kicsit. A fejét nem a ló farkához kötötte, mert büdös volt, hanem a nyakába vetett kötőfék hosszabbításával érte el, hogy fojtogatás esete forogjon fenn.
Na de ezt a furcsa öngyilkossági kísérletet is megakadályozta az édesanyja: ugyanis megintcsak és ismét levágta fia nyakáról a kötelet.
Ez sem felel meg a valóságnak, mert az anyja sajnálta az istrangot, s nem levágta, hanem földhöz vágta a fiát, kötelestül, miután a lóról leszerelte a kötőféket. Ugyanis az édesanyja jól ismerte ezt a meghalási trükköt, miután lánykorában ő maga is gyakorolta, ha veréssel fenyegette meg az a cudar korhely apja.
Erre a makacs legény nagy mérgesen a kútba vetette magát. Vetette volna, ha lett volna elég víz. Itatás után mindig kevés víz maradt odabenn, hiszen az ő kútjukra járt a szomszédság minden marhája.
Tehát a makacs jelölt kiállotta, vagyis kiülte a türelem próbáját is, anyjastul, a vályú melletti rozoga padon várakozva.
Csak mikor a mélybe nézve némi csillogást észlelt, kísérelte meg a fulladásos kimúlást.
Igaz viszont: onnan is kihúzták. Mégpedig a maszkosok, akik közül az egyik olyan szerencsétlenül csúszott a gyűrűbe, hogy a mentés további részében őt kellett kiemelni, mégpedig egy beeresztett tűzoltólétra segítségével, amelyiken előbb az elszánt öngyilkos bukkant fel, a maszkos pedig csendesen fuldoklott, amíg rá nem került a sor. Végül őt vitte el a mentőkocsi.
Viszont ekkorra már nagyon elege lett az egyenruhás lovagokból a halni akarónak. Követelte, hogy dobják vissza, s amikor ezt nem sikerült elérnie, azért hadakozott, hogy haladéktalanul függesszék fel a magánlaksértést, ugyanis a bennvaló a kúttal: az nem közösségi tulajdon, hanem privát szféra.
Így hát a magánkívül levő embert semmiképpen nem lehetett megfékezni. Szembeszállt a rend embereivel, sőt a helyi parancsnokot megtámadta, aki erre, merő önvédelemből, akkorát vágott a fejére, hogy menten kijózanodott, és egy, a Miatyánkhoz hasonló tónusú népi imádságot kezdett mormogni.
A felcser beadott neki egy lónyugtató injekciót, mire önként megfogadta, hogy többé soha nem lesz öngyilkos.
Ezek az aprónak tűnő, de nyomozási szempontból igen fontos részletek és adalékok mind nem érdekelték a fuser hírdészt, a szenzációhajhász újdondászt, hanem csak az, hogy egy párját ritkító, halálra szánt, ördöngösen megrögzött idióta, valójában csak szánnivaló, szegény pária hiába próbálkozik ismét és ismét, újra és újra: mert mindannyiszor közbeavatkozik a humánus társadalom az édesanyja vagy a hatóság képében, és meghiúsítja minden igyekezetét.
A sajtó primitív eszmeiségére jellemző, hogy teljesen elhallgatja a nő szerepét a legény tragédiájában. Hiszen ő minden halálkísérletével üzent a szeretett lénynek, aki nem egyetlen lány, hanem szerre Juliska, Mariska, Piroska, Jozefina, Klaudia, Dzsenifer és így tovább.
A szív vészjelzéseire nem érkezett válasz, legfeljebb egy-egy ajkbiggyesztés, gúnyos mosoly, lekicsinylő megjegyzés, hangos kacaj, amint ott asszisztáltak a mentési munkálatoknál. A riporter annyira tájékozatlan, hogy nem is sejti: a szájtáti embert azon a vidéken tácsogónak mondják.
Viszont a tudósítás teljesen figyelmen kívül hagyja a boldog befejezést. A bulvársajtó viszolyog, ha valaki heppi. Ezért egyetlen szó sem esik arról, hogy a megrögzött öngyilkosnak mentőövet végül éppen a helység megvetett, utált menyecskéje dob, s a belekapaszkodót visszavezérli a normalitás eufóriájába, mégpedig akként, hogy kézen fogva hazavezeti az ő több mint szerény szegénysori putrijába, és ott elsősegélyben részesíti, napjában többször is.
A konok haldokló kilábal a bajból, és késő öreg koráig patkolókovácsként keresi a kenyerét, asszonya és népes családja szerelmetes körében.
Bár ott illetlenkedett az orruk előtt, sem az anya, sem a lányok, sem a hatóság (na, az aztán, brr!) emberei nem vették észre a megoldást. Hogy a szeretet, a szerelem a gyógyír. Minden rossznyavalya ellen.
A sikerélménynek ez a katasztrofális hiánya ma is rengeteg tragédiához vezet. Lám, a bulvár ma sem a boldogságot, hanem a mámort pártolja fel, mondván: ha csak egyetlen tő kendert is termesztettek volna abban az isten háta mögötti porfészekben, a renitens halálfiú stantye pityere a legfelsőbb mennyországból küldi vala rózsaszín emotikonokkal cicomázott üzijeit az emberiségnek.
A világ annyira embertelen, hogy még bár a becsületes nevét sem íratta ki a szenvedélyes önpusztítónak, hanem csak két kezdőbetűt.
Amit nem érdemes megjegyezni, mert úgy sokkal könnyebb elfeledni.
Hol vagytok, régi szép regények?!...