2019. december 14., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

 „Méltó és igazságos ítélete volt az Úrnak, hogy ezt a helyet, mely oly sokat szenvedett istenkáromlásuktól, a hitetlenek vérével töltötte meg. Most, hogy a várost bevettük, a zarándokok minden korábbi fáradozása és nélkülözése feledésbe merült, ahogy a Szent Sírnál imádkozva az Urat éltették” – írta egy szemtanú kilencszázhúsz esztendeje, 1099. július 15-én, amikor az első keresztes hadjárat lovagjai visszafoglalták Jeruzsálemet, a kereszténység szülővárosát a muszlimoktól.

A szeldzsuk törököktől szorongatott I. Alexiosz Komnénosz bizánci császár 1095 márciusában követeket menesztett segítségért II. Orbán pápához, kilátásba helyezve még az 1054. évi nagy egyházszakadás megszüntetését is. A pápa az év novemberében a clermont-i zsinaton gyújtó hatású beszédben ecsetelte Bizánc nehéz helyzetét és azokat a kegyetlenkedéseket, amelyeket a Jeruzsálembe tartó zarándokoknak a pogányoktól kell elszenvedniük. Végezetül új, fegyveres zarándoklatot hirdetett meg a következő évre, a résztvevők teljes bűnbocsánatával, a fellelkesült tömeg pedig a „Deus vult” (Isten akarja) szavakkal válaszolt.

Nyugat-Európában a viking és magyar kalandozások abbamaradása óta viszonylagos béke uralkodott, úgyhogy a hadjárat kapóra jött az egymással torzsalkodó, új birtokok szerzésében reménykedő lovagok számára. Egész Európában özönlöttek a zászló alá az önkéntesek. Legelőször egy szervezetlen, többségében parasztokból és kóbor lovagokból álló sereg indult útnak, a gyülevész had egészen Konstantinápolyig jutott, de a szeldzsukok hamar szétszórták őket.

Forrás: tortenelemklub.com


A szervezett, főurak és hercegek vezette sereg a terveknek megfelelően 1096 nyarán, több útvonalon indult el. Mivel IV. Henrik német-római császár és I. Fülöp francia király is egyházi átok alatt állott, a vezetést Bouillon Gottfried alsó-lotaringiai hercegre bízták. A 30 ezer gyalogosból és ötezer lovasból álló négy hadtest mellett számtalan kisebb, szervezetlen csapat is elindult, a főerő Magyarországon és a Balkánon át érte el Bizáncot.

A keresztesek első haditette a Márvány-tenger partján fekvő Nikaia bevétele volt 1097 júniusában. Az előrenyomulás a forró anatóliai hegyvidéken egyre nehezebbé vált, csak októberben érkeztek meg Antiochia alá, amelyet 1098 júniusában vettek be. A harcok és nélkülözések miatt mintegy felére csökkent sereg 1099. június 7-én vert tábort Jeruzsálem falai alatt.

Az ostrom kemény diónak ígérkezett, hiszen a város kettős, nem egy helyen 18 méter magas, három méter széles falakkal volt körülvéve, három oldalról vízmosások, mocsarak is övezték. A várost több ezer fős helyőrség védte Iftikhar al-Dauda vezetésével, aki a falakon kívüli kutakat megmérgeztette, a termést felégettette, a potenciális árulónak tekintett jeruzsálemi keresztényeket pedig (de a zsidókat nem) már korábban elűzte. Az egy hónapos ostrom során a támadók legalább annyit szenvedtek, mint a védők, mert igen kevés élelmet tudtak szerezni, és állandó szomjúság gyötörte őket. Először katapultokkal bombázták a falakat, majd egy hét múlva rohamot indítottak, de megfelelő felszerelés híján vissza kellett vonulniuk. Nem sokkal később azonban utánpótlásuk érkezett, és a hajók fájából ostromtornyokat, ostromlétrákat építettek.

Július 8-án, miután vallási relikviákat vivő szerzetesek mögött mezítláb bűnbánó körmenetet tartottak, megkezdődött az ostrom utolsó szakasza. A falhoz egyre közelebb tolt ostromtornyokról július 13-án éjjel indították meg a döntő rohamot, s egynapos elkeseredett küzdelem után, július 15-én hajnalban egy kisebb toronyról Bouillon Gottfriednak és néhány emberének sikerült megvetnie a lábát egy falszakaszon, amelyre aztán létrákon egyre több lovag tudott felmászni, majd az általuk kinyitott kapun a többiek is beözönlöttek.

A város sorsa eldőlt, a Sziklatemplomon már a keresztesek lobogója lengett, de al-Dauda testőreivel egy toronyba menekült, és tekintélyes váltságdíj fejében sikerült megváltania életét. A város többi lakója nem volt ilyen szerencsés, a keresztesek – a kor szokásainak megfelelően – a polgári lakosság nagy részét kardélre hányták, a többit elűzték, a várost kifosztották. A mészárlás híre elterjedt az iszlám világban, és keserű bosszúvágyat keltett. A város felmentésére néhány héttel később megérkező egyiptomi sereget a keresztesek meglepetésszerű támadással győzték le, Jeruzsálem immár biztonságosan birtokukba került.

A sereg zöme hazatért, az ott maradók Bouillon Gottfried lovagot választották meg „A Szent Sír Őrzőjének” (a herceg a királyi címet nem vette fel, mert nem akart aranykoronát viselni ott, ahol egykor Krisztust tövisekkel koronázták meg). Bátyja, Baldvin már nem volt ilyen szerény, és Gottfried 1100-ban bekövetkezett halála után Jeruzsálem királya lett, a Szentföldön további apró keresztény királyságok alakultak.

Az ellentámadásba lendülő muszlimok 1144-ben foglalták vissza az első várost, Edesszát, III. Jenő pápa ekkor hirdette meg a második keresztes háborút. Szaladin szultán 1187-ben megsemmisítő vereséget mért a keresztes államok egyesült seregeire, és az év végén bevonult Jeruzsálembe. Az ezt követően indult harmadik keresztes hadjárat már csak annyit ért el, hogy lehetővé tette a keresztények számára a zarándokutakat a Szent Városba. A negyedik hadjáratban a keresztesek Jeruzsálem helyett 1204-ben Konstantinápolyt foglalták el és fosztották ki, létrehozva a Latin Császárságot. Ezután már nem voltak lényeges változások a Közel-Keleten, bár még négy nagy hadjárat indult, az 1217. évit II. Endre magyar király, az utolsót 1270-ben IX. (Szent) Lajos francia király vezette. (MTI)