2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Miért viselkedik így a gyerekem? – ezzel a címmel tartott előadást nemrég Marosvásárhelyen a Piros.Produkció meghívására Deliága Éva magyarországi gyermekpszichológus, aki több mint másfél évtizede foglalkozik a viselkedésproblémák hátterében álló okok felderítésével. – A gyerek legtöbb esetben tünethordozó, a tünet kialakulásának a gyökere valahol a családi dinamikában keresendő – állítja a mindennapok tapasztalatára alapozva a szakember. 


A miért viselkedik így a gyerek kérdésre bizonyára sokakban felmerül, hogy biztos ezt látta otthon. A gyermekpszichológus szerint azonban nem kell szülőként kellemetlenül éreznünk magunkat amiatt, hogy esetleg feltételezik rólunk, hogy otthon verekedésre vagy a kívánt tárgyak önkényes elsajátítására buzdítjuk a gyerekünket, ugyanis a pszichológusok kutatások alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a gyerek sokféle személyiségvonással jön a világra, illetve van egy meghatározott temperamentuma. A veleszületett tulajdonságok pedig olyan készletnek számítanak, amit a szülő nem tud befolyásolni. 

Mint mondta, erről leginkább a többgyerekes szülők tudnának beszámolni, ugyanis mire az elsővel megtanulják a gyereknevelés csínját-bínját, megérkezik a kistestvér, és gyakran a két gyerek tűz és víz, az elsőnél bevált módszerek a másodiknál fabatkát sem érnek. 

Összeillünk vagy sem?

A pszichológus rámutatott, az is nehezíti a szülők dolgát, hogy vannak gyerekek, akik összeillenek a szüleikkel, de olyanok is, akik nem. Például egy szerény, halk szavú, visszahúzódó szülőpárnak születhet egy akaratos, buldózer típusú gyereke, aki a társaitól kérdezés nélkül elveszi a homokozófelszerelést, sőt lehet, hogy a lapáttal fejbe is vágja a pajtását. De az ellenkezője is előfordulhat, az, hogy egy szülőpárnak, akik gyerekkel együtt beutaznák a világot, óriási kalandvágy él bennük, szeretik az adrenalint, születik egy félénk, szorongó, a napirendet nagyon igénylő gyereke. 

Testvérpárok esetében is előfordul, hogy az anya úgy érzi, egyik gyerekéhez jobban tud kapcsolódni, hiszen amelyik apróság bújósabb, kedveskedőbb, azt nyilván könnyebb szeretni. 

– Ezeket a helyzeteket kell megtanulni bűntudat nélkül kezelni. Gyermekpszichológusként az a tapasztalatom, hogy a szülőséggel sok bűntudat jár, de a lényeg az, hogy el kell tudjuk fogadni, hogy valamilyen a gyerek, és biztos nem tőlünk tanulta, hogy ne köszönjön a szomszédnak, vagy hogy megharapja a csoporttársát vagy a pajtása szemébe homokot szórjon – tette hozzá a pszichológus. 

Mi számít normálisnak? 

Deliága Éva szerint önmagában az is kérdés, hogy mikor van baj a gyerek viselkedésével, illetve mi az, ami normálisnak számít. – Rendkívül tág a normalitás kategóriája. Járt már nálam a rendelőben másfél éves kislány, aki a következőképpen fogalmazott: „Éva néni, kérem szépen a sötétkék ceruzát”. Ledöbbentem. Más esetekben két és fél évesek szülei keresnek fel, hogy segítsek rajtuk, mert a gyerek soha nem fog megtanulni beszélni. És azt kell mondjam, hogy mindkét helyzet normális. Az alig több mint egyéves kislány, aki mondatokban beszél, és meg tudja különböztetni a színeket árnyalatuk szerint, ugyanúgy normálisnak számít, mint az a kisfiú, aki három szót mond két és fél évesen – véli a szakember. 

Ha pszichológiai tünetekről beszélünk, el kell gondolkodni azon, hogy mi számít tünetnek. Ha valami bánt, nyomaszt bennünket, az általában megjelenik a viselkedésünkben, vagy testi tüneteket produkál. A gyerekeknél vezető tünet szokott lenni a gyomorfájás, a szorongást, izgalmat, lámpalázat mind a gyomrunkban szoktuk érezni. 

