A kendóbajnok Sántha fiúk

Hobbiból sosem elég?

A marosvásárhelyi Sántha család tagjai, nevükkel ellentétben, kiváló sportolók, az apa és két fia több sportot is űz, egyet versenyszerűen, a többit kedvtelésből, a kerékpározástól a terepmotorozásig „tele vannak hobbival”. A közvélemény számára kevésbé ismert kendót, a vívás japán harcművészetét annyira jól művelik, hogy a fiúk szobája tele van érmekkel, serlegekkel, országos és nemzetközi kupadöntőkön elért dobogós helyezések díjával. De nemcsak a két fiú, az édesapa szobájából is előkerül néhány érem. 

Sántha Szabolcs 47 éves közgazdász, adótanácsadó Csíkszeredából származik, bevallása szerint a leendő feleségével, dr. Sántha Krisztina családorvossal való megismerkedését követően települt át Marosvásárhelyre. Középiskolás korától karatézott, amit Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának könyvelőség és informatika szakán tanulva is folytatott, amennyire az ideje engedte. Tanulmányai elvégzését követően, Csíkszeredába hazatérve látta meg, hogy volt karatéedzője, Buzás Csaba kendózik, és csapatot szervez – az elsők között az országban. 

– Megtetszett, mert egy más mozgásforma, egy más sport volt. Mindig is vonzódtam a japán kultúrához, de korábban csak filmekben láttunk kendót, ezért misztikum vette körül. Így lemondtam a karatéról, és Buzás Csaba csapatában három évet kendóztam. 2001-ben jöttem Marosvásárhelyre, ahol két csíkszeredai orvostanhallgató, Györfi Sándor és György tartották az első edzéseket, a csíkszeredai Bushi Tokukai klub tagjaiként, amelynek vezetője időnként eljött tanítani Marosvásárhelyre is. A Györfi testvérek az egyetem elvégzése után hazamentek, majd a kendó fellendülését Józsa Leventének, a brassói Kyobukan klub tagjának Marosvásárhelyre költözése eredményezte. Az edzéseken részt vevők száma gyarapodott, kezdők jelentkeztek, és a sport népszerűsítése érdekében Józsa Levente irányításával 2010-ben megalakult a Kashi Sportklub, amelyet ma is ő vezet. A csíkszeredai, kolozsvári és brassói klubokkal való együttműködés nagymértékben hozzájárult a marosvásárhelyi kendózók fejlődéséhez. 2011–13 között a japán Ishikubo mester vezetésével tartottak edzéseket, tanulták a kendó módszertanát, 2011-től japán és külföldi mesterek által tartott bíróképző tanfolyamok helyszíne megyeközpontunk. A tagok száma nő, a klubtagok közül többen elnyerik a 2. dan fokozatot, országos és nemzetközi versenyeken szerepelnek sikeresen. 

– Milyen adottságok szükségesek a kendó gyakorlásához?

– Gyorsaság, ügyesség, fürgeség, fegyelem, udvariasság, de leginkább kitartás, a fejlődésre való folytonos törekvés, amihez minden edzés csak egy kicsit ad hozzá, s bár kezdetben nagyon gyors, a későbbiekben sok munkát igényel.

– Felnőttfejjel értékelve, a kendózás hogyan formálja a személyiséget? Bátrabbá, küzdőképesebbé, ellenállóbbá, erősebbé teszi?

– Nem szeretjük harcművészetként emlegetni, mert a harcművészet szót nagyon lejáratták. Inkább vívásnak nevezzük, amelyben nem az a pár perces vívás, hanem a sokéves gyakorlás a fontos, hogy eljuthassunk egy bizonyos szintre – jegyzi meg az apa, majd folytatja: 

– 2010-ben gerincműtéten estem át, amely után nehezen épültem fel. Sokáig az ágyból sem tudtam felkelni, annyira fájt a hátam. Amikor a fiammal iskolába indultunk, inkább ő vitt engem, mint én őt. Közben kérlelt, hogy valamilyen küzdősportra szeretne járni, és én tapasztalataim alapján a kendót javasoltam. Felvettük a kapcsolatot Leventével, eljártunk az edzésekre, ahol ültem a padon, és néztem, hogy a fiam edz. Arra gondoltam, hogy az orvos elvégezte a dolgát, és azt mondta, hogy szervi bajom már nincs, tehát életmódot kell változtatnom. Bár sokáig szabadkoztam, végül, hogy ne kelljen tétlenül várakoznom, gondoltam, mégis beállok. Öt-hat edzés után azt vettem észre, hogy elmúlt a hátfájásom, a székről fel tudok állni, sőt biciklizni is tudok. Azóta is vállalni merek bármilyen távot kerékpárral. Ez a lépés hozzájárult ahhoz, hogy 47 évesen sokkal egészségesebbnek érzem magam, mint 10-15 évvel ezelőtt. 

– És az eredmények sem késtek – állapítom meg az érmek láttán, amit Solti, a nagyobbik fiú mutat.

– Vak tyúk is talál szemet – mondja öniróniával az apa, majd hozzáteszi: – Én már nem vagyok annyira eredményes. Habár a kendó nincs korhoz kötve – ezt három, de Japánban nem ritkán akár négy generáció is együtt tudja művelni –, aki kicsi korában kezdte, az lesz az ügyesebb versenyző. Nekem már nem célom a versenyzés, de a csapat érdekében megteszem. Számomra elég, ha a gyermekeket elviszem, és velük edzek, ennél nagyobb örömöm kevés van. 

Aztán mégis kiderült, hogy a legjobb eredményt az idén Magyarországon érte el a májusi Sakura Kupán, ahol csoportjában második lett. Majd azzal folytatja, hogy az ő eredményénél szebb volt az, hogy mindkét fia a saját kategóriájában első díjat nyert, csapatban pedig másodikat. Még szebb az lett volna, ha én is első leszek – szólal meg az ambíció az apában is, aki fiaiért vállalta a gyógyulást eredményező visszatérést a sporthoz. A korábban mondottakat azzal egészíti ki, hogy a kendózást azért lehet szeretni, mert a harc előtt és utána is az ellenfelek barátok maradnak. Az egymás iránti tisztelet jeléül kezet fognak, és őszintén ölelik meg egymást, amit más küzdősportokról nem lehet elmondani.

– Kívülről nézve a hangos csapásokkal együtt talán félelmetes, máskor mintha csak játék lenne.

– Kiabálunk, nagyokat csapunk egymásra, dobbantunk, de tudjuk, hogy olyan jó a védőfelszerelés, hogy minimálisak a sérülési lehetőségek. Néha-néha elcsúszik a kard, és kék folttal jövünk haza, de akkor sem haragszunk egymásra – összegez Szabolcs. 

A család férfi tagjai által gyakorolt japán vívás részleteibe a nagyobbik fiú, Sántha Aba-Solt vezet be. 12 éves, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum hatodik osztályát kezdi szeptemberben, és az érmeit lassan meg sem lehet számolni, annyi versenyt, kupát nyert meg. Öccse, a kilencéves Sántha Zoárd-Örs, aki szeptembertől harmadikos lesz a Bolyaiban, és két éve kezdte a kendót, ígéretesen halad bátyja nyomdokában, az ő érmei is szépen szaporodnak.

Kérdésemre Solt elmondja, hogy a kendó, a japán kardművészet, hasonló a víváshoz, csak nem szúrni, hanem többnyire ütni kell. 

– Jelenleg három edzés van egy héten, ezt kisebbek és nagyobbak együtt tartjuk, a versenyeken külön csoportokba osztanak be. A 12 év alattiak alkotják a gyermekcsoportot, 12-14 között a kis fiatalok vagyunk, 15-17 év között a nagyobbak, 18 év fölött a férfiak és a nők, 40 év fölött a veteránok. 

– Miért nem vált ismertebbé, népszerűbbé ez a sport, hiszen alig lehet hallani róla?

– Kicsit elvont, hangos, izzasztó, drága, mezítlábas – válaszol az apa nevetve, majd érdeklődésemre hozzáteszi, hogy amikor a bambuszkarddal megütik a szembenállót, akkor már kiáltják is, hogy hova ütöttek (kiai), ami a versenyző harci kedvét tükrözi, aki a lábával is dobbant egyet, majd elmegy ellenfele mellett. Fordítva van, mint a többi sportban, ahol a nézők kiabálnak, a kendónál a versenyzők a hangosak, a nézőtérről, edzők, csapattársak által bekiabálni szigorúan tilos. Ütni a bambuszkard (shinai) felső harmadával lehet, a védőöltözék, a fejet védő rácsos sisak, a testet védő páncél és kesztyű lehetővé teszi az erős csapásokat anélkül, hogy a társnak sérülést okozna. Aki üt, a találat helyét kiáltja, a fej a men, az alkar a kote, a törzs a do, a nyak, amit döfni lehet, a tsuki, de ezt a gyermekek még nem gyakorolhatják.

– Mit szeretsz ebben a sportban? – csodálkozom a 12 éves fiú, Solti eredményein, komolyságán.

– Azt, hogy levezethetem az energiámat. Majd elmondja, hogy minden pénteken formagyakorlatokból álló edzést (kata) tartanak nagy és kis fakarddal (bokuto). Ennek során a szembenállók előre meghatározott forgatókönyv szerint csak megmutatják, hogy mit ütnek, de az ütés nem történik meg. Ebben a próbában is lehet versenyezni, a Barátság Kupa erről is szól, országos szinten egyetlenként. Kedden és csütörtökön a bambuszkardot használják, akárcsak a versenyeken. A nagy méretű kard bambuszrudakból készül, amelyeket erős damil tart össze, markolatát és hegyét is bőrtok védi, a kendózó kezét pedig a kardon lévő markolatvédő. Nem olcsó mulatság, ugyanis egy kard 250 lejbe kerül, és nem biztos, hogy négy hónapig tartani fog. 

Kérésemre Solt magára veszi a sajátságos sötétkék védőöltözetet, majd el is magyarázza minden darabnak a rendeltetését. Édesapja egészíti ki, hogy a hagyományos öltözék természetes indigóval festett gyapot, ami megfogja a bőrt, és ezáltal fertőtlenítő hatása van. A szamurájok idejében, amikor valódi karddal történt a küzdelem, megfigyelték, hogy az indigófestésű ruha segíti a sebek tisztán tartását és gyorsabb gyógyulását.

A mostani ruha felső része a gi, az alsó rész egy széles szárú nadrágszoknya, a hakama, amely bokáig kell érjen. Az öltözék összefogásának megvan a módja, hogy ne gyűrődjön, a mosása pedig áztatásból áll, hogy a vasalást megőrizze az anyag. A keményített rész tartja a hátat, és Solt elárulja, hogy több mint egy fél évbe került, amíg megtanulta magára kötni, csavarni, bogozni az összes darabot. Következik az altestet védő tare, a testvédő do, amit négy kötővel kell felkötni, és térdelő ülésben kell felvenni. A tare két oldalsó lebernyege előre kell nézzen, középen a klub neve, a Kashi (tölgy) csapatnév alatt a kendóka neve olvasható. Az alkart, csuklót a kesztyűk (kote) védik, a fejére gyapotkendőt (tenogui) köt, ami felfogja az izzadtságot, majd arra kerül a különleges formájú rácsos fej- és nyakvédő sisak (men). A ruhát és a felszerelést Japánból szerzik be, és minden darabját egy bizonyos számú edzéssel lehet kiérdemelni. 

Miután beöltözött, Soltot a mezítlábas küzdelem körülményeiről kérdezem. Elmondja, hogy mozogni a kijelölt szobanagyságú pályán lehet, a kilépés, a kard leejtése fél-fél büntetőponttal jár, ami a másiknak egy megnyert pontot jelent. A vetélkedés azzal kezdődik, hogy a versenyzők belépnek a pályára, meghajolnak a vetélytársnak, és belépnek hármat, hogy küzdőtávolságra kerüljenek, előveszik a kardot, leguggolnak, majd miután a bíró megadja a jelt a kezdésre, felállnak, és harci kiáltással kezdődik a meccs.

– Gyermekeknél két-három perces egy meccs, felnőtteknél három-öt percet tart. Ha lejár az idő, és egy pontot ütöttem, akkor én vagyok a nyertes, ha döntetlen, felemelik mindkét zászlót. A győzelemhez egyébként két pontot kell elérni. Fontos, hogy a versenyző precízen üssön a célpontra, azzal egy időben első lábfejével dobbantson a padlón, és kiáltson is. A versenyeken három bíró dönt, akik fehér és vörös zászlót tartanak a kezükben, ami a két játékost jelképezi. A főbíró a pálya egyik felén áll, a másik két bíró az ellenkező oldalon. Érvényes ütésnél azt a zászlót emeli magasba, amelyik színű játékos ütése pontot ér. Ha két bíró döntése megegyezik, akkor a játékos megkapja a pontot, egyébként nem. Ha lejárt a meccs, visszavonulunk a helyünkre, visszatesszük a kardot. Az edzések végén először az edzésvezetők veszik le a sisakot, aztán jelt adnak, és következhet a többi kendóka, a sorrendet betartva, akárcsak öltözéskor – magyarázza Solt. 

– Hány menet, harc fér egy edzésbe?

– Az edzés nem magáról a küzdő vívásról szól, habár rendszerint azzal zárjuk. Tizenöt-húszpercnyi bemelegítés, egyórányi kötött gyakorlat után öt-hat vagy akár több meccs belefér mindenki mindenkivel alapon, mondja az apa.

Marosvásárhelyen jelenleg két kendóklub működik, és a hónap végén Bulgáriában szerveznek közös edzőtábort. Szeptember utolsó hetében, október első két napján a vásárhelyi Kashi csapat bírói szemináriumot szervez, amelyen országos és nemzetközi részvételre számítanak. 

– Ha a negatív oldalát nézzük, akkor bonyolult, körülményes, kényelmetlen, nehézkes az öltözet, esetleg kaphattok egy ütést is; miért szeretitek ezt a sportot? – teszem fel újra a kérdést, miután beavattak a kendózás szabályaiba. 

– Én szeretem a kardokat forgatni, és erről szól ez a sport – mondja Zoárd, a kisebbik fiú, aki harciasnak érzi a kendó művelését. 

– Másféle sport, nem olyan átlagos, mint például a foci – teszi hozzá Solt. 

– Hány díjat nyertetek?

– Nekem húsz érmem van – mondja a kicsi, aztán kiderül, hogy nem csak a kendóban szerezte, ahol kétszer volt első egyéniben, nemrég pedig csapatban minden korábbi ellenfelét legyőzte.

– Solti kilencszer nyert versenyt, kétszer övé lett a Románia-kupa, megnyerte a Dák Kupát, 2021-ben a Barátság vetélkedőn egyéniben és formagyakorlatban is első lett. A neves nemzetközi versenyen, a Sakura Kupán is első helyen végzett tavasszal.

– Az idei országos Románia-kupán, ahol részt vett a japán nagykövet is, az edzőnk felajánlotta, hogy a fakarddal mutassunk be kilenc formagyakorlatot. Jól sikerült, száz ember nézett, és nagy tapsot kaptunk – mondja büszkén a nagyobbik fiú.

– Milyen hobbitok van még?

– Biciklizés, úszás, sízés, rollerezés ugratással, görkorcsolya, korcsolya, terepmotorozás. Hétéves koromban 100 kilométert mentem a kerékpárral Vármezőre és vissza. Ugyanabban az évben 150 kilométert tettem meg a Balaton körül. 2020-ban 200 kilométert kerékpároztunk Csíkszeredától Vásárhelyig a Maroshévíz–Szászrégen útvonalon, és összesen tíz órát ültünk a biciklin. Zoárd nyolcévesen tette meg a 100 kilométert, az idén a Balaton nagykört, 150 kilométert teljesített – sorolja a nem mindennapi teljesítményüket. 

– És anyukátok is veletek volt?

– Igen, szólal meg Sántha doktornő, majd hozzáteszi, hogy 2021-ben férjével együtt ezer kilométert kerékpároztak. Hétvégenként, ha nincsen nagy meleg, a megszokott útvonalakon bicikliznek.

Hobbikról lévén szó, ahogy szétnézek a szobában, a hiánytalan sorozatokkal teli könyvespolcokról első pillantásra megállapítom, hogy a Sántha családban nemcsak a test, a szellem művelését is fontosnak tartják, hiszen a kendó céljai között is szerepel „az életerős szellem működése”. Kiderül, hogy Sántha Szabolcs ezt a hobbiját is átörökítette a fiaira. Zoárd az idén a 18. kötetet olvassa a Népek meséiből, a Solti által kiolvasott könyveket nem lehet fejben tartani. 

Sántha Szabolcs is édesapjától örökölte a könyvek szeretetét, ami a mai napig él benne. Könyvtáruk meghaladta a két és fél ezret, már nem is férnek a házban. Ahol nincs könyv, hiányzik a lélek, üres a ház – fogalmazza meg az olvasásról alkotott véleményét. 

Anyukáról, dr. Sántha Krisztináról pedig, aki szerényen kibicel a fotelből, és ő a legelkötelezettebb szurkolójuk, elhangzik, hogy mindvégig kitart a fiúk mellett, és a kerékpáron kívül a sízésben és egyéb sportokban is szívesen vesz részt.

– Végül azt tudakolom a két, korához képest érett, okos Sántha fiútól, hogy milyen pályára készülnek. Solti elmondja, hogy most, az első dan küszöbén annak legmagasabb fokozatát is szeretné majd az édesapja korában elérni, amiről tudja, hogy rendkívül nehéz lesz. Egyébként, édesanyját követve, orvosi pályára készül, hiszen a macskájuk szülését is ügyesen levezette – jegyzi meg büszkén. Zoárd édesapja nyomában egyelőre könyvelőnek készül. 

Megnézünk néhány filmet a fiúk játékáról, majd elköszönök a hobbikban dúsgazdag Sántha családtól egy kellemes találkozás és beszélgetés élményével.