2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az 570 éves könyvnyomtatás újabb csodájának örvendhetünk mi, volt bolyaisok: egykori diákok, tanárok és más nem bolyais társszerzők, akiknek köszönhetően újra beigazolódott, hogy a jelenkor embere hisz a nyomtatott könyv erejében, szépségében, nagyszerűségében, bár nem zárkózik el az elektronikus könyvek ridegebb, fantáziátlan világától sem.

Korunkban, amikor az elektronikus média avagy adathordozók és a Gutenberg-galaxis szimultán létezésének vagyunk tanúi, sőt haszonélvezői, íme, felmutathatunk egy újabb „csodát”, egy újabb nagyszerű könyvet! E könyv megalkotása és megjelenése Kirsch Attila merész álma, lelkének szent vágya volt. Évek hosszas dilemmái után cselekvésre szánta el magát. Megszólított, talán helyesebb: felkért néhány embert, ha kedve lenne hozzá, írjon egy megemlékezést szüleiről, Kirsch Mártáról és Kirsch Lajosról, mert egy emlékkönyvet szeretne kiadni… És Attila kérése visszhangra talált! 

Szüleinek munkásságához legendák fűződtek, emléküket szájhagyomány őrizte. De mostantól írásba foglalt dokumentum, tárgyiasult valóság. Valóságos könyv, könyves valóság! 

A megszületett könyv címe: Gyémántcsiszolók. Ez egy emlékkönyv, mely a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban tanító néhai kitűnő tanár házaspárnak, Kirsch Mártának és Kirsch Lajosnak állít emléket. Metaforikusan „gyémántcsiszolók”-nak nevezhetjük a két jeles tanárembert Németh László soraiból ihletődve: „Azért vagyok pedagógus, hogy a természetnek nyers gyémántját, szép vigyázattal, csendben csiszoljam kristályba.”

A könyv visszaemlékezések gyűjteménye, melyben 78 emlékező hajdani diák, tanárkolléga, barát, rokon és családtag idézi fel a két pedagógussal kapcsolatos emlékeit, közel 50 fényképpel, dokumentummásolattal kiegészülve.

Ez a könyv ablak a múltra, vagy talán inkább kordokumentum? Megítélésem szerint mindkettő. Kordokumentum, hiszen az emlékezők közül sokan a letűnt kommunista rezsim fájó túlkapásait, égbekiáltó igazságtalanságait is felelevenítették.

És bár Kirsch Lajos tanár 10 éve, Kirsch Márta tanárnő 9 éve pihennek a marosvásárhelyi katolikus temető sírkertjében, most – az emlékező írások által – életre keltek! Mondhatnánk: feltámadtak, és együtt örvendezünk, hogy példás jellemük, emlékezetes és feledhetetlen munkájuk, személyük életre kelt. A számos emlékező visszaemlékezéseiben csodálatra méltóan hiteles emlékekkel és a lélek legmélyéről előtörő érzésekkel idézi fel a közösen átélt múltat. Így meghatóan szép „portrék” születtek, és ezek alapján sikerülhetett Kirsch Attilának virtuális „szobrokat” alkotnia szüleiről. Amint ő fogalmazott a Prológusban: „…maradandó »szobrot« szeretnék alkotni, és mivel szobrász nem vagyok, nem márványból, nem bronzból, sem gránitból, hanem szép szavakból és szeretetből, őszinte gondolatokból és érzésekből, lágy zenéből, virágok pompás színeiből, illatából, madárdalból, imára hívó templomi harangszóból, fájón szép emlékek felidézésével.” És őszinte örömmel mondom: ez sikerült!

Edward T. Hall The Silent Language című tanulmányában van egy időtálló megállapítás: „A Gutemberg-galaxis tette lehetővé, hogy az emberi szó győzedelmeskedjen tér és idő felett.”… Igen! A megtartó emlékezet és az alkotó képzelet segített előhívni az emlékezet legmélyebb bugyraiból az adott történelmi időszakra és a két tanáremberre kivetített észlelések sokaságát, melyek a gondolatok, érzések és érzelmek lecsapódásai.

Apropó, emlékezet…! Már az ókori civilizáció bölcsőjében, ahol megszületett a hellén mitológia, a korszak bölcsei felismerték az emlékezet rendkívüli jelentőségét. Mnémoszünének nevezték el az emlékezet istennőjét. Úgy vélem, hogy e könyv írói Mnémoszüné istennő kedveltjei.