– Egy kilencéves kisfiú szülei kétségbeesve kerestek meg azzal a panasszal, hogy a gyerek gombócot érez a torkában, főleg iskolába indulás előtt. Eljött hozzám a házaspár, de volt egy megérzésem, hogy el kell hívnom őket külön. Amikor együtt jöttek, a gyerekről folyt a beszélgetés, de amikor eljött egyedül az anyuka, kiderült, hogy mélyen megveti a férjét. Az apuka évek óta marginalizált szerepbe került a családban, miután hazaért a munkából, felment a tetőtéri szobába, ivott, majd elaludt. Az anyuka úgy tekintett rá mint alkoholistára, semmiben sem kérte ki a véleményét. Az apuka pedig elmondta, mennyire bántja, hogy ebbe a szerepbe került a családban. És hogy van egy dilemmája, két éve csinos, új kolléganő került a munkahelyére, és elkezdett kibontakozni közöttük egy szerelmi viszony. Azért menekült az alkoholba, mert nem tudja, mit tegyen, a gyerek kedvéért maradjon a családdal, vagy kezdjen új életet. Úgy fogalmazott, hogy fojtogatja ez a titok. És ez volt az a pont, amikor megértettem, hogy a kilencéves kisfiú számára ez az az életszakasz, amikor azonosulni próbál az édesapával, amikor tanulja a férfimintát, amikor magáévá teszi, hogy miként működik az apai szerep, a saját férfiúi identitását most építi fel. De hogyan tudna azonosulni egy ilyen apaszereppel, egy marginalizált, egyáltalán nem tisztelt, a családi élet peremére sodródott figurával? Tehát valójában a szülőknek kellett mélyebben a saját kapcsolatukra tekinteniük, hogy lássák, az ott ki nem mondott problémákat bizony a gyerek érzi. És ez nemcsak a kilencéves kisfiúra vonatkozik, hanem minden gyerekre. Az egészen kicsiknél is tapasztalom, hogy nem is kellenek szavak, a kis antennáikkal a nonverbális jelzésekből, gesztusokból is értenek, felveszik a körülöttük lévő felnőttek érzelmi állapotát. Ha egy anyuka búskomor, ideges, feszült, szorong, párkapcsolati problémák jelentkeznek a szülők között, ha egzisztenciális válságba kerül a család, ezek hatással vannak a gyerekre. Éppen ezért, amikor pszichológiai tünetről beszélünk, rendszerben kell gondolkodni. A rendszer elsősorban a gyerek szűkebb környezetét, a családot jelenti, tehát a gyerek legtöbb esetben tünethordozó. Úgy is szoktuk nevezni, hogy indexpáciens, azaz a megbetegedésének az oka, a tünet kialakulásának a gyökere valahol a családi dinamikában keresendő. A nem megfelelő érzelmi közegben elmagányosodik a gyerek, és tulajdonképpen a tünet beszél helyette. Gyermekpszichológusként valójában nem én gyógyítom meg a gyereket, egyszerűen csak segítek a szülőknek abban, hogy kicsivel jobban átlássák a saját szerepüket, és jobban értsék a saját gyereküket – hangsúlyozta a magyarországi szakember. 

Váláskor ne a gyerekben keressünk szövetségest

Mint mondta, gyermekpszichológusként nagyon sok tünettel találkozik, de alapvetően két nagy kategóriát lehet elkülöníteni: az egyik, amikor a családon belül jelentkezik a probléma. Ide tartozik az úgynevezett lojalitáskonfliktus, azaz amikor például válófélben vannak a szülők, és a gyerek úgy érzi, hogy valamelyik fél mellé kell állnia, valamelyik szülő a saját szövetségesévé szeretné tenni a gyereket a válási folyamatban. A másik kategória, amikor közösségben jelent problémát a gyerek viselkedése, nem tud beilleszkedni.

