2020. augusztus 14., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egymást érik Markó Béla kötetei, ezt akár egyetlen kiadóra, a Kalligramra vonatkoztatva is kijelenthetjük. A pesti könyvműhely 2015-től évente megjelentetett egy-egy válogatást a marosvásárhelyi költő verseiből, esszéiből, publicisztikájából. A legújabbat, az Egy mondat a szabadságról című verskötetet* pár hete mutatták be a Margó Irodalmi Fesztiválon. Elegáns kiadvány, ehhez egyébként hozzászoktatott a kiadó, 71 verset tartalmaz, hat fejezetre osztva. A hangadóként különálló nyitó költemény az egyik nagy elődöt, Petőfit is megidéző Erdélyi nyár nem csak azt vetíti előre, ami e mély merítésű, széles spektrumú líra sajátosságaira, a megújult hangvételre és az élethelyzetek újszerű megközelítésére vall, azt is kétségtelenné teszi, hogy bármennyire szervesen illeszkedik is a magyar irodalom egészébe, Markó költészetének egyik legmeghatározóbb jellegzetessége a szókimondón felvállalt erdélyiség. 

Még a nyarunk is más, erősíti meg a rónák fia, a szabadság és szerelem Fehéregyházán elesett költőjének észrevételét Markó Béla: „így élünk mi errefelé folytonosan,/ egy a hazánk és mégis kettő,/ de ki érti ezt, te talán értetted mégis,/ a mi nyarunkban ott van a tél,/ nem megy el teljesen tőlünk/ még a legnagyobb kánikulában sem.” A szabadság és szerelem motívuma egyébként mindvégig nyomon követhető a kötetben. A cím is erre utal, a zsarnokságról szóló híres Illyés Gyula-verset is eszünkbe juttathatja. Miközben ne feledjük hangsúlyozni, hogy Markó politikusi énje a lírában háttérbe vonult. Ám ha a téma, a lírai helyzet szükségessé teszi, mai versbeszédében is hasznosítja annak tapasztalatait. A költő beszédmódja a korábbinál közvetlenebbé vált. A kötött forma, a szonett, amelyet éveken át nagy kedvvel művelt, némiképp lemerevítheti a verselőt, felszínességet is rákényszeríthet a rutin. Markó szabadulni akar a megkötésektől, ezért is fordult a klasszikus mértékek, a rím, a ritmus megszorításait elhagyó szabadvershez. Ily módon tényleg bármiről lehet verset írni, a heterogén olvasóközönséget kötetlenebbül, nagyobb érzelmi kisugárzással lehet megszólítani. Természetesen a köznyelv beemelése a versbe a pontos fogalmazás igényét is megköveteli. A demitizálás, a költői beidegződéseket lebontó lazább hozzáállás lehetővé teszi, hogy szabadabban lélegezzék a nyelv, ennek köszönhetően pedig korábban megverselt dolgokról, jelenségekről is tud újat, mást mondani. Úgy, hogy a költővel együtt az elveinkhez, hitvallásunkhoz, közösségünkhöz, önmagunkhoz való hűségünket, szabadságunkat megőrizzük.

Ennek jegyében sok mindenről szól a kötet. A hat fejezetcím: Világítás, Hiszékeny test, Kimentés, Szocreál, Vaktöltény, A vers hatalma jól érzékelteti ezt. A költemények nem keltezettek, de itt is, ott is találkozunk utalásokkal, amelyekből a keletkezésük idejére következtethetünk. Az időt különben nem lehet figyelmen kívül hagyni. Markó is érzékelni véli a múlását. Hatvanhét-hatvannyolc évesen már indokolt olykor az öregedésre gondolni, még akkor is, ha időnként szerelmes versre is ösztönzi a múzsa. De persze ha szeretne is hinni abban, amiben húszévesen hitt, a megélt évtizedek már inkább rezignáltságra intik, nyilatkozta valahol. Kiábrándultsággal, kétkedő önvizsgálattal is találkozunk a kötet verseiben. Istennel és ördöggel is meglehet a magunk sorsdöntő vagy örökké megújuló párbeszéde, találkozása. Egyéni és közösségi életérzéseink lehangoló valósága is több verset eredményezett. Azokat például, amelyek azt a lelki megpróbáltatást tükrözik, ahogy mi, erdélyi magyarok a haza fogalmával szembesül(t)ünk. Életkoronként, társadalmi korszakokként. Nagyszüleink, apáink, anyáink, gyermekeink révén. Olyan korszakos események kapcsán, mint az 1956-os forradalom vagy az 1989-es rendszerváltozás. Vissza a gyermekkorba, valóságos és álomutazások emlékei közé, az anyanyelv kalandos világába, kiruccanások a történelem, földrajz fintortermő bugyraiba, megközelíteni a hajléktalanok reális és szürreális szféráit, mindez a költőnek kézenfekvő, kedvderítő lehetőséget nyújt újabb remeklésekre. Karanténos járványidőszakban is. Amikor nemcsak ír, hanem olvas is az ember.

