Márton igazi ezermesternek számított a tő- és távolabbi szomszédok körében. Őt hívták, ha kiment a biztosíték, ha csöpögött a csap, ha lyukat kellett fúrni, szeget kellett beverni a falba egy új könyvespolc vagy családi fotó számára. A tömbháznak, ahova a válása után költözött, többnyire idős lakói voltak, akik hamar a bizalmukba fogadták az ötvenes éveiben járó férfit. Igaz, rá is szolgált az általános rokonszenvre, a kéréseket ugyanis, amikkel elhalmozták, rendszerint vonakodás nélkül teljesítette, és fizetséget sem várt a másokra szánt időért. Egy tányér sütemény, habos kávé, pohár pálinka azért mindig járt érte, és ő tisztában volt vele, hogy a köszönetnek ezt a formáját bántó lenne visszautasítani. Jó híre lakrészről lakrészre vándorolt, nekem is egy nyugdíjas szomszédasszony mesélt róla évekkel ezelőtt. Mi egyébként futólag ismertük egymást. Néha esténként, bevásárlásból jövet váltottam vele pár szót a tömbházunk melletti sétányon, ahol rendszerint három kutya fölött őrködött. Mindig is azt hittem, hogy a sajátjai, és magamban kicsit furcsálltam, hogy boldogul a kis testű, ám igen fürge kedvencekkel a szűk, vagon típusú panelben. A múlt héten aztán megoldódott a rejtély.
A szükségállapot kihirdetése óta elnéptelenedett a lakótelep, szürkület után egy-két kósza tinédzsercsapaton és munkából, boltból hazasiető, többnyire maszkos figurán kívül nemigen látni embert. A kutyások sem sétáltatnak már csoportosan, mint azelőtt, éppencsak feltűnnek, és eltűnnek, szinte láthatatlanok. Ezért is volt annyira szembeötlő a csendből kimagasló, szakállas alak, aki körül ezúttal három helyett hat négylábú szimatolt, szaladgált. Nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek az ebszaporulatra.
– Csak egy az enyém – mosolyodott el Márton a szakálla alatt. – Eddig két szomszédasszonyom kutyusát is én hoztam le, egy idős hölgyét, aki nem tud kijárni a lakásból, és egy fiatalabbét, aki sokszor ilyenkor megy munkába, de ha nem éjszakás, akkor sincs energiája félórákat a tömbház mellett ácsorogni. A járvány azonban másik három lakót is megijesztett. Idősek, betegesek, nem csodálom, hogy félnek. Felajánlottam, hogy vigyázok az ő kutyáikra is. Ha hárommal „kibogoztam magam”, kétszer annyi sem jelenthet túl nagy gondot. Persze, jobban kell figyelni, de nincs baj. Csak az egyik kiskutyával értek szót nehezen. Nagyon el van kényeztetve, és úgy látom, nincs ínyére, hogy nem babusgatom. De idővel biztosan megszokjuk egymást, főleg, ha még sokáig elhúzódik a karanténidő.
– Ön nem fél? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Nem igazán. Úgy gondolom, aminek meg kell történnie, úgyis megtörténik, minden mástól pedig védve vagyunk. Volt egy nagynéném, ő a legjobb példa erre. Édesanyám mesélte, hogy a nővére kilencéves korában elkapta a tífuszt. Nagyapámék titokban, lesötétített kocsival szállították el otthonról. Egy hegyi faluba vitték, egy idős asszonyhoz, aki jártas volt az ilyen betegségek gyógyításában. Úgy tudom, fokhagymával és különféle gyógynövényekkel kezelte nénémet, és sikerült lábra állítania. Az orvosok lemondtak róla, de neki dolga volt még a világban, így megmaradt. Kemény, talpraesett asszony lett belőle, két gyermeket nevelt fel, az unokáit is sokáig rendezte. Én ebből a történetből inspirálódom, ha szóba jön a félelem. Legalábbis ami a magam egészségét, biztonságát illeti. A lányom Szegeden él az édesanyjával, érte nagyon is aggódom. Naponta beszélünk interneten, olyankor mindig megnyugszom, de aztán újra erőt vesznek rajtam a nyomasztó gondolatok. Látja, én ilyen ellentmondásos „találmány” vagyok.
Beszélgetőtársam ekkor vette észre, hogy a kutyacsapat fehér bundás „fekete báránya” már a sétány másik végén bogarászik.
– Riki, tessék gyorsan idejönni! – kiáltotta, és már indult is a szökevény után. A többi négylábú – mint rosszcsont társukat lenéző, a tanító dicséretéért versengő diákok – csendben figyelték a jelenetet. Márton utol-érte, és ölbe kapta az elcsavargott kiskutyát, aztán csapatához visszatérve kiadta a két vezényszót: indulás haza. Szívesen kérdezgettem volna tovább, például különösen érdekelt, hogy mivel foglalkozik, hogy ennyi szabadideje van. Mivel azonban udvariasan elköszönt, ezt már nem állt módomban megtudakolni. Egy későbbi találkozás alkalmával árulta el, hogy betegnyugdíjas, részletekbe azonban nem bocsátkozott. De azt hiszem, ezeknek az információknak ebben a történetben nem is lenne igazán jelentőségük. Ami fontos volt, arra a kutyapásztorkodás félórájában maradéktalanul fény derült.
