„Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll koptató…” – hangzik ismerősen József Attila önmagának ajándékba írt verse. De csak lehetett volna, és tudjuk jól, miért nem lett középiskolai tanár. Ehelyett azonban a költő tragédiája az irodalom javát szolgálta, mert távol tartva a tanárkodástól, József Attila kitűzte magának a sokkal magasztosabb célt: „Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ tanítani!”
A zenetörténet egyik elképesztően virtuóz zongoraműveket komponáló szerzője lehetett volna akár kitűnő zongorista is, de nem lett, mert saját maga okozta előadói karrierjének kerékbe törését. Robert Schumann úgy lett zeneszerzővé, hogy egy saját maga által kitalált módszert vetett be ujjainak erősítésére. A végeredmény az lett, hogy lebénult Schumann jobb kezének mutató- és középső ujja – az ízületei feladták a harcot. Nem lehetett zongorista – ehelyett zeneszerzővé vált. Saját tragédiájából az egész világ nyert: sok-sok gyönyörű zeneművet, amit a megrokkant zeneszerző komponált.
Aztán volt egy ember, aki nem lehetett festőművész; hiába mutatta be képzőművészeti alkotásait Bécsben a Képzőművészeti Akadémián, kétszer is elutasították. Lehetett volna neves vagy kevésbé ismert festő, aki műteremben vagy kinn a természetben egy festőállvány társaságában ecsetelte volna az idilli világot. De nem így alakult Adolf Hitler karrierje…
Tamási Áron példás falusi gazda is lehetett volna. Ha manapság történne ugyanaz, ami egykor a kis Áronnal megesett, világraszóló hír kerekedne belőle, újságok, tévécsatornák, internetes szenzációhajhászok zarándokolnának el a Tamási-portára, és nem kímélnék a család kutyáját sem attól, hogy berekedésig ugasson, csak hogy újabb információt kaphassanak a nagy hírről: hogyan lőtte el a kilencéves gyerek az ujját egy pisztollyal. Akkor azonban – mivel szinte minden valamirevaló családnak volt fegyvere – nem lett szenzáció az ügyből. Annyi következménye azonban mégis lett az esetnek, hogy kaptunk egy írót Tamási Áron személyében.
A magyar irodalom- és zenetörténelemben egy másik élettörténet is hasonló a fentiekhez. Volt, aki szintén próbálkozott Pesten a Zeneakadémia felvételijén, de a szigorú bizottság sem hegedűst, sem leendő zeneszerzőt nem látott a jelentkező fiatalban. Nem lehetett hivatásos zenész, sem festőművész – mert ahhoz is volt tehetsége –, ehelyett orvos, író, zenekritikus és amatőr zenész meg zeneszerző vált belőle. És ami rendkívülinek számít, hogy József, István és Izabella neve is volt!
A Csáth Géza név írói álnév, így ismerjük azt az embert, aki Brenner József István Izabella néven került be a szabadkai anyakönyvbe. Egyik magyar írónk szintén meglepő nevet viselt: Kosztolányi Dezső István Izabella. Az életrajzokat olvasva kiderül, hogy Csáth Géza és Kosztolányi unokatestvérek voltak, emiatt egyre érdekesebbé válik az Izabella nevük. Kosztolányi életrajzában találjuk meg a furcsaság titkát: a kisgyerek keresztelésekor örökölte keresztszülei nevét is, így Hofbauer István és Oravecz Izabella saját nevüket is adták keresztgyermeküknek. Ebből az eljárásból arra következtethetünk, hogy Brenner Józsefnek is ugyanez a pár volt a keresztszülője, és így lett ő is István és Izabella is.
Brenner József 1887. február 13-án született Szabadkán. Bár édesapja főügyész volt, jó zenészként és zenepártolóként ismerték a városban. Dr. Brenner József ügyvéd alapította meg Szabadkán az Első Magyar Dalkört. A kis József sokoldalú tehetsége hamar megmutatkozott. Édesapja, látva a gyerek zene iránti hajlamát, hegedűművészt szeretett volna nevelni a fiából. Kisgyerekként hamar megtanult hegedülni és zongorázni. Szerteágazó érdeklődése azonban a képzőművészet felé is ígéretesen kacsingatott. Az unokatestvér és barát Kosztolányi csodálattal nyilatkozott kis rokonáról: „Érdekes gyerek is ez az én Jóska öcsém! Mindenbe sebtébe belefog, most franciául, két nap múlva angolul tanul, most híres hegedűművész akar lenni, most bámulatra méltó festő!”
Bár kapkod, sok minden érdekli, jól halad a zenetanulással. A Bácskai Hírlap 1902 májusában közölte a cikkíró Braun Henrik áradozását, miszerint „három hegedűszámról emlékezek még meg. Első helyen Brenner József VI. osztályos tanulóról, aki Sarasate Cigányénekét játszta el komoly tudással, tisztán, kitűnő technikával és csodálatosan meleg érzéssel. Bármely előkelő hangverseny keretében megállja helyét a fiatal művész, aki a közönség szűnni nem akaró tapsaira Schubert egy bájos zenei költeményét, A méhecske címűt játszta el”. Tehát már a sajtó is felfigyelt zenetudására. József tovább kamatoztatta tehetségét, mert egy év múlva egy jótékonysági rendezvényen azzal lepte meg hallgatóit, hogy egy Sípos Antal nevű zeneszerző Honvágy című vonósnégyesében ő volt az első hegedűs. A sajtó ekkor is elismerően nyilatkozta, hogy a Honvágy című mű szép, és Brenner József gyönyörűen játszott. A mű pozitív fogadtatása után csak egy év elteltével derült ki a gyerekcsíny: a Honvágy nem Sípos műve volt, hanem Brenner József volt a szerző.
A gimnazista Brenner József egyre szorosabban kötődött a zenéhez. Nyolcadikos korában (ez a mai érettségizőknek felelt meg) arról írt Kosztolányinak, hogy azért jár az iskola önképző körébe, hogy népszerűsítse a diákok körében Beethovent, Chopint, Wagnert és Lányi Ernőt (aki később megalapította a Szabadkai Filharmóniát). Ekkor úgy látta, hogy a zene lesz élete hivatása. Érettségi után, 1904-ben Budapestre utazott, hogy felvételizzen a Zeneakadémiára. Hegedűt és zeneszerzést szeretett volna tanulni. Egy saját művét mutatta be a bizottságnak, de Mihalovich Ödön igazgató gyengének találta a játékát, Koessler János pedig nem látott fantáziát a szerzeményében. Az álomkarrier éles fordulót vett, és az ifjú József az orvosi egyetemen kötött ki – oda sikeresen felvételizett.
1906-tól egyre több lapban jelentek meg írásai Csáth Géza névvel.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