Ezt az értékhatványozó kettősséget is érzékletesen tükrözi a könyv. Markó Béla úgy valósítja meg a jeles költőelődök és a maiak kézfogását, a hagyományokat átörökítő régiekkel és a kortársakkal vállalt sorsközösséget, hogy sorokat, gondolatokat, metaforákat épít be, szervesít tőlük saját szövegébe. A már említett Petőfi, Csokonai Vitéz Mihály, Kosztolányi Dezső, Ady, Babits, Székely János, Kányádi, Szőcs Kálmán, Egyed Péter főleg A vers hatalma fejezetben dúsítja föl, teszi többhangúvá a Mészáros Sándor szerkesztette kötetet. Ahogy a szerző mondta a szerkesztővel folytatott könyvfesztiváli beszélgetése során: egymásra épülnek a magyar irodalomban ezek a versek, költők. Referenciális írások ezek, támaszkodni lehet rájuk. „Nem megismételni kell őket, hanem továbbgondolni, és reménykedni abban, hogy majd minket is továbbgondolnak, ha érdemessé válunk rá.” Vagy másképp, versbeszédben, a Szótár befejező sorai szerint: „… úgy kellene megérkeznünk nekünk is, / hogy megfejthetetlen szótár legyünk, de aki / kinyit majd minket, mégis elsírja magát.” 

Markó Béla rég megérkezett.

*Markó Béla: Egy mondat a szabadságról. Versek. Kalligram, Budapest, 2020 



Markó Béla: Szótár

amikor Freddie Mercury a tenyerébe 

írta a Tavaszi szél vizet áraszt

kezdetű magyar népdal szövegét…


Mintha valakinek a markában lenne

a tavasz, a szél, a víz, a madár és a virág,

és ha szétnyitja a tenyerét, egyszerre csak

felrepül a madár, kibomlik a virág,

rohan a víz, fújni kezd a szél,

megárasztja a folyót, majd jókedvűen

tovaszáll, de aztán észreveszi

a virágot, és szelíden megsimogatja,

már alig-alig fodrozódik körben az ég,

hiszen a társak is egymásra találtak,

persze ezt csak én képzelem, mert talán

lefordították neki, de a messziről jött

énekesnek mégsem juthatott eszébe semmi

arról a különös betűcsoportról, hogy tavasz,

nem nézett ki egykor kisgyerekként egy

másik furcsa betűcsoporton, vagyis az ablakon,

ahogy végigcsorgott a bő tavaszi eső

az üvegen, nem érezhette annak a fel-felvillanó

betűcsoportnak az illatát, hogy virág,

és nem idézhetett fel benne sem égboltot,

sem lombot, sem felhőt, sem szabadságot

az a szó, hogy szél, nem emlékezhetett

boldogan az első tavaszra, nem gondolhatott

fájdalommal az utolsóra, mert sem az első

veréb, sem az első varjú, sem az első fecske

szárnya nem rebbent meg emlékeiben

arra a szóra, hogy madár, és mégis ott volt

a tenyerében vagy a torkában minden,

mintha maga a tavasz mondaná, hogy tavasz,

mintha maga a szél mondaná, hogy szél,

mintha maga a virág mondaná, hogy virág,

és így tovább, azt hiszem, ide kellene

eljutni mindannyiunknak, hogy érthetetlen

nyelven, érthetetlen szavakkal szóljunk

egymáshoz, csak a dallam, csak a ritmus,

csak a szélfújás, csak a víz zubogása,

csak a szárnycsapkodás induljon el tőlünk,

ti majd lefordítjátok az emlékeitekre,

azok sem egyformák, egyik aranyeső,

másik pitypang, esetleg gyöngyvirág,

van-e illata, nincs-e illata, nem tudhatom,

te énekled most, nem pedig mi, Freddie Mercury,

testvérünk a szélben, a vízben, a virágban,

a madárban, úgy hallgatunk téged, mint a tavaszt,

mint az áradást, mint az évszakok váltakozását, 

és úgy kellene megérkeznünk nekünk is,

hogy megfejthetetlen szótár legyünk, de aki

kinyit majd minket, mégis elsírja magát.