Hétköznapi történet
Mint a mesebeli legkisebb fiúnak, neki is három próbát kellett kiállnia, azaz kibírnia. Három napot az utcán. Akár három esztendőt.
Sok ezer virtuális ablakon kopogtatott – a marosvásárhelyiek Facebook-csoportjába küldte a hangját –, amikor úgy érezte, segítség nélkül nem megy tovább. „Valaki tud adni nekem kaját? Ma még nem ettem” – olvashatták az üzenetet mindazok, akiknek éppen dolguk – olvasni-, írnivalójuk – akadt a csoportban. Volt, aki poénnak vélte az egészet, azt hitte, a nevét, arcát vállaló férfi csak teszteli az emberi jóindulatot. Mások keresztkérdésekre feszítették a kérést, azt firtatták egyebek mellett, hogy lehet, hogy valaki éhezés közben facebookozik. Jó páran azonban segíteni próbáltak. Egy nő a hollétéről érdeklődött, és ő azonnal meg is írta az utca nevét, ahol sétálással igyekezett legyőzni a hideget. Az illető hölgy aztán nemsokára jelezte, hogy valós a helyzet, lakása ablakából adott ennivalót a segélykérőnek, aki nem győzte köszönni a példaértékű gesztust. Azon az estén nem követtem a csoport bejegyzéseit, de mivel az internetes S.O.S.-küldő a telefonszámát is kiírta, pár nappal később fel tudtam vele venni a kapcsolatot. Akkorra nagyjából rendeződött a helyzete, egy fiatal vállalkozó ugyanis – aki névtelen kívánt maradni – munkát és lakhelyet biztosított neki. Ott, új életterében beszélgettem a férfival.
Utólag azon gondolkoztam, talán túl korai volt a találkozás. Míg ugyanis az utcán élők valami különös nyitottsággal, nosztalgiával idézik fel a szebb időket, az, aki váratlanul, rövid időre kóstol bele a kiszolgáltatottak léthelyzetébe, érthető módon bezárkózik. Beszélgetőtársam is kagylóként csukta össze a lelkét, amikor a mögötte álló útról faggattam. A félperces csendek és félmondatok között mégis megszületett néhány gondolat. Ha homályosan, mozaikszerűen is, de talán összeáll belőlük egy kép a negyvenes éveiben járó férfiról, akinek volt bátorsága segítséget kérni a bajban.
– Tizenhét éves koromban jöttem el otthonról. Próbáltam a saját lábamra állni. A katonaság után kezdtem dolgozni, a kilencvenes években. A szakmám szerint hegesztő vagyok. Európa-szerte vállaltam munkát. Aztán hazajöttem.
– Családalapítás? – törtem meg a közénk telepedett csendet.
– Az nem volt.
– A hozzátartozóiddal sem tartod a kapcsolatot?
– Most nem.
– A Facebook-profilod szerint nemrég még párkapcsolatban éltél – próbálkoztam újra.
– Abban a helyzetben is egyedül voltam. Most viszont már nem vagyok. Megsegítettek az égiek, van egy őrangyalom. Dolgozom, élek.
Többször is átfogalmaztam magamban a kérdést: milyen út vezetett az utcára, hol volt a buktató? A vártnál könnyebben válaszolt.
– Eltávolodtam az emberektől, elhagytam a hozzám közel állókat. Nem becsültem meg azt, amim volt. Volt egy lezáratlan ügyem, most már túl vagyok rajta. Többet nem zavarok senkit.
– Mi volt a legnehezebb a szabad ég alatt töltött napok alatt?
– A hideg. Három lakónegyedben sétáltam, hogy ne fázzak.
– Amikor az internetes üzenetet írtad, úgy érezted, az az utolsó lehetőség?
– Az utolsó előtti – tekintetében hirtelen annyi fájdalom gyűlt össze, hogy muszáj volt újra kérdezni, faggatni, megpróbálni valahogy kimozdítani abból az állapotból.
– Az emberek hogy viszonyultak hozzád?
– Többségük meglepően segítőkészen. Voltak, akik kaját hoztak, volt, aki cipőt. Valaki teával és gyümölccsel kínált, és hajnalig beszélgetett velem. Akkor örökre elköszöntünk egymástól. Persze, akadtak kellemetlen tapasztalataim is. Sok előítélettel találkoztam.
– Hogyan tovább?
– Megpróbálok talpra állni, de elég nehéz. Mindenesetre a szállásért és a munkáért, amit kaptam, mindig hálás maradok.
– Ha valaki elolvassa a történeted, és segíteni szeretne, mivel tudna?
– Nincs szükségem semmire, csak csendre. Attól gyógyulok.
Pár nappal beszélgetésünk után újra olvashattam róla a marosvásárhelyiek Facebook-csoportjában. Egy közismert személy írta, hogy munkát ajánlott fel neki, és ő becsülettel, pontos szakértelemmel végezte el a rábízott feladatot. Úgy gondolom, a csend mellett a további felkérések jelenthetnek még számára segítséget. Elsősorban a megélhetés miatt, de azért is, hogy önbecsülését visszanyerje. Hogy a kagylóhéj fel tudjon nyílni egy napon.