De ki is volt Mnémoszüné? Nos, Mnémoszüné, az emlékezet istennője és Zeusz főisten szerelméből 9 lány született, vagyis a múzsák, így hát ő a múzsák szülőanyja. A különböző művészeti ágak múzsái a Helikon hegyének kies völgyében laktak. Az évszázadok folyamán királyok és jeles emberek, bölcsek fohászkodtak Mnémoszüné kegyeiért, mert tudott dolog: az emlékezet, a memória a tudás alapja. Sejtem, hogy e könyv íróit ő ihlette, és ő segítette, csodálatra méltó emlékezettel megáldotta, hogy a távoli múlt emlékei mélyén „búvárkodva” felszínre tudjanak hozni 60, 50, 40, 30 éves vagy későbbi, azaz időszámításunkhoz közelebbi eseményeket. 

A kozmikus térben és időben történt eseményeknek – 1962–1989 között – nemzeti hagyományainknak, bolyais örökségünk ápolásának a diktatórikus rendszer politikai széljárása nem kedvezett. Pontosabban a nemzeti értékeinknek és anyanyelvi kulturális örökségünknek a memóriából való teljes kitörlését célozták: nem volt szabad nagy elődeink, a két Bolyai életművéről beszélni a felsőbb osztályokban. Az anyanyelvi kultúra beolvasztására törekedtek, ezért a hatalmasok megfogalmazták az egy nép, egy nyelv, egyetlen kultúra elvét. 

A rendszerváltást követően a hamis délibábok rezegni, homályosodni kezdtek, és lassan eltűnnek kisebbségi létünk láthatáráról… Reméljük, hogy nincs messze az az idő, amikor jogaink követelését nem anomáliaként kezelik a hatalmasok.

Most – úgy tűnik – talán kissé változott a helyzet… legalábbis a „díszletek” kicserélődtek, de a lényeg, a nemzetünket közvetlenül érintő nem teljesen! Hisszük, hogy az igazság fénye győzedelmeskedik! És itt vannak a fiatalok, akik magyar jövendőnk letéteményesei. Hiszem, hogy a fény nagyobb a sötétségnél, a Szeretet erősebb a gyűlöletnél, az Igazság a hazugságnál. Az igazság előbb-utóbb utat tör magának…

Ma az űrkorszakban, ebben az adott történelmi időszakban a tapasztalati térben a megváltozott oktatási rendszer – úgy hiszem, mindenki megtapasztalta – merőben különbözik a hajdani Bolyaiban megismert, megtapasztalt tanmenettől és oktatási módszerektől. Napjainkban az iskolapadokban ülő Z generáció internetfüggősége a digitális oktatás következtében (a koronavírus terjedése ezt eredményezte) növekedik. A tanulók oktatása, a tanárok módszerei összhangban állnak az időszerű elvárásokkal. Az innovatív és kreatív módszerek kihívásaihoz kell alkalmazkodniuk.

De mindezek ellenére kijelenthetem: az emlékkönyv emlékező írói által leírt gondolat (sőt: minden elírás, azaz hiba és vessző) ismerőjeként oly jó volt olvasni, hogy milyen újszerű módszerekkel oktatott Kirsch Márta, aki már akkor bevezette a differenciált oktatást, azaz csoportokra (képességekre) szabott feladatokat adott diákjainak. Egy néhány „író” arra is kitért, hogy Márta tanárnő próbálta megértetni tanítványaival, hogy nem a tartalmi tudás, hanem az alkalmazás tudása a legfontosabb – ami egy igen előremutató pedagógiai elv volt abban a korban. Kirsch Lajos, a magyartanár óráin a komplex esztétikai nevelésre is figyelt. Diákjait bevezette a drámapedagógia világába, és színi előadásokat szervezett tanítványai számára. Közeli falvak színpadáról is terjesztették a szép szót, a magyar kultúrát.

Ezek az írások (2-3 szinten aluli kivételével) érdeklődésre számot tartó toposzok mellett magas művészi igényességgel megírt alkotások, melyek közös szólamban egyesültek – s így megszületett az áhított harmónia. Harmónia, amit ez a két kitűnő tanárember próbált maga körül létrehozni. És, bizton állíthatjuk, sikerült nekik! Sikerült, mert jellemformáló egyéniségük, személyiségjegyeik – jóság, tisztaság, altruizmus, türelem (soha nem emelték meg hangjukat megfélemlítés céljából), tanítási vágy, segíteni akarás – voltak a garancia az óráikon eláradó harmóniára. 

Valahol olvastam, hogy léteznek „feladatemberek”. Ez a kifejezés nagyon illik rájuk. Az adásvágy, az ismeretátadás volt számukra az éltető lelki erő. Felismerték, hogy csak a tudás az, ami felemel, lelkileg gazdaggá tesz, és érzékenyebbé a közjó, a nemzeti műveltségünk állandó fejlesztése, gyarapítása iránt.

