A népének történelmi, néprajzi emlékművet állító Orbán Balázs

(1830. február 3. – 1890. április 19.)

„A nemzetek életképességét és hatalmát ma már nem

nem annyira a nyers erő, nem is a hősiesség, hanem a népek

műveltségi foka és szellemi fejlettsége szabja meg.”  Orbán Balázs

 (Folytatás az április 16-i lapszámból)                                                                       

1868-ban jelent meg Pesten A Székelyföld leírásának I. kötete, amely Udvarhelyszéket mutatja be, jeligéje a következő: „Öntudatos, forró ragaszkodás, igazi mély szeretet csak közelebbi ismeretségnek lehet eredménye, e szerént minél közelebb jutunk hazánk ismeretéhez, annál forróbbá válik szeretetünk iránta.”

Erdélyi székely magyarként úgy vélem, hogy e gigantikus remekmű igazi értékét felmérni talán csak mi, erdélyiek tudjuk igazán. Mert őseinkről és őseinknek írta egy olyan íróember, akinek nemzete iránt lángoló szenvedélye, szeretete, legendás imádata, hősi kitartása, népe javát, felemelkedését szolgáló lelki ereje és a semmihez sem hasonlítható magasztos cél adta a pennát kezébe. És a Székelyföld népének azonosságtudatot adott!

Orbán Balázs Kolozsvár vonzásában

Az 1862–67-es időszakban, amikor az időjárás lehetetlenné tette a székely székek hegyes-völgyes birodalmában való barangolást, kutakodást, többnyire Kolozsváron időzött, amely az Erdélyt érintő jelentős politikai változások helyszíne volt. Ismeretséget kötött gr. Mikó Imre országgyűlési képviselővel, az erdélyi közélet és a magyar közművelődés legtekintélyesebb erdélyi vezéralakjával, akit sokoldalú történetírói és kultúrapártoló (iskolák, a kolozsvári színház és a tudományegyetem anyagi támogatása) tevékenységéért Erdély Széchenyijének neveztek. 1867–70 között Erdély főkormányzója volt. A közösségi önépítkezés irányítója. A két rokon lélek között szoros barátság alakult ki, hiszen közös célt szolgáltak: hazájuk, népük gazdasági, kulturális és tudományos felemelkedéséért munkálkodtak, és ezért anyagi áldozatokat hoztak. Mikó Imréről így vélekedett Kelemen Lajos: „Élőszóval és példájával maga köré vonta Erdély legjobbjait, s csakhamar mindenki Őt tekintette vezérnek.” Az 1859-ben az általa létesített Erdélyi Múzeum Egyesület – EME – első elnöke Mikó Imre. Brassai Sámuel szerint az EME színvonalas „alkotóműhely” volt, mely Kolozsvárra vonzotta az erdélyi művelődés és gazdasági fejlődés ügye iránt elkötelezett embereket. Így Orbán Balázst is!

Valószínűleg az ő támogatásával adta ki Kolozsváron (1861-ben, hat kötetben) Utazás Keleten című, Kis- és Közép-Ázsiában, Arábiában, illetve Egyiptomban, a „gúlák országában” tett utazásainak leírását, melynek bevezetőjét Dózsa Dániel barátjához címezte, akivel ifjúságuk idején Szovátán tervezték, hogy együtt felkeresik „az emberi nem művelődésének bölcsőjét”. Kolozsváron találkozhattak, hiszen Dózsa 1859-től – Mikó Imre gróf javaslatára – a Kolozsvári Közlöny főszerkesztője volt. Idézzünk az Előbeszédből: „Utazásom előtted, sőt kedves, szeretett hazám előtt álland, s nekem egyetlen, de mindennél szentebb és boldogítóbb örömem lesz, ha ezáltal bármi parányi szolgálatot tettem nemzetemnek.” De milyen szenvedések, nélkülözések és kínok árán!

Ugyancsak Kolozsváron jelentette meg (1864-ben) az Ali-bey: Kelet tündérvilága című arab regének az általa készített fordítását. Ez egy csodálatos hősköltemény, melynek hőse a nemes jellemű, segítőkész Szaif Züliázán szultán.