– A rendszerszemlélet, amivel én is dolgozom, azt jelenti, hogy nem tudjuk kiragadni a gyereket a szűk környezetéből. A pszichológusi rendelő nem autószerelő műhely, hogy betolom a gyereket, javítsák meg, majd  érte jövök. Ellenkezőleg, a szülőtől nagyon sok önismereti munkát feltételez, hogy a pszichológussal együtt gondolkodva próbálják megfejteni, hol romlottak el a dolgok, és mi az, amit a gyerek jelezni próbál a tünetekkel. Gyakran dolgozom elvált családokkal, ez az egyik vezető megkeresési ok. A lojalitáskonfliktus mint családi tünet válófélben lévő családoknál gyakori. Legtöbben azzal a kérdéssel fordulnak hozzám, hogyan sérül legkevésbé a gyerek. Nos, én el tudom mondani, hogyan sérül a legjobban: ha a szülei acsarkodnak, indulatosak egymással, a gyerek előtt rosszat mondanak egymásról, és elvárják, hogy az ő érzelmi állapotukat – megbántottság, sértettség, harag, szomorúság – a gyerek megértse, és ő is ugyanúgy érezzen. A lojalitás viszont pont azt jelenti, hogy a gyerek úgy jön erre a világra, hogy mindkét szülejét szeretni akarja, még akkor is, ha az egyik esetleg kissé elhanyagoló, talán bántalmazó is. Ez most, lehet, erős szélsőség, de a gyerek akkor is akarja szeretni, és akkor is megbocsát neki. Lojalitáskonfliktus alatt azt értjük, hogy a gyerek elkezd foglalkozni a felnőttek dolgaival, tehát nem tud gyerek lenni. A gyerekkel egyfajta képet próbálnak elhitetni, miszerint az egyik szülő az áldozat, a másik pedig az elkövető. Fekete-fehér képet festenek, ami ellehetetleníti, hogy a gyerek ahhoz a szülőhöz tudjon kapcsolódni, akit kikiáltanak bűnösnek. Aki esetleg kimondta, hogy a párkapcsolat nem működik, és kezdeményezte a szétválást. Ezekben az esetekben számtalan tünetet szoktak produkálni a gyerekek, nem ritka a tikkelés, amiről tudni kell, hogy kifejezetten stressztünet, szorongást jelez. Ilyen esetekben a kulcs a szülők kezében van, nekik kell változtatni ahhoz, hogy a gyereknek ne nehezedjen ez a teher a vállára – világított rá Deliága Éva. 

A pedagógus személye a meghatározó

A közösségben megjelenő tünetek, a beilleszkedés zavara kapcsán kifejtette, ezen a téren abban rejlik a szülő felelőssége, hogy a megfelelő környezetet kiválassza a gyereke számára. Például egy zenei téren kiemelkedő tehetséggel megáldott gyerek rosszul fogja érezni magát sport- vagy reál tagozaton. Vannak helyzetek, amikor a szülő látni kíván valamit a gyerekében, és arra a területre erőlteti, amelyen ő szeretett volna remekelni, de esetleg nem sikerült neki. 

– Érzékenyen rá kell hangolódni a gyerek igényeire, hogy a megfelelő iskolai környezetet kiválasszuk számára. 

Magyarországon például hatalmas a rés az óvodai lét és az iskolai elvárások között. Ez egyrészt tanulmányi szempontból üthet vissza, másrészt pedig a beilleszkedést nehezítheti, ha előbbre jár a gyerek a többieknél, vagy le van maradva a társaihoz képest, az hatással van a beilleszkedésére. Ami a legfontosabb, tanító nénit kell választani. Meg kell próbálni ráérezni arra, hogy ki az, akinek a személyisége passzol a gyerek személyiségéhez, ugyanis az iskolai karrier, a beilleszkedés alapja a kötődés, hogy biztonságban érezze magát a gyerek az iskolában, szeressen oda járni. Ha nincs ott a szülő, a pedagógus személye az a fontos kötődési pont, ami megadja a gyereknek az érzelmi biztonságot, hogy önmaga lehessen, hogy feloldódjon, hogy kezdeményezzen, hogy játsszon a társaival – mutatott rá a pszichológus. 

Az iskolai beilleszkedés kapcsán megjegyezte, a válás mellett a másik gyakori probléma, amiért a szülők pszichológus segítségét kérik, hogy az iskolában a gyerek rossz magaviseletére panaszkodnak. 