Széchenyi István, a legnagyobb magyar már 200 esztendővel ezelőtt figyelmeztette kortársait és a mindenkori generációkat, hogy a „kiművelt emberfők” országa (nemzete) kell legyünk, hogy elismerést, tekintélyt szerezzünk a világban. És azzá váltunk! Mire alapozom ezen állításomat? Nos, az emlékkönyvbe íróknak nagyon kis százaléka filológus, nagy részük magas szintű műszaki képzésben részesült, reál szaktudományok oklevelesei, de csodálatosan fogalmaznak, művészi stílusuk bővelkedik költői képekben. Számomra, filológus számára is igazi öröm olvasni az egyes írásokat.

Ezeket a gyönyörű gondolatokat, mély és őszinte érzéseket olvasva tisztán kirajzolódik előttünk a két pedagógus személyisége. Áldott „Fényemberek” voltak, akikből sugárzott a tudás fénye és a szeretet jótékony melege. Hamvas Béla megállapítására reflektálva: „A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.” És Ők adtak!

Az emlékkönyvet olvasva egyszerű a könyv üzenetét dekódolni: az ifjúkor csodálatos, ábrándos világába elmerülve az emlékezések sokaságának reflektorfényébe állított két pedagógus nagyszerűségének felidézése és élővé tétele a koherencia jegyé-ben. Jakobson szerint: „ahhoz, hogy a szövegbe kódolt üzenet eljusson a befogadóhoz (olvasóhoz, hallgatóhoz), a szövegnek érzelmileg átélhetővé, érzékelhetővé kell válnia.” Én hiszem, hogy e sok jeles írásnak, azaz írónak köszönhetően ez megvalósulhat… Ismertségük, legendás tudásuk, ügyszeretetük és tisztességük híre átnyúlik országhatárokon és generációk sokaságán, mert mindig az igazsághoz szabták szavaikat és tetteiket.

A Gyémántcsiszolók egy mementó, mely gyűjteménye az emlékeknek, de ugyanakkor emlékeztető is! E könyvet forgatva, némi nosztalgiával, virtuálisan a múltban lapozgathatunk, felidézve gyermekkorunk derűs emlékeit, ifjúkorunk történéseit és a két szeretett tanár személyét, valamint azokat a félelmetes történelmi viharoktól és rettegésektől terhes időket. De most tekintetünk a Holnapra emeljük, mert a „szebb jövő tán bennünk álmodik” (Szabó Lőrinc: Kis nép fia), amit a Fiatalok, „a Jövendő virágai” (Bolyai Farkas) építenek fel nemzetünk számára, hogy valóban „az Élet szent vidék” (Ady) legyen.

Az emlékkönyv külső megjelenését, köntösét Buksa Éva-Mária és Donáth Nagy György tervezte a könyv sokatmondó címéhez asszociálva: a címlapon a csiszolt gyémánt csillogása, a kiművelt elmék ragyogásának szimbóluma tölti be a teret, amelyen sejtelmesen feldereng a két „Gyémántcsiszoló” arcmása.

A 268 oldalas könyv hátlapjára – mementóként – matematikai képleteket, mátrixokat, függvényeket helyeztünk (ha netán valaki próbára akarná tenni memóriáját, tudását!), és a heliocentrikus világképet szimbolizálva középen a Nap helyén egy gráf található, melynek szövege: „A tökély az értelem világító világosságában s a szív jótékony melegében áll.” Ez a Bolyai-gondolat a könyv üzeneteként is értelmezhető.

A Bolyai-eszmeiséget idézve hinni szeretnénk, hogy ez az örök érvényű Bolyai-aforizma virtuálisan messze visszhangzik az űrben, és minden magyar, a földgolyón bárhol is éljen, meghallja ezt a 200 éves, de örök érvényű intést. És bennünk, bolyaisokban erősíti a kohéziót, az együvé tartozás (a bolyaisok családjába tartozás) jóleső érzését.

A „sokszínű szöveg” gondozása, javítása Buksa Éva-Mária munkája.

A könyv elektronikus szerkesztője Donáth Nagy György.

A könyv kiadását a Szucher Ervin irányította Juventus Kiadó vállalta.

Hinni szeretnénk, hogy az emlékkönyv íróinak megtartó emlékezete és alkotó képzelete kitörülhetetlen nyomot hagy évtizedekre, meglehet évszázadokra a mindenkori nemzedékek részére. 

Végezetül álljon itt Kosztolányi Dezső örök érvényű figyelmeztetése: „A könyvek értelmet az olvasótól nyernek.” Adja Isten, hogy nyerjen értelmet!

A könyv megvásárolható Marosvásárhelyen a meseboltban: Gyöngyvirág (Lăcrămioarei) utca 15. szám, valamint Kirsch Attilánál.