Barátjának, Mikó Imrének múzeumfejlesztő törekvései nagy visszhangra találtak lelkében. Ezért az általa Egyiptomból vásárolt őskori leleteket az Erdélyi Múzeum Egyesületnek adományozta. (Ma is megtekinthetők!) 

Orbán Balázst 1867-ben Kolozs vármegye rendes főjegyzőjévé választották, egy évre vállalta.

Mikó Imrét – érdemei elismeréseként – a Magyar Történeti Társulat 1867-ben elnökévé választotta. Az 1867-es kiegyezés után, kis idő múlva Budapestre távozott, mert az új kormányban közlekedési miniszteri állással tisztelték meg. Majd szépírói munkásságba kezdett: kultúrtörténeti sorozatát – Bod Péter, Benkő József, Bölöni Farkas Sándor, Brassai Sámuel életpályája – lezárta Orbán Balázs életregényével, A szülőföld szerelmese címen.

Orbán Balázs is hazautazott. A Szejkefürdőn lakó édesanyjánál lakott, aki 1866-ban megvásárolta a birtokot, és az ősi lengyelfalvi birtokról ide telepedett. A következő években Szejkét ő fejlesztette modern fürdőteleppé. A vendégek számára villákat, vendéglátóegységet, parkot, tekepályát építtetett, az Attila-forrás köré kőmedencét, meleg fürdőt, a Nagymál oldalába sétányokat létesített, térzenével.   A Sarolta-forrás biztosította a város vízellátását. Az állandó gondnok számára kényelmes lakást biztosított (ma is áll). A város központjából óránként omnibusszal lehetett kimenni a fürdőtelepre.

A Székelyföld leírásának I. kötete,  Udvarhelyszék megjelenése után tovább dolgozott főművén, 1869-ben megjelent a II. és III. kötet, Csíkszék, illetve Háromszék leírása, a IV. kötet, Marosszék leírása 1870-ben, az V., Aranyosszék 1871-ben, a VI., a Barcaság 1872-ben látott nyomdafestéket.

Orbán Balázs és Marosvásárhely kapcsolata

Amikor a Marosszék fejezet anyagát gyűjtötte, 1864-65-ben, huzamosabb ideig többször is tartózkodott Marosvásárhelyen. Kodakjával megörökítette a református kollégium akkori épületét, melyhez ezt a szöveget írta: „…1718 szeptemberre elkészült a collegium épülete. Legtöbbet tett ezen collegium emelésére és szellemi fejlődésére makkfalvi Dózsa Gergely… Ő alatta épült a most is meglevő két emeletes épület… Erdély bármelyik collégiumával kiállotta a versenyt, s annyira látogatott volt, hogy 1848-ban ezret meghaladta a tanulók száma.” Megcsodálta Bodor Péter már romosodó muzsikáló kútját, amelynek teraszán vasárnaponként zenéltek a „barna muzsikusok”, a városlakók örömére. 

A város tervei is érdekelték, így értesült a piactéren rövidesen elhelyezendő 3 méter magas Bem József-szobor előkészületeiről, melyről ezt írta: „…emlékjele sehol sincs úgy helyén, mint itt a székelyek közt, kik vezetése alatt a hősiesség csodáit mívelték, s ki világ-bámulta nagyságra és magasságra a székely fegyverek alkotta talapzaton emelkedett.” (1919 márciusában ezt, valamint a Kossuth- és a Rákóczi-szobrot egy éjjel eltüntették.)

1869-ben meglátogatta marosvásárhelyi barátait: Lázár Ádám ügyvédet és nagyajtai   Kovács Áron református lelkészt, aki főhadnagyként hősiesen harcolt az 1848–49-es szabadságharcban, majd teológiai tanulmányai befejezése után városunkban lelkészként élt haláláig. (Fénykép is készült az együttlétről.) A város főbírójának fia, Lázár Ádám kegyelettel ápolta a székely vértanúk emlékét. Hárman elhatározták, hogy szoborbizottságot alakítanak az ő elnökletével.  Feltehető, hogy a három szervező már akkor megbeszélte, hogy Orbán Balázs lesz a szónok az emlékmű leleplezésén, ami úgy is történt. A bizottság megalakulása után (1870) közadakozást kezdeményeztek. Három év alatt, 1873-ban összegyűlt a pénz az emlékobeliszkre, és akkor elhunyt Kovács Áron. 1873–75 között felépült az emlékmű. 

