Ma hetven éve kezdődött az 1956-os forradalom. Száznyolc év alatt két győztes forradalma is volt a magyarságnak. Szokatlanul hangozhat ez egy olyan nemzet történetében, amely 1848–49-re és 1956-ra emlékezve oly gyakran a vereségből indul ki. Pedig az áprilisi törvények felszámolták a rendi berendezkedés alapjait, megteremtették a felelős magyar kormányt, és kimondták a jobbágyfelszabadítást. Száznyolc évvel később pedig néhány nap alatt összeomlott a sztálinista hatalom addigi rendje, megszűnt az egypártrendszer, és országszerte új, alulról szerveződő testületek vették kezükbe a közös ügyeket. Mindkét forradalom véghezvitt egy alapvető politikai fordulatot.
A kivívott változások megvédéséért folytatott szabadságharcok azonban elbuktak. 1849-ben a Habsburg-hatalom segítségére siető cári hadsereg, 1956-ban a szovjet katonai túlerő döntött. A két történelmi helyzet sokban különbözött, de a magyar önrendelkezés mindkétszer nagyhatalmi érdekekkel került szembe. A katonai vereség felszámolta vagy visszaszorította a győzelem eredményeit. Magát a teljesítményt azonban nem törölhette ki: a társadalom képes volt megváltoztatni a rá kényszerített rendet.
A nagyhatalmi politika eközben a maga szempontjait követte. A Habsburg Birodalom fennmaradása az európai egyensúly fontos eleme volt; egy évszázaddal később a szovjet érdekszféra és a világháborús összeütközés veszélye határolta be a nyugati cselekvést. A magyar szabadság ügye együttérzést kelthetett, de nem írta felül ezeket a számításokat. Különösen keserűvé tette ezt 1956-ban a felszabadításról szóló nyugati retorika és a tényleges segítség határai közötti távolság. Aki harc közben reményt kelt, annak szavaiért is felelőssége van.
A nemzet Erdélybe szakadt része 1989 decemberében egy harmadik történelmi megrázkódtatást is átélt. A temesvári ellenállásból országos felkelés bontakozott ki, amely elsöpörte Ceaușescu diktatúráját. Az utcára vonulók bátorsága, szabadságvágya és áldozata valóságos volt. A rendszerváltás irányításában ugyanakkor meghatározó szerephez jutottak az előző rendszerből érkező vezetők. A forradalomra hivatkozó új hatalom a régi elit egy részének továbbélését is lehetővé tette. Az erdélyi magyarság számára a felszabadulás reménye így a hatalomátmentés tapasztalatával társult.
E három történelmi tapasztalatból a szabadság törékenysége is kirajzolódik. A fegyveres erő eltiporhatja, a nevében fellépő hatalom pedig kisajátíthatja a forradalom győzelmét. Egy rendszer bukása megnyitja az önrendelkezés lehetőségét. Hogy ebből mennyi válik valósággá, az nagyrészt azon múlik, kik és milyen felhatalmazással rendezik be az utána következő világot.
A szabadság ezért a győzelem másnapján is feladat marad. Tartalmát a beleszólás, a számonkérés, a szabad szerveződés és a közösségek tényleges döntési joga adja. Egy kisebbségben élő nemzetrész számára hozzátartozik az anyanyelv otthonossága, az intézmények fenntartása és a lehetőség, hogy saját jövőjének alakítója lehessen. Ezekben a mindennapi ügyekben derül ki, mennyit érnek a történelmi fordulatok ígéretei.
Hetven évvel 1956 után a gyász mellett helye van az öntudatnak is. Elődeinknek volt erejük változtatni azon, amit megváltoztathatatlannak mondtak. Emlékük arra is kötelez, hogy figyeljünk a győzelem utáni időkre: ki rendelkezik a kivívott szabadsággal, és mennyi marad belőle azok kezében, akik az árát megfizették.
