Beszélgetés László László középiskolai tanárral, történésszel, tankönyvszerzővel
– Földrajzilag hol fekszik a Szilágyság?
– Az egykori Szilágyság csak részlegesen azonos a jelenlegi Szilágy megyével. Ha ezt a térképen eltolnánk egy kicsit nyugati és még kevesebbet északi irányba, akkor fedné le Szilágyságot. Földrajzilag délről a Réz-hegység és a Meszes vonulata határolja, keleten a Szamos völgye egész Zsibóig, északon a Bükk-hegység, nyugat-északnyugat felé az Érmellék vidékén nyitott tájegység. (Az érmelléki Ady Endre szilágyságinak tartotta magát.) Történelmileg Szilágyságot a szomszédos Bihar–Szatmár–Kolozs és Szolnok-Doboka vármegyék határolták.
– Kit, mit adott a Szilágyság az egyetemes magyar kultúrának, tudományos életnek, történelemnek, zenének stb.?
– Szilágyságba szakadt székelyként én erre úgy tudnék válaszolni, hogy szép számmal vannak szilágysági születésű, esetleg itt tanult, itt élt és alkotó, tehát ide kötődő személyiségek, akikre a ma embere bátran felnézhet.
– Társszerzője voltál a VI. és VII. osztályban használatos Az erdélyi magyarság történelme tankönyvnek, amelyet Vincze Zoltánnal írtatok, és közel 20 évig, 2019-ig tanultak belőle a hazai magyar diákok. Milyen szempontok figyelembevételével állítottátok össze a könyvet, amelyet az RMDSZ „harcolt ki”?
– Az eredeti, 1997-es tanterv pontos címe: A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai, és ez alapján írtuk szép emlékű Vincze Zoltán kolozsvári kollégámmal együtt az első ilyen romániai tankönyvet.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az 1996-os tanügyi törvény tartalmazta valamennyi romániai nemzeti kisebbség számára a lehetőséget, hogy saját történelemtankönyvéből ismerhesse meg múltját. Nyilván, az RMDSZ-es honatyák járták ezt ki, de mások – németek, romák, szlovákok stb. – is éltek ezzel a lehetőséggel. A magyar tankönyv tanterve (szakzsargonban: programja) erdélyi magyar történészek közös munkája, amit a minisztérium által kijelölt román történészbizottság is jóváhagyott. Ez alapján írtuk a könyvet, amelyet nem cenzúráztak. A 180 oldalas tankönyvről készítettünk egy kb. 8-10 oldalas román nyelvű tartalmi összefoglalót, azt elolvasták az illetékesek, és mehetett a könyv a nyomdába. A román részről nem volt különösebben rossz sajtóvisszhangja vagy netalán rosszindulatú támadás... Még egy szakmai apróság, amit tudni kell a végül 1999-ben megjelent tankönyvről: olyan stílusban írtuk, hogy tanárnak, diáknak, akár felnőttnek is hasznára legyen, hisz azok a tanárok kellett tanítsanak belőle, akiknek az egyetemen nem tanítottak magyar történelmet Romániában...
– Ezt a könyvet váltotta fel egy hatszerzős szerkesztőgárda által kidolgozott újabb kötet, amelynek te is tagja voltál. Mivel több, teljesebb és gazdagabb ez a kötet?
– Van pár lényeges különbség az 1999-es és a 2018-as tankönyvek között. Az első egyetlen tankönyv volt a két osztály, a VI. és a VII. számára. Az újabb már két külön tankönyv a két osztálynak. Az elsőben nem voltak színes illusztrációk és térképek, mondhatni klasszikus, „régimódi”, múlt századi tankönyv volt, az utóbbi már szépen illusztrált, kiváló térképekkel, több benne a gyakorlat és az olvasmány. Talán van digitális változata is. S a hat szerzőből négy történész, egy térképész és egy grafikus. Még egy nem elhanyagolható „apróság”: a régi tankönyv magánkezdeményezés volt, Tőkés Elek kolozsvári kiadó-szerkesztő vállalta az anyagi kockázatot, Vincze Zoltán s jómagam mint szerzők, valamint a két lektor: Csetri Elek és Péntek János professzorok vállaltuk az erkölcsi és szakmai kockázatot, hogy megszülessen a tankönyv. Az újabb tankönyv esetében a szélesebb szakma intézményesen beállt a tankönyvprojektbe, gondolok itt a BBTE magyar történelem tanszékére, tehát egy jóval tágabb csapat végezte el a munkát.