Régi jó barátja, Dózsa Dániel, akinek Keleti utazásait dedikálta, szintén Marosvásárhelyen élt, 1868-tól a Királyi Ítélőtábla első bírája volt. 

1870-ben Marosvásárhelyen Orbán Balázs ünnepelt szerző volt, aki a legnagyobb elismeréssel írt a város történelméről, nevezetességeiről és híres embereiről.  Pesten 1870-ben kiadta különnyomatban: Marosvásárhely szabad kir. város leírása címmel A Székelyföld leírásának IV. kötetéből a városunkra vonatkozó fejezetet. Marosszék „előismertetésében” ezt írja: „Marosszék nem egyszer volt küzdtere a szabadságnak, fedezve a Székelyföldet oly támadások ellen, melyek kívülről jöttek, de védve oly hatalmi túlkapások ellen is, melyek elnyomással fenyegették a székelység ős szabadságát”. Itt említjük meg, hogy nyolc és fél oldalon, a vértanúk emlékének szentelt fejezetben részletesen bemutatja a három mártír életpályáját: Török Jánosét (kollégiumi tanár), Horváth Károlyét és az udvarhelyi Gálfi Mihályét, akik az idegen elnyomás elleni harc újraélesztéséért önfeláldozóan, a legnagyobb titokban munkálkodtak. Talán ezért is választották (először!) országgyűlési képviselőnek a függetlenségi párti programmal 1871-től.

1875. június 27-én, a felavatás napján a város főterén, a Széchenyi téren összegyűlt több ezer ember és a vértanúk rokonai gyászmenetben érkeztek az ünnepség színhelyére. A közel 6 méter magas obeliszkre a négy mártír nevét vésték. A megemlékezésen Orbán Balázs mondta a díszbeszédet, majd a főszervező, Lázár Ádám ügyvéd beszélt. (Itt jegyezném meg, hogy Lázár Ádámnak köszönhető, hogy a híres matematikus, Bolyai Farkas sírjára felkerült egy máig látható emlékkő!)

A bizottság által felkért Jókai Mór, Orbán Balázs közbenjárására, emlékverset írt, és ebből egy idézetet véstek az emlékmű gránitjába: 

„Szent hely ez, óh vándor! egy nemzet tette e jelt itt leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé!

Élni szabadságban, vagy ezért meghalni merészen:

ezt hitték, vallották s haltak érte híven.

Törvényes, szabad és független nemzeti állás intő szobra legyen, honfi, e drága jel itt.”

Orbán Balázs a további években is többször ellátogatott városunkba, ápolta baráti kapcsolatait. Figyelemmel kísérte Marosvásárhely, a székely főváros művelődési életét. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973) 10. oldalán olvashatjuk: „Az 1877. június 3-i választó közgyűlés után a tényleges munka még nem indult meg.” Nem, mert először anyagi támogatókat kellett szerezni. És nagy anyagi, sőt erkölcsi támogatást jelentett a grófi adományok és mindenekfelett Erzsébet (Sissi) királyné királyi adománya, báró Apor Károly közbenjárására. A fent idézett könyv 13. oldalán ez olvasható: „…már az első felhívásra csatlakozik a Kemény Zsigmond Társasághoz Jakab Elek, Szamosi János, Moldován Gergely, Csíki Gergely, P. Szathmáry Károly, Medgyes Lajos, Hegedűs István, Sámi László, Szilágyi Sándor, Brassai Sámuel, ORBÁN BALÁZS (kiemelés. tőlem), Finály Henrik, Imre Sándor és Teleki Sándor, a »vad gróf« is.” 77 alapító tagja közül ezeket említik.  Tehát Orbán Balázs 1877-től alapító tagja. Az első felolvasó ülést 1879 januárjában tartották, és 1879 nyarán a mi hősünk visszatér, hogy megtartsa székfoglaló beszédét.

(Folytatjuk)