A Kovács András Ferenc Költészeti Díj ünnepélyes átadása

Csehy Zoltán felvidéki költő a díj első birtokosa. Múlt szombaton, április 13-án a marosvásárhelyi Studium Hubban az elismerést kezdeményező Látó szervezte ünnepségen vette át a kitüntetést. A népes közönség jelenlétében lezajlott eseményen Markó Béla költő idézte fel a névadó személyiségét, értékes életművét, méltatta a díj létrehozását és a díjazott munkásságát. Köszöntőbeszédét követően Mészáros Márton művészettörténész Kovács András Ferenc költészetéről tartott előadást, majd Balázs Imre József költő, szerkesztő laudálta a díjazottat. Csehy Zoltán válogatott verseiből felolvasva köszönte meg a díjat. A rendezvényen közreműködtek a Tompa Miklós Társulat művészei, Gecse Ramóna, Nagy Dorottya és Tollas Gábor. Az est moderátora házigazdaként Szabó Róbert Csaba Látó-szerkesztő volt. Mellékletünkben a rendezvényen elhangzott szövegekből teszünk közzé néhányat. 

Eladósodtunk

(Köszöntő a Kovács András Ferenc-díj átadásakor)

Van egy rossz hírem: el vagyunk adósodva. Eladósodott Marosvásárhely. Eladósodott Erdély. Kérem, ne ijedjenek meg, nem költségvetési adósságról beszélek. Ahhoz már egy ideje nem értek, nincs is miért értenem. Meg aztán van egy jó hírem is: törlesztjük az adósságot. Szellemi adósságról van szó. Kulturális adósságról, ha úgy tetszik. Ráadásul különös tartozás ez, hiszen kaptunk valamit az előttünk járóktól, és ezt nem nekik, hanem az utánunk jövőknek kell visszaadnunk, ahogy mondani szokás. Értékeket kaptunk, esztétikai és etikai értékeket egyszerre, amit nem szabadna elpazarolni, hanem megőrizni és továbbadni.

Nem bonyolítom tovább a metaforát, mert ellentmondásba keveredem. Kovács András Ferencről úgy beszélni, mint előttem járóról? Hiszen jóval fiatalabb volt nálam. Miért is kellett előreszaladnia, és előttünk átmennie a Styxen? Micsoda veszteség! Hónapok óta nincsen közöttünk, de sem a telefonszámát, sem az e-mail-címét nem törültem ki. Hiányzik nap mint nap. A panaszai, a keservei is hiányoznak. Meg aztán a folytonos figyelme. A bölcsessége. De nem búcsúztatom megint, ma ugyanis éppenséggel ünnepelnünk kell, hogy Kovács András Ferenc mégis itt maradt közöttünk. Nyilvánvaló volt ez a tegnapelőtt, a költészet napján is, amikor sokan idézték, és nyilvánvaló ma is, amikor először adjuk át a róla elnevezett, mindenképpen fontosnak ígérkező díjat.

Sok a tartozásunk, mondtam az imént. Sok maradandó értéket kapott az egész magyar irodalom Marosvásárhelytől, szinte találomra sorolom: Petelei István, Molter Károly, Kemény János, Szőcs Kálmán, Bözödi György, Székely János, Sütő András, Jánosházy György, Gálfalvi Zsolt, Mózes Attila. De én még Tolnai Lajos itt eltöltött tizenöt esztendejét, vitriolos, ám tisztító kritikáját is vállalnám a város nevében. Van egy-két emléktábla, van egy-két utcanév, de ez nem elég. Nagy az adósság, törleszteni kell. Milyen nagyszerű példa lehet, ahogy ez a díj létrejött. Közös erőfeszítéssel úgymond. Kezdeményezte a Látó, sokat dolgozott érte Szabó Róbert Csaba, és rögtön a kezdeményezés mellé állt Maros megye és Marosvásárhely önkormányzata is. Nem azért hangsúlyozom ezt, mert éppen a választási kampány küszöbén állunk, hanem mert ezt a példát tovább kellene vinni, és nagyon remélem, hogy így is lesz. Köszönet a Látónak, köszönet a polgármesternek, a városi önkormányzatnak, a megyei elnöknek és alelnöknek, a megye önkormányzatának. Illik az ilyesmit megköszönni, ezt megtanultam hajdan, de most nem hálálkodni akarok azért, ami természetes kellene hogy legyen, hanem jelezni szeretném, hogy egyelőre inkább kivétel az ilyesmi, nem pedig szabály. Mert ha szétnézünk egy kicsit a Kárpát-medencében, többfelé is azt látni ismét, amit mi hajdanában már megtapasztaltunk egyszer. Hogy akik éppen hatalmon vannak, a kultúrában is diktálni próbálnak. Nem tudom, lehet, már az olvasókönyvben is benne van: az író ír, a diktátor diktál. Ő nálunk jobban tudja, hogy milyen a jó irodalom, mit kell közölni, kit kell díjazni vagy jutalmazni, és kit nem.

Nos, ez a díj nem ilyen. Akik finanszírozták, nem akarták megmondani azt is, hogy ki kaphatja, ki nem kaphatja. Szakmai zsűri döntött. Bár tagja vagyok magam is ennek a zsűrinek, remélem, dicsérhetem: jó döntés volt, jó szempontok szerint. Kovács András Ferenc oly módon volt egészen kiemelkedő erdélyi költő, hogy Marosvásárhelyen is általános érvényűt alkotott, fontos életművet hagyott az egész magyar irodalomra, és egyúttal fontos életüzenetet is, miszerint nincsen semmilyen ellentmondás aközött, hogy magyar és európai vagy egyszerre, és hogy figyelsz arra, ami körülötted történik éppen, de azt is tudod, mi volt kétezer évvel ezelőtt. Abban is egyetértett a zsűri, hogy Kovács András Ferenc munkásságának velejárója a közéletiség, és miközben minden nyelvi készséggel, minden formai tudással felvértezett költő volt, nem zárkózott elefántcsonttoronyba, hanem hozzászólt akár a napi politikához is. Mi több, versben is ostorozta azt az öngyilkos kivagyiságot, hogy: Ugocsa non coronat. Jól tette, ha ostorozta, ezt mondom utólag is. Kár, hogy nem mindenki vett tőle példát.

Gratulálok Csehy Zoltánnak, aki maga is ilyen költő, magyar és európai. Azt is elárulom, hogy Kovács András Ferenc mindig nagy szeretettel beszélt nekem róla. Bár nem volt benne semmi szándékosság, sokatmondó az is, hogy első díjazottunk szintén Magyarország határain kívül él, Felvidéken. Legyen ez a díj csak kezdete egy olyan kulturális programnak itt Marosvásárhelyen, amivel végre folyamatosan törlesztjük halmozódó adósságunkat azokkal szemben, akik értéket teremtettek bárhol a Kárpát-medencében, és azokkal szemben is, akik ezeknek az értékeknek a fogyasztói lehetnek a távoli jövőben is.

Markó Béla