– Kik a szerzők, szaklektorok?
– A hatodikos tankönyv szerzői: Ványolós István-Albert, Váradi Éva-Andrea,Wolf Ágnes-Kinga, Vajnár János, Orbán Zsolt, Gyöngyössy János (illusztrációk), Bartos-Elekes Zsombor (térképek). Szaklektorok: dr. Lupescu Mária, dr. Rüsz-Fogarasi Enikő. Nyelvi lektor: dr. Köllő Zsófia.
A hetedikes tankönyv társszerzői: Orbán Zsolt, Novák Károly-István, Gidó Csaba és László László. Grafikus Gyöngyössy János, térképész dr. Bartos-Elekes Zsombor. Referensek: dr. Nagy Róbert Miklós és Váradi Éva-Andrea. Szakmai lektor: dr. Lönhárt Tamás és dr. Köllő Zsófia.
– Térjünk vissza a Szilágysághoz. Mennyire tartják fontosnak az itteni magyarok a gyökerek ápolását és továbbadását a következő nemzedéknek?
– Nagyon is, mert a szilágysági ember – a legtöbb székelyhez és erdélyihez hasonlóan – hagyománytisztelő. A családban, a településeken továbbéltetik vagy felélesztik a helyi hagyományokat, legyen szó kalákáról, disznóvágásról, népművészetről, citerazenekarról, néptánccsoportról stb. Fontosnak tartják a helyi jeles személyiségek emlékének ápolását: emlékműveket állítottak és állítanak, iskolákat, intézményeket, utcákat neveznek el róluk, továbbá előadások és kiadványok formájában ismertetik munkásságukat. Falumonográfiák készültek és készülnek. Régebb a helyi történelemtanárok számára szinte kötelező volt, hogy I. fokozati szakdolgozatuk témája falutörténet, településmonográfia legyen. Az igényesebb kollégák nem csupán korábbi munkákból inspirálódtak, hanem levéltári kutatásokat is végeztek. Kevesen tudják, hogy Szilágyságban is volt Orbán Balázshoz hasonló szerző: Petri Mór, aki hat kötetben megírta Szilágy vármegye monográfiáját a boldog békeidőkben (az első világháború előtt.) Ez mintaként szolgált az 1990 után újjáéledő Szilágyság-kutatásnak, melyet a helyi sajtó (a Szilágyság hetilap és a Hepehupa művelődési folyóirat) is felkarolt, és folyamatosan közöltek ilyen jellegű írásokat. Több kisebb füzet és kötet után 1999-ben jelent meg a Szilágysági magyarok vaskos kötete, mely Petri Mór munkája folytatásának tekinthető, s amelynek azóta újabb kötetei is megjelentek. Számos emlékmű, szobor, emléktábla jelzi, hogy az utókor gondol a nagy elődökre.
– Olyan középiskolában tanítasz Zilahon, ahová Ady Endre és Iuliu Maniu járt a XIX. században. Megkockáztatom: egy jó magyar és egy jó román érzelmű emberről van szó. Milyen szellemiséget ápolnak a nagy költőről, illetve a nagy történelmi személyiségről?
– Az 1646-os alapítású hajdani református kollégiumban tanítok, amely két évtizede a Silvania Főgimnázium nevet viseli, 1948 óta állami iskola és 1960 óta vegyes, román-magyar tagozatú. Maniu 1886–1890 között járt ide a felekezeti középiskolába, mely toleráns és befogadó alma mater volt. A többségi református diákok mellett római katolikusok, görögkatolikus és ortodox románok, zsidók is jártak ide. A tanítás nyelve a magyar volt, de hittanra mindenki saját felekezete lelkésze vagy oktatója órájára járt. Maniu a középiskola alsóbb osztályait Balázsfalván a görögkatolikus középiskolában végezte, és Petri Mór magyar szakos tanár győzte meg a szilágysomlyói születésű Maniu szüleit, hogy adják fiukat a közelebbi, zilahi kollégiumba. Az ifjú Maniu szorgalmas tanuló volt, aki tanév végén a dicséretes és díjazott diákok közé tartozott, és hetedikes (mai szóval XI.-es) korában az önképzőkör aktív tagja volt kisebbségi, tehát román volta ellenére. Maniu emlékét 1990 óta ápolja az iskola, azelőtt, a kommunista érában tiltott személy volt. A 2010-es iskolamonográfia hátsó borítóján Maniu képe és az 1940-ben az iskola akkori vezetésének küldött táviratából idézett sokatmondó szemelvény olvasható: „Az intézet falai között oly hosszú idő után szüntelenül ápolt becsületérzés, a gondolat és véleményszabadság és mindnyájunk saját fajszeretetének magasztos eszményei kitörölhetetlenül lelkembe vésődtek, melyek világító fáklyaként lebegtek lelki szemeim előtt”.
Ady Endre 1896-ban érettségizett ugyanebben az iskolában. Ő is aktív tagja volt az önképzőkörnek – ma irodalmi körnek mondanánk. Végzős diákként a helyi hetilapban jelent meg első verse nyomtatásban. Ady élete végéig „hazajárt” Zilahra, egykori iskolájába, mentorként tisztelte tanárát, Kincs Gyulát. A költő halála után, rendszertől és korszaktól függetlenül, Ady emlékét ápolták és ápolják az iskolában. 1953–1968 között az iskola a nevét viselte. Van két szobra az iskolában, és rendszeresen tartanak megemlékezéseket, szavalóversenyeket a költőóriás emlékére. Az iskolatörténet magyar változatának hátsó borítójáról Ady és Maniu együtt néz szembe az utókorral. Vagyis az iskolában, általában Zilahon és a Szilágyságban szabályszerű Ady-kultuszról beszélhetünk, a szó nemes értelmében...
– „A történelem história és nem hisztéria” – állítottad többször szóban és írásban. Ezt hogy érted?
– A történelem nem foci, nem politika és nem mezőgazdaság, mert a rossz nyelvek szerint ezekhez mindenki ért mifelénk. A történelem egy társadalomtudomány, amelyet jó, ha szakemberek művelnek, nem pedig dilettánsok. Ha egy közszereplő történelmi megemlékezésen beszél egy múltbeli eseményről, kérjen meg egy szakembert, hogy az fogalmazza meg neki röviden a beszédnek azt a részét, és ne bocsátkozzon hosszas fejtegetésekbe vagy részletekbe. A történelem – régiesen história – válthat ki érzelmeket az emberekben (hisz van nemzeti érzés is), de nem szabad hisztériakeltésre használni, sem ellenségkép megrajzolására, sem bosszúállásra múltbeli vélt vagy valós sérelmek miatt. Mint ahogy az is helytelen, ha
a jelent vetítjük vissza a múltba, vagy a múltat a jelenbe, vagy a magunk szája íze szerint magyarázzuk (félre) a történelmet. Ugyancsak történelmietlen, ha konteókkal (összeesküvés-elméletekkel), nem pedig oksági összefüggésekkel magyarázzuk a történelmi eseményeket.
– Erdőszentgyörgyön születtél, a Rhédeyek városában.
– Háromgyerekes családba születtem 1958. május 26-án, utolsónak. Az utcában nagyobbrészt magyarok laktak, de volt néhány román család is; róluk onnan tudtuk, hogy románok, hogy a „román templomba” jártak, „román húsvétot” tartottak, és gyerekeik, a mi barátaink, román osztályokba jártak. Egyébként mindenki magyarul beszélt. Volt cigány (roma) szomszéd és pajtás, játszótárs és csapattárs a fociban, osztálytárs, sőt barát is. Jártunk egymás házába hétköznap és ünnepekkor. Nyaranta mentünk fürdeni a Küküllőre, télen szánkázni Székhez, tavasszal az erdőre hóvirágot szedni, máskor gombászni, horgászbotot, nyilat vágni mogyorófából. Izgalmas és szép gyerekkorom volt, nem voltunk gazdagok, de a szüleink nem sajnálták a pénzt könyvre, színházjegyre, taníttatásunkra. Négy év napközi után kezdtem az iskolát; négy iskolaépület volt, valamennyibe jártam, és nagyszerű tanáraim voltak.
– Miért választottad a történelmet?
– 1977-ben érettségiztem, mi voltunk az utolsó elméleti végzős nemzedék, utánunk az iskola átalakult szakközépiskolává. A történelmet nem az iskolában kedveltem meg, hanem jóval korábban, amint hallgattam az első és második világháborút megjárt férfiak történeteit. Aztán az általánosban Lajika bácsi tanított, aki nagyon jól felkészült tanár volt. A középiskolás tanárom akár meg is utáltathatta volna velem a történelmet (a legtöbb diák esetében sikerült is neki), de én ezzel szemben immunis voltam.
