A példakép
A Marosvásárhelyről Székelykeresztúrra helyezett Farkas házaspárról, Farkas Jenő és Farkas Jenőné szül. Péter Margit pedagógusokról a szeptember 4-i Harmónia mellékletünkben írt megemlékezés nyomán megszólalt egy volt tanítvány. Varga-Umbrich Károly arról számol be, hogy miképpen formálta át egyéniségét, pályaválasztását egykori franciatanára. Tanulságos vallomása az alábbiakban olvasható.
Miért lettem tanár?
A válaszom nagyon egyszerű: mert volt Jenci bácsi. Nem tanár akartam lenni. Akkor hogyan történt? Lehet, hogy csak a sors játéka sodort ebbe az irányba. Lehet, hogy csak az a határozatlanság volt bennem is, ami a legtöbb középiskolásra jellemző. Sok olyan diák van, még a végzős osztályokban is, aki a „Mi szeretnél lenni?” kérdésre a „Nem tudom” választ adja, de én nem ilyen voltam. Nagyon határozottan tudtam, hogy mit szeretek és mivel szeretnék foglalkozni, ha felnövök. A tanári mesterség meg sem fordult a fejemben, és lám, mégis ez lett a fő hivatásom. Nincs itt ellentmondás?
Kisiskolás koromban mintagyerek voltam. A csak kitűnő jegyeim még sokszor szégyenkezésre is kényszerítettek, osztálytársaim cikiztek érte, pedig én csak örömből és kíváncsiságból tanultam. Ebben nagyon nagy szerepe volt édesanyámnak, aki szintén érdeklődő természetű volt. Ha kérdésem volt a leckével kapcsolatosan, akkor együtt kerestük a választ, sokszor hosszú időt is elbúvárkodva. Ő otthon dolgozott, és volt ideje figyelni a gyerekeire (azok a szép idők). Azonban, ahogy telt az idő, egyre gyakrabban maradtam magamra a válaszok keresésében, és lettem önálló kis értelmiségi, aki a könyvtárakban kereste a tudományos könyveket, bennük pedig a kérdéseire a választ.
Első iskolai kudarcom életre szóló tanulság volt, ami az első lökés lett a pedagógusi pálya felé. A francia nyelv és annak logikátlansága – itt a lenni ige ragozására emlékszem – olyan felháborító volt, hogy nem készültem az első néhány órára. Az eredmény hamarosan jelentkezett egy megszégyenítő elégtelen osztályzatban. Édesanyámnak köszönhetem, hogy ezt a sokkot gyorsan kihevertem. Nem az volt a válasza, hogy sebaj, fiam, nem vagy te egy nyelvzseni – ezzel, ahogy manapság szokott történni, egy életre meg lett volna a kibúvóm, hogy miért nem megy nekem ez a tantárgy –, hanem, hogy gyere, fiam, üljünk le, és tanuljuk meg. Én tiltakoztam, értetlenkedtem, és még ma is élénken emlékszem a kifogásaimra: nincs benne semmi logika, nem értem, rossz a tanár, úgyse fogom sehol használni. Elkeseredésében édesanyám eszébe jutott, hogy van a szomszédunkban egy nyugdíjas franciatanár, „Menjünk el hozzá, hátha ő tud rajtunk segíteni” – mondta. Nem örültem, de nem volt menekvés. Tiltakozni nem lehetett, mert ez a kilátásba helyezett magánóra elég nehéz teher volt a szüleimnek, és ők mégis vállalták, akkor én hogyan utasíthatnám vissza. Reméltem, hamar túl leszek rajta, és nem kell sokáig járnom.
Az életem fordulópontjához értem
Egy másik világgal találkoztam, amiről addig nem volt tudomásom.
Mosakodj és öltözz, fiam, mert megyünk a Tanár Úrhoz! Nem értettem. Mindig tisztán voltam öltözve, és természetesen mosakodtam is, miért kell átöltözzek? És miért mondta édesanyám, hogy tanár ÚR! Mi az iskolában minden tanárnak azt mondtuk, hogy tanár elvtárs! Mi most egy úrhoz megyünk? Nem volt szimpatikus az egész, úgy gondoltam, majd én nem fogok engedni ennek az úrnak, vége már annak a világnak. (Hatásos volt az iskolai nevelés.) A tanár úr elfogadott tanítványának, és megegyeztünk, hogy ő nem elvtárs, nem is úr, hanem csak Jenci bácsi! Micsoda pedagógiai lelemény, és az első konfliktus már szépen meg is oldódott!