– A gyerekek mozgásigényét nem tudja kielégíteni az iskola. Egy csomó dolgot tiltanak, ami a hatéves korosztálynak a sajátja, például nem szabad beszélgetni az ebédlőben, nem szabad szaladgálni a folyosón, felállni az órán. Ezek mind cselekvéssel, mozgással összefüggő dolgok, amelyeket elkezdenek büntetni a hatévesen iskolába kerülő elsős gyerekeknél – tette szóvá. 

A szakember szerint, ha az iskolában lenne idő elmélyülni hagyni az ismereteket, ha lenne lehetőség differenciáltan foglalkozni a gyerekekkel, nem szorulnának annyian fejlesztőpedagógusra. Mint mondta, gyakori, hogy a nagyon jó képességű gyereknél jelentkeznek magatartásproblémák, mert, tegyük fel, ő jóval hamarabb elkészül a matematikapéldával, mint a társai, és unatkozik, unalmában elkezdi dobálni a papírgalacsint. Neki inkább tehetséggondozásra lenne szüksége. 

– Siettetik, olyan elvárások elé állítják a gyerekeket, akár a magatartást, akár a tanulmányi teljesítményt illetően, amire nem elég érettek. Sajnos nem gyerekközpontúak az iskolák, 28-30-as létszámmal a tanítónőknek lehetetlen differenciáltan foglalkozni a gyerekekkel – világított rá a romániai valóságot is tükröző helyzetre Deliága Éva. 

Tényleg jelen vagyunk, amikor a gyerekkel vagyunk?

Előadása végén a gyermekpszichológus több, valóban megfontolandó jó tanáccsal is szolgált a szülőknek. Az empátia jelentősége kapcsán rámutatott, ennek kialakulásában úgy tud segíteni a szülő, ha sokat beszél a gyerekhez, és szavakba önti a saját, illetve a gyerek érzelmeit. 

– Ezáltal egyfajta szókincset is építünk, az arckifejezésünket egy idő után megtanulja a gyerek társítani az adott kifejezéshez, hogy az milyen érzelmet fejez ki. A praxisomban találkozom hét-nyolc éves gyerekekkel, akiktől ha megkérdezem, hogy vagy, hogy telt a hétvége, annyit válaszolnak: jól. Sajnos, az érzelmeket kifejező szókincsük nagyon sivár, alig tudják kifejezni magukat. A negatív érzelmeket még annyira sem tudják szavakba önteni. Viszont ha egy gyerek nem rendelkezik ezzel a szó-

kinccsel, ha nem tudja pontosan értelmezni a saját és a mások érzelmi megnyilvánulásait, és nem képes kifejezni magát a szavak útján, akkor frusztrálódik, és ez a frusztráció valahol csatornát keres magának, és lehet, hogy éppen agresszív viselkedésben nyilvánul majd meg. Tehát az empátia kifejlesztése a gyerek társadalmi beilleszkedését is nagyban segíti – hangzott el. A szakember külön felhívta a figyelmet arra, mennyire fontos, hogy tényleg teljes lényünkkel jelen legyünk, amikor a gyerekkel vagyunk. 

– Hiába tartózkodunk vele egy helyiségben, a lelki jelenlét külön dolog. A mai okoseszközök világában hányszor fordul elő, hogy látjuk az anyukát a játszótéren a telefonjába elmélyülve! Sokszor úgy vagyunk jelen a gyerekek életében, hogy igazából nem vagyunk jelen, amikor foglalkozunk valamivel, máris a következő három teendő jár a fejünkben – tette szóvá a pszichológus, aki szerint érdemes odafigyelni a közös élményekre, az együtt töltött minőségi időre, a közös játékra, de még arra is, hogy néha alaposan megcsiklandozzuk a gyereket, vagy éppen egy apával való birkózást, levegőbe való dobálást is beiktassunk az esti családi programba. 

– Szülőként nem kell tökéletességre törekedni, éppen elég, ha arra törekszünk, hogy elég jó szülők legyünk – zárta mondanivalóját a szakember. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató