A „ház”, ahova bárki betérhet

Harminc philotheás esztendő tükrében

„Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. (...) Szerelmesének álmában ád eleget” (Zsolt. 127: 1-2) – ez az igevers határozta meg a kezdetektől a keresztény hit hétköznapi megéléséhez szolgáló iránytűként három évtizede született marosvásárhelyi Philothea Klub életét. Az október 14–20. között zajló jubileumi programsorozat apropóján Belényesi Gabriellával, a klub vezetőjével az elmúlt harminc esztendő fontosabb állomásait elevenítettük fel.

– Mi hívta életre 1994-ben a Philotheát?

– 1986-ban volt egy konfirmáló csoport a Vártemplomban. Horváth Levente református lelkész ezekkel a fiatalokkal – velünk – létrehozott egy ifis közösséget. Amit mi ott tinédzserként megtapasztaltunk, azt szerettük volna valamiképpen másoknak is továbbadni. A rendszerváltás után a Vártemplomban kezdtünk vallásórákat tartani, egyszerre több gyerek- és ificsoporttal foglalkoztunk, a résztvevőket nyáron táborba is vittük. Egy ilyen nyári tábor irodalmi kávéházában fogalmazódott meg a gondolat, hogy szükség lenne egy helyre a templom falain kívül, ahova az is betérhet, akinek semmi köze nincs az egyházhoz. Ezzel tulajdonképpen egy hidat szerettünk volna építeni a világ és az egyház között. Így indult el a Philothea Klub. Az első négy évben nem volt székhelyünk, egyik helyről a másikra vándorolva, például a Bernády Házban vagy egy cukrászdában tartottuk meg a találkozókat hetente egyszer. Amikor a kilencvenes évek elején megnyílt a lehetőség, hogy szabadon beszélgethessünk bármiről – irodalomról, művészetekről, hitről –, hatalmas volt az emberekben az igény erre. A felmerülő témákat keresztény szemszögből próbáltuk megvitatni, mindig volt egy előadás, ami aztán beszélgetéssel folytatódott. Nagyon népszerűek voltak ezek az alkalmak, mi több, a heti két óra kevésnek bizonyult, egyre többen kérték, hogy gyakrabban szervezzük meg a klubos együttléteket. A találkozókat a nagyközönségnek hirdettük meg, így a célcsoport nagyon vegyes volt, a 7-8. osztályos diákoktól a hetvenévesekig minden korosztály képviseltetett.

Biztos pont igazi találkozásokhoz 

– Négy év múlva jött a klub életében az első nagy fordulat…

– 1998-ban megfogalmazódott, hogy kellene egy állandó helyszín, ahova bárki betérhet, ha beszélgetni szeretne személyes dolgairól, vagy csak barátokat, közösséget keres. Egy olyan „házat” képzeltünk el, ahol az emberek találkozhatnak Istennel, önmagukkal és egymással. Németországban láttunk olyan keresztény teázókat, amelyek éppen ezen az alapelven működtek. A klub negyedik évében meg is lett a Kossuth utcai székhely, illetve jogi személlyé vált a Philothea, a CE Szövetség keretében működtünk mint ifjúsági misszió. Ezzel megnyíltak előttünk a lehetőségek, és egyszerre több programot indítottunk el: a teadélutánokat, a felnőtteknek szóló bibliaórákat, a művészetis diákokat támogató képzőművészeti kiállításokat, a – főként fiatal értelmiségieknek szervezett – filmklubot, ahol művészfilmeket lehetett megnézni, és utána ezekről beszélgetni, a barkácskört, a szülők iskoláját, a baba–mama-kört. Ugyanakkor más alapítványoknak is helyet adtunk, ebben az időszakban ugyanis még sok civil szervezetnek nem volt székhelye. Az alkalmakat a 2000-es évek elején kezdtük hangsúlyosabban korcsoportokra lebontani, ekkor váltak a fő célcsoportunkká a gyermekek és a fiatalok. Elindítottuk a tiniklubot, a kiskamaszoknak szóló minitiniklubot, a gyermekcsoportokat, de egyetemistáknak szóló alkalmaink is voltak, és később angolklubbal is gazdagítottuk a kínálatot. A munkatársi csapat, mint említettem, a Horváth Levente ificsoportjából nőtte ki magát. Egy harmincas létszámú közösségről van szó, amelynek egyes tagjai a vártemplomi ifis lét után Kolozsváron végeztek egyetemet, majd hazatértek, és csatlakoztak hozzánk. Ez a csapat az induláskor anyagilag is támogatta a klub működését. 

Tinilelkek otthona

– Hogyan tudtátok megszólítani a fiatalokat a 2000-es évek elején?

– Mivel akkoriban nem állt a rendelkezésükre annyi választási lehetőség, mint most, nem volt nehéz megtalálni a feléjük vezető utat. Olyan időszakaink is voltak, amikor negyven-ötven fiatal is összegyűlt nálunk. Reklámoznunk sem kellett a tevékenységeinket, mert a tinédzserek továbbadták egymásnak a klub hírét, egyik hívta a másikat. 

– Okozott-e változásokat a klub működésében a civil szervezetek számának gyarapodása?

– Emiatt szüntettük be a teadélutánokat, ezekre ugyanis már nem volt igény. Az internet térhódításával, amikor a filmeket már bárki otthon letölthette, a filmklubot is leállítottuk. Ezután, valamikor a 2000-es évek közepétől indítottuk be az iskolákban tartott tematikus osztályfőnöki órákat a függőségekről, a pályaválasztásról és sok más témáról. Mindenhol tárt kapukkal vártak, erre ugyanis nagy volt az igény. Az osztályfőnökök jelezték, hogy sokkal eredményesebbek ezek a beszélgetések, ha kívülröl jön be a diákok közé valaki, mint ha a pedagógus kezdeményezi az eszmecserét. 

– Számos programotok állta ki az idők próbáját, ilyen például a már említett tiniklub és az osztályfőnöki órák. Változtak-e az elmúlt közel két évtized alatt azok a problémák, amelyekkel meglátásod szerint a fiatalok küszködnek?

– Ma már több réteg alá kell leásni, sokkal vastagabb a felszíni réteg, mint régebb, a fiatalok alapvető kérdései azonban – amelyek az identitáshoz, az elfogadáshoz, a szerethetőséghez, az élet értelméhez kapcsolódnak – ugyanazok maradtak. Mivel a rengeteg alternatív lehetőség miatt ma már nehezebben jönnek be a tizenévesek a Philothea programjaira, még nagyobb szükség van arra, hogy az iskolai közegben szólítsuk meg őket. A bőség zavara egyébként tapasztalatom szerint a legtöbb fiatalt leterheli, ugyanis szoronganak amiatt, hogy az egyik program kiválasztásával esetleg valami jobbról lemaradnak. Az online világ nagyon felaprózza a tinédzsereket, rövid távon nagyobb élményt nyújt nekik, mint a hétköznapok történései, hosszú távon azonban nem biztosíthatja azt, amit egy mély barátság vagy egy befogadó közösség ad. Ezért fontos minél fiatalabb korban megmutatni nekik, hogy mi az igazi élmény, és kire számíthatnak a nehézségek idején. 

– A koronavírus-járvány több civil szervezet életét beárnyékolta. Hogyan vészelte át ezt az időszakot a Philothea Klub?

– A mi klubunk életére nem volt nagy hatással, a fiatalokéra azonban annál inkább. Úgy látom, és az osztályfőnökök visszajelzései is azt igazolják, hogy sok gyermek szorongóbb, mint korábban, és számos fiatalban gyűlt fel a félelem, emiatt sokan közülük elszigetelődtek, beleragadtak a virtuális valóságba. Azokat azonban, akik már a világjárvány előtt megtapasztalták az élő közösség erejét, meglátásom szerint nem viselte meg annyira ez az időszak. Mi a Covid alatt is megtaláltuk a módját a találkozásnak, a szabadban voltak  programjaink, rengeteget kirándultunk. 

A Gondviselés látóhatárán 

– A tiniklub és az osztályfőnöki órák mellett milyen programjaitok vannak még jelenleg?

– Például a két éve indított, játékos módszerekkel zajló románnyelv-oktatás, amire több csoportban összesen mintegy 30-40 gyermek jár; az V–VIII.-os korosztálynak szóló Feltöltő; a személyes lelki gondozás, tanácsadás. Osztályfőnöki órát hetente akár három osztálynak is tartunk, ilyenkor mintegy száz diákkal találkozunk. Ezt a programot a környező falvakba is el szoktuk vinni. Emellett időnként tematikus szülői értekezleteket is szervezünk a tanintézetekben. A legrégebbi tevékenységeink közé tartozik ugyanakkor a különféle kirándulások, nyári táborok szervezése és lebonyolítása, az adventi közösségi találkozók és – annak idején a helyi kézművesek támogatása érdekében indított – karácsonyi vásár megvalósítása. Az úgymond extra programjaink egyike a különféle versenyek, vetélkedők szervezése. Az elmúlt három évtized alatt a Philothea Klub mindössze két-három alkalmazottal működött, az összes többi segítőnk önkéntesként csatlakozott hozzánk. Ezt a mai pénzorientált világban igazi csodaként élem meg. A mottónkként választott igevers igazságának megtapasztalása ez, hiszen Isten mind az önkéntesek terén, mind a megálljt jelző sorompóknál – amikor éreztük, hogy bizonyos programokat le kell zárni –, mind a felmerülő anyagi problémák vagy sikertelen pályázatok esetén gondunkat viselte. Így volt ez akkor is, amikor 25 év után, tavaly szeptemberben a Kossuth utcai székhelyünkről ki kellett költöznünk, mivel a tulajdonosnak szüksége volt a helyre. A tavasszal még nem tudtuk, hogy mi lesz, akkor ajánlotta fel a református egyház a Bernády tér 3. szám alatti épületet a philotheás együttlétek számára. Az Úr ezzel is megmutatta, hogy annál, amit megszoktunk és a magunkénak éreztünk, valami sokkal jobbal képes megajándékozni.