– Kik tanítottak a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, akik nemcsak történelemleckét, hanem az itthon maradás fontosságának gondolatát is elhintették belétek, erdélyi magyar diákokba?
– Eredetileg történelem-földrajz párosítást szerettem volna, de az akkoriban nem volt, és így választottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a történelem–filozófia szakot, amit 1985-ben végeztem el. Tanáraim közül többen (pl. Csetri Elek, Nagy György) jelentős hatással voltak rám. A nyugalmazott professzorok közül többen is besegítettek az egyetemi munkába, volt, aki csak úgy magánemberként, közülük Jakó Zsigmond és Bodor András nevét említeném meg. A román professzorok között is voltak tudós koponyák és gerinces emberek, ami a nyolcvanas években nem volt semmi. Egyetemi tanáraink többsége személyes tartásával és kiállásával például szolgált számunkra. A magyar „alcsoportban” csak négyen voltunk (a 25-ös évfolyamból), így még közelebb kerülhettünk tanárainkhoz: el lehet képzelni, amikor egy irodában az íróasztal egyik oldalán a professzor magyaráz, kérdez, s mi vele szemben ülünk és jegyzetelünk, szivacsként próbáljuk beszívni a tudást, vagy, hogy a vizsgákat és szemináriumokat mennyire komolyan kellett venni ilyen körülmények között. Esetenként saját könyvtárukból adtak nekünk elolvasásra olyan frissebb szakirodalmat, amelyet az egyetem könyvtárában nem kaphattunk meg. Még vakációra is adtak könyveket, bizalmi alapon. Kihelyezésünk után, miután kineveztek egy szilágysági községbe (Szilágysámson), s Kolozsvártól és az egyetemtől búcsúztam, az egyik professzorom úgy vigasztalt, hogy ne izguljak, mert a református kollégiumban nincs „címzetes” történelemtanár a magyar tagozaton. Akkoriban a mai iskolám Matematika-fizika Líceum néven szerepelt, s számomra csak vágyálom volt, hogy egy ilyen komoly, színvonalas és nagy múltú iskolában taníthassak. 1990-ben versenyvizsgával kerültem Zilahra, ebbe az iskolába.
– Nem érezted, hogy – mint magyar történészt – figyelnek, netán a szeku adatokat gyűjt rólad az „aranykorszak” éveiben?
– Egyetemistaként hallottunk eseteket. De én azt hiszem, egyetemistaként „kis halacska” voltam a szeku számára, egy vidéki srác, egyszerű családi háttérrel. Akadt nekik dolguk a jeles értelmiségiekkel, akiket nyomon követtek. Az egyetem elvégzése után, Szilágyságba kerülve, egy „kisebb tóban” már érdekesebb lehettem, mert 1987-től kezdve megfigyelési dossziém volt (ez 2003-ban került a kezembe). Nem voltam hős, sem kifejezetten rebellis, de azért kifejezetten bólogatójános sem. A saját követési-megfigyelési dossziémból tudtam meg, hogy akkori írásaim azt árulták el a szolgálatoknak, hogy felfogásom ellenséges és nacionalista-irredenta. Persze ez nem volt igaz, nem ment el az eszem. De ez elég volt, hogy egyrészt igazolják létjogosultságukat, másrészt családomat és ismerőseimet lekáderezzék. A dossziém ismeretében derült ki számomra, hogy miért örültem a tanfelügyelőség részéről kiemelt figyelemnek. Ugyancsak a megfigyelési dossziémból tudtam meg, hogy a szekuritáté volt az első „műfordítóm”. Ott volt a dossziémban fél tucat versem román fordításban. Gyatra fordításokról van szó, de arra volt gondjuk, hogy megszerezzék a szövegeket, és akadt fordító is.
– Beszéljünk a köteteidről is. Kérlek, sorold fel őket, a társszerzősöket és a fordításokat is, megjelenésük évével.
– Önálló köteteim: Erdélyi fejedelmek (1999); A nándorfehérvári diadal. Történeti mondák (2004); „Lantom, kardom tied, oh szabadság!” Történelmi olvasókönyv az 1848/1849-es forradalomról és szabadságharcról (2010); De la Colegiul Reformat – la CNS. Din istoria celui mai vechi liceu din Zalău (2010); A Református Kollégiumtól a Silvania Főgimnáziumig. Zilah legrégebbi középiskolájának története (2014); Visul meu... Interferenţe istorice şi culturale româno-maghiare (Az álmom. Román–magyar történelmi és kulturális interferenciák, 2019); A fehér vödör (novellák és egyéb történetek, 2023). A következő kötetekben publikáltam: Szilágysági magyarok (1999); Erdélyi útikalauz (2005); A Tordai-hasadéktól Szent Anna taváig (2005); Ahogy az egy Isten látja [40 erdélyi unitárius templom] (2016); Szilágysági református naptár (2010–2023); Comunicări ale cercurilor Ştiinţifice studenţeşti. Istorie II. (Tudományos diákszakkörök közleményei. Történelem. II.) (1984); Anuarul presei sălăjene (Szilágysági sajtó évkönyve) (2009–2022). Şcoala de azi – impas şi speranţă (A mai iskola – zsákutca és remény) (2011); Sălajul la centenar (Szilágyság a centenáriumon) (2019); Istoria Sălajului în „Caiete Silvane” (Szilágyság történelme a Caiete Silvane folyóiratban), I. (2022); A magyar kisebbség történelme és hagyományai. Tankönyv a VII. osztály számára (2019).
– Milyen fontosabb lapokban, folyóiratokban közöltél, beleértve a román nyelvűeket is?
– Napsugár, Ifjúmunkás, Korunk, Revista 22, Alma Mater Porolissensis, Caiete Silvane, Gazeta de Duminică, Erdélyi Múzeum, Limes (Zilah), Şcoala Noastră, Szilágyság (Szilágysági Szó), Szilágysági Vidéki Napló, Erdélyi Napló, Romániai Magyar Szó, Krónika, Hepehupa, Árkád, Magazin Sălăjean.
– Több román nyelvű tankönyvet fordítottál magyar nyelvre. Kérlek, sorold fel ezeket is.
– Vagy tíz történelemtankönyvet fordítottam le, egyedül vagy kollégákkal. Ezek közül csak azokat sorolom fel, amelyek ma is használatban vannak: Történelemtankönyv a X. osztály számára (Corint, 2005); Történelemtankönyv a XI. osztály számára (Corvin, 2006); Történelemtankönyv a XII. osztály számára (Corint, 2012); Történelemtankönyv a VI. osztály számára (EDP, 2018).
– Látsz esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, és őszintén, előítéletek nélkül megbeszélik/leírják/megjelentetik Erdély valós, igaz történelmét?
– Ismereteim szerint létezik és működik a magyar-román (román-magyar) történész-vegyesbizottság a két nemzeti akadémia égisze alatt. Legutóbb 2022 novemberében Aradon tartottak közös ülésszakot. Tehát szakmai találkozók vannak, de ez nem elég.
– Mi szükséges még?
– Vannak pozitív, közelítő lépések, de elsődlegesen politikai akarat, szándék kérdése a rendezés, a történelmi megbékélés. Akárcsak a francia–német megbékélés esetében. Azt a példát kellene követni a magyar és a román félnek: a politikának és a történészszakmának egyaránt.
– Mondj néhány szót a családról is.
– 1990-ben kerültem Zilahra versenyvizsgával, itt nősültem meg 1990-ben. Feleségem László Judit fizika szakos tanár, akivel egy iskolában tanítunk, az ő egykori iskolájában. Van egy orvos lányunk, aki az egyik erdélyi nagyvárosban dolgozik.
– Sokszor láttam képen a Zilah főterén felállított Wesselényi Miklós-szobrot, ahol a nagy államférfi kabátgallérján télen vastag hó van, nyáron pedig a zöld fák jelenléte teszi szebbé és vonzóbbá a környezetet. Állnak még ezek a reményt sugalló díszfák Zilah főterén?
– Wesselényi Miklós impozáns szobra, jobbágyával együtt, ma is áll. A főteret s a zöldövezetet is átrendezik, a fákat kivágták – meglátjuk, mit telepítenek a helyükbe. De a szobor közelében ott van a hajdani angyalos ártézi kút, és három éve egy padon ülő Ady-bronzszobor is. A költő mellé le lehet ülni, és együtt elgondolkodni a világ és az erdélyi magyarság sorsán...