Az első órára kitisztított cipővel, szépen felöltözve, öt perccel előbb érkeztem, úgy indultam, hogy szégyen elkésni, inkább előbb érkezzek. Ez is szégyen volt, mert Jenci bácsi kiküldött, hogy akkor kopogjak, ha már eljött a pontos idő. Nem értettem, hogy miért jó az, ha ő bent, én pedig kint várom a pontos időt, amikor mind a ketten készen vagyunk az óra megkezdésére. Sajnos így sem volt tökéletes a belépésem a lakásba, mert még nem tudtam, hogy érkezéskor kalap–kilincs, távozáskor kilincs–kalap a sorrend. Ezen az órán sokat tanultam. Mindjárt kiderült, hogy azért nem értem a nyelvet, mert nem tanultam meg a leckéket. Lusta voltam, és kifogást kerestem, pedig a ragozást, azt meg kell tanulni. Az óra végén már úgy ragoztam, mint a vízfolyás. Kívülről fújtam több lecke addig meg nem tanult szavait, és éreztem, hogy nem csak a sportpályán lehet leizzadni. Meglepetésemre volt házi feladat is. Négy évig jártam órára, és egy életre barátságot kötöttem a szeretett Jenci bácsival. Itt értettem meg, hogy mit jelent értelmiséginek lenni. Rendszeresen olvasni, figyelni a világ újdonságaira, pedig akkor nem voltak a ma ismert nagy jelszavak, mint a life long learning stb. A pedagógusmesterség akkor vált szimpatikussá, de még nem tudatosult bennem, hogy én is ezt a pályát szeretném választani.
Mivel a matematika és a fizika érdekelt, műszaki pályára készültem. Jenci bácsi megértő volt, most is emlékszem a megjegyzésére: „A matematika és a fizika a kenyér, a nyelvek és az irodalom az édesség”. Neked mérnöki pályára kell menned. Nagyszerű matematika- és fizikatanáraim voltak. Segítségükkel országos versenyeredményeket értem el, de a meghatározó számomra az igazi pedagógus, Jenci bácsi volt.
Mi a világhír titka?
Hetedik osztályos koromban kaptam tőle egy konfirmációs ajándékot. Ez is egy fantasztikus dolog volt. Jenci bácsival lehetett beszélni a konfirmációról, míg az iskola elől és természetesen az ott tanító tanár elvtársaktól ezt titkolni kellett. Ezt a konfliktust is hihetetlen érzékkel oldotta meg, már nem emlékszem az érvekre, sokat nem is beszéltünk róla, de elfogadtam, hogy az elvtársak világa egy más világ, és ez így semmilyen feszültséget nem okozott nekem.
A konfirmációra tőle kapott ajándék azóta is egy féltve őrzött kincsem. Hosszasan mesélhetnék az életemben betöltött szerepéről. Röviden csak egy két gondolat a könyvről, mert egy könyvet kaptam ajándékba.
A könyv címe: Mi a világhír titka? Nemzetközi ankét Nobel-díjas tudósokkal. Szerző: Carol Roman, kiadó: Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Végigolvastam, kijegyzeteltem, a szekrényem falát kitapétáztam az innen kimásolt tanácsokkal. Híres ember szerettem volna lenni, egy tudós, felfedező. A több mint ötven idézetet, tanácsot ma is fejből tudom.
Az egyik tanács a következőképpen szólt: „Egy könyv megfelelő időben emberi sorsok alakulását határozhatja meg.”
Módszeresen, könyvtárakban búvárkodva olvastam, kerestem az én életem meghatározó könyvét. Minden zsebpénzemet könyvek vásárlására fordítottam, olvastam, beleolvastam, értékeltem, kerestem. Ma már tudom, hogy ez a könyv volt az, ami a sorsomat meghatározta. Ez volt az a könyv, ami miatt tanár lettem, és nem kutató tudós.
A gimnáziumi éveim alatt tudós példaképeim voltak. Olyan tudatosan készültem a fizikusi pályára, hogy a szakbarbárság mintaképe lehettem volna. A gimnáziumi anyagon túl egyetemi könyveket olvastam, és nem a tudásomon múlott, hogy nem értem el nemzetközi versenyeredményeket. Jenci bácsi támogatott, mindig tudta fokozni a lelkesedésemet, elszántságomat. Sose óvott attól, hogy veszélyes úton haladok és szakbarbár leszek, hanem minden héten hozott nekem olvasnivalót. Folyóiratokat, hetilapokat, könyveket kaptam tőle megjelölt cikkekkel, aláhúzott gondolatokkal, széljegyzetekkel. Ezeket mind rövid határidőre adta, féltett kincsekként kezelte. Természetesen elolvastam, mert rákérdezett és várta a véleményem, észre sem vettem, úgy formált, alakított. Értelmiségit faragott belőlem, nem oktatva, hanem egyszerűen csak rávezetve dolgokra.
Egyetemi éveim alatt is rendszeres maradt a kapcsolatunk. Kértem tőlem a szakmai munkát, szakcikkek írását és népszerűsítő előadások tartását. Negyedéves koromban már nem kutató vagy könyvei közé visszahúzódó tudós akartam lenni, hanem egy felelős értelmiségi, aki segíteni fog másoknak is végigjárni az enyémhez hasonló utat. Már Jenci bácsi volt a példaképem, olyan pedagógus akartam lenni, mint ő volt.
Így lettem tanár, azzal a hiányérzettel, hogy sosem tudom elérni azt a szintet, ahol a Jenci bácsi féle mérce áll.
Varga-Umbrich Károly tanár, Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, székelykeresztúri véndiák
