2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A kitelepítésekre emlékeztek Marosvásárhelyen

A romániai földbirtokosok 1949. március 3-i fekete éjszakájára, az otthontalanná válás óráira emlékeztek péntek délután a marosvásárhelyi Vártemplom udvarán emelt kopjafánál a kitelepítés egykori áldozatai és leszármazottaik. 

Az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány, valamint az alapítványból – belső konfliktusok miatt – tavaly kivált Castellum Egyesület Történelmi Családok Társasága külön szervezte meg az együttlétet. Elsőként az egyesületi tagok gyújtottak mécsest, koszorúztak és mondtak imát a kopjafánál.

Teherautón az otthontalanságba

A jelenlevők közül többen átélték a 74 esztendővel ezelőtti borzalmakat. Lázár Pál, az egyesület vezetőségi tagja is a hajdani, családostul földönfutóvá tett gyermekek közé tartozott. Kérésünkre részletesen felidézte a történteket.

– Egy Maros-parti településről, a Hunyad megyei Laposnyakról, Dobra községből származom. 1949-ben tízéves voltam. A kitelepítés éjszakáján édesanyám volt csak otthon a szakácsnővel. Apámat egy kirakatper során két évre börtönbe zárták, én a két testvéremmel Déván laktam kvártélyban egy ismerős családnál, mivel a falunkban nem volt magyar iskola. Azon a márciusi éjszakán valamikor éjfél után kopogtak be édesanyánkhoz az illetékesek. Ahogy megjöttek, kezdték is felleltározni a házat. Édesanyám nagyon megijedt, nem tudta elképzelni, mi fog most vele történni. Felültették egy teherautóra, ugyanarra, amelyikre a mostohaanyósát, nagyapám második feleségét is, aki szintén a faluban lakott. Semmit nem vihettek magukkal, át sem öltözhettek, úgy, ahogy voltak, Dévára szállították őket, a rendőrségre. Ott gyűjtötték össze az egész megyéből a földtulajdonosokat. Mikor édesanyám meglátta az ismerősöket, megnyugodott, azelőtt ugyanis azt hitte, hogy apánk miatt viszik el, esetleg őt is bezárják. Alá akarták vele íratni, hogy lemond a birtokról. Először ellenkezett, de egy zsidó ember, aki jól beszélt magyarul, mondta neki, hogy „nagyságos asszony, tegye, amit kérnek, mert ha ellenáll, csak ront a helyzetén”. Akkor aztán aláírta. Felsorolták neki, hogy melyik városokba mehet kényszerlakhelyre. Eredetileg úgy volt, hogy Dévát nem választhatja, mert túl közel esik a birtokhoz, hiába ismételgette, hogy ott van a családja. Váratlanul azonban megszólalt egy tisztforma ember a sarokból: „Mama rămâne acolo, unde-s copiii”, vagyis „Az anya ott marad, ahol a gyermekei vannak”. Ennek az idegennek a jóindulatán múlt, hogy édesanyánk Déván maradt – az emlékfoszlánynál elcsuklott az idős férfi hangja, de erőt vett magán, és folytatta: 

– A kitelepítés után két héttel megengedték édesanyámnak, hogy visszamenjen a régi otthonába, és elhozzon onnan bizonyos javakat. Kapott egy listát, azon volt felsorolva, mit vehet magához, például, ahány családtag van, annyi tányért és evőeszközt, persze csak olyant, ami nem ezüst. A városban sok ismerősünk volt, akik könnyítettek a helyzetünkön. A falusiak is, amikor jöttek be a piacra, rendszeresen hoztak nekünk ételt, volt, mikor még egy szekér fát is. Mi, gyermekek a tanév végéig a kvártélyban maradtunk, mivel előre ki volt fizetve. Közben édesanyám talált egy albérleti szobát egy Capri nevű családnál, ahol a nagypapa olasz kőfaragó volt. Nagyon rendes emberek voltak. Egy 4x4-es szobát bocsátottak a rendelkezésünkre. Amikor a néptanács illetékesei erről tudomást szereztek, további lakókat akartak odaköltöztetni. De akárkit küldtek, mindenki magától elment, látva, hogy egy háromgyermekes asszony él ott. Igaz, édesanyám erre rá is segített, mert valaki mondta neki, hogy ha piramidont vagy valami hasonlót tesz a sparheltre (sz. m.: főzőkályha), akkor egérszag lesz a szobában, és ő így is cselekedett. Miután édesapánk kijött a börtönből, öten éltünk abban a szűk helyiségben. Mi az öcsémmel emeletes ágyban aludtunk, ahogy nőttünk, kilógott belőle a lábunk. 1963-ban eltörölték a kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet, de senki nem mondta, hogy „tessék, kapsz egy jobb lakást”. Ki, ahogy tudott, úgy boldogult.

Gyermekkor pince- és padlásszobákban 

Ugron Zoltán, a Castellum Egyesület alelnöke hét évvel a kitelepítés után született. Az édesapja 47 évesen élte meg a földbirtokosok kálváriáját. A Székelykeresztúr melletti, fiatfalvi Ugron-kúriából Marosvásárhelyre hozta azon az éjszakán a teherautó. 

– Az volt a szerencse, hogy édesanyám vásárhelyi származású, így volt kitől segítséget kérni, a kitelepítetteket ugyanis rendszerint az ismerősök fogadták be. Mi a testvéreimmel az ötvenes években jöttünk a világra. Pince- és padlásszobákban laktunk, mikor hol lehetett. A Tisztviselőtelepen nagyapámék házához hozzáépítettek egy 2x3-as szobát, én oda születtem. 1949 márciusától rendes munkahelyük sem volt a kitelepítetteknek, édesapám például kertészmérnöki végzettséggel disznóhizlaldában kapott segédmunkási állást. A hatvanas években enyhült a helyzet. Édesanyám, aki az IREM villamosvállalatnál dolgozott, rengeteg levelet írt lakásügyben az igazgatójának, sőt, Ceauşescunak is, és a kitartásának köszönhetően végül kiutaltak nekünk egy tömbházlakást. 

Visszakapták-e a rendszerváltás után az eltulajdonított ingatlanokat? – kérdeztük az Ugron család leszármazottját.

– Az erdőket nagyjából igen, a szántóföldek ügye még rendezetlen. De ezzel nem csak mi vagyunk így. A 90-es évek elején sok mindenkinek adtak földeket birtoklevéllel, azokat nagyon nehéz visszaperelni. Az Ugron-kúriát, ahol a kommunizmus alatt az állami gazdaság, majd iskola is működött, visszapereltük. Az egyik unokatestvérem kifizette a többi örököst, így az ő tulajdonába került a kastély. Jelenleg felújítás alatt van az épület. Turisztikai rendeltetése lesz, a tervek szerint egyebek mellett lovasiskolának is helyet ad a jövőben. 

– Az államosítóknak az volt a nagy tévedésük – összegzett beszélgetésünk végén Ugron Zoltán –, hogy arra kötelezték a szüleinket, hogy minden szerdán jelenjenek meg a rendőrségen. Így alkalmunk volt megismerkedni a sorstársakkal. Sok mindenkit hoztak akkoriban Vásárhelyre, tehát akaratán kívül a rendszer segített abban, hogy közösséggé váljunk. 

Fotó: Nagy Tibor